Újabb évfordulóhoz érkeztünk és egyben a blog is betöltötte második életévét, így ezúttal is teszek egy próbát, hogy összefoglaljam mi is történt a 2021-es évben. Ha csupán a statisztikákat nézzük, akkor elmondható, hogy egyre nagyobb lett a blog olvasottsága és követőinek száma. Ezzel párhuzamosan úgy gondolom, talán a bejegyzéseim is kiforrottabbakká váltak az elmúlt évben, mint a korábbiak. Ennek talán legjobb példája, hogy míg tavaly 12 blogbejegyzésem lett címlapos, addig 2021-ben ez a szám már 63 volt.

A megnézett filmek száma nem sokat változott, ugyanis 2020-ban 73 filmet, míg 2021-ben 78 alkotást sikerült megtekintenem és véleményt formálnom róla. Ennek okán tavaly év végére 1959-ig sikerült (1947-től) eljutnom az évenkénti bontásban. Mivel a poszt lényege és egyben címe is a Best of, azaz a legjobb filmek, így megpróbálom összeszedni, hogy a tavalyi év filmterméséből melyek voltak azok, melyek a leginkább tetszettek vagy a leginkább nyomot hagytak bennem, szerencsére bőven volt miből válogatni.

10. A Sierra Madre kincse (The Treasure of the Sierra Madre) (1948)

A Sierra Madre kincse korának talán legkevésbé nyilvánvaló filmsikere volt, mely hangulatában már bőven felidézte Sergio Leone későbbi spagettiwesternjeit, és még azelőtt leszámolt a westernmítosszal, hogy az igazán épülni kezdett volna az 1950-es években. John Huston egy kalandfilmbe oltott neo-westernt készített, egy olykor kifejezetten nyugtalanító hangulatú, érezhetően borús végkifejlet felé tartó darabot, mely nélkülözött mindenféle romantikus felhangot.

A film központi témája a kapzsiság és annak személyiségromboló hatása, de legfőképpen egy remek karakter tanulmány, megkockáztatom az egyik legjobb a hollywoodi filmek között.  A film központjában a karakterek, illetve azok egymás közötti kapcsolatai és változásai állnak, azáltal a cselekmény (az arany utáni hajsza) egyáltalán nem válik öncélúvá.

9. Délidő (High Noon) (1952)

A Délidő nem csupán egy szimpla westernfilm, hanem pszichológiai drámaként értelmezendő, amely a mindenkori emberi viszonyokat ábrázolja a westernek narratívájával. A történet ugyan a McCarthy-éra tudatos kritikája, de a Délidő mindezek ellenére is egy valódi klasszikus és sokszor lemásolt western. Nem véletlen, hogy végül 7 kategóriában jelölték Oscar-díjra, melyből végül négyet sikerült is elnyernie.

Való igaz, hogy nem egy klasszikus westernről beszélünk, hiszen a műfaj kötelező stílusjegyei csak a film utolsó pár percében jelennek meg, azonban a pillanatok, amíg eljutunk a végső beteljesüléshez, azok mindenért kárpótolnak minket. A valós időben zajló cselekmények (éppúgy 85 percig tartanak az események, mint amennyi a film játékideje) során végig tapintható a feszültség és egyre csak fokozódik, amíg elérünk a fináléhoz.

8. Hátsó ablak (Rear Window) (1954)

A Hátsó ablak egy lenyűgöző tanulmány mások titkos megfigyeléséről és a megszállottságról, amihez kiváló szereposztás, tökéletes forgatókönyv és módfelett tökéletes helyszín párosul, ami talán még annál is jobb, mint egyes részeinek összessége. A koncepció valódi ütőkártyája, hogy Jeffel együtt mi is a kényelmes fotelből nézzük végig az eseményeket, ökölbe szorított kézzel szurkolunk a szemfüles fotósnak, mintha csak a mi bőrünk forogna kockán.

A Hátsó ablak Hitchcock egyik legjobban sikerült filmje, amiben újra bebizonyította, hogy korlátozott helyszínen, kevés szereplővel, vér nélkül is lehet izgalmas thrillert készíteni. Mindezt úgy tálalja, hogy valójában azt sem tudjuk, hogy történt-e gyilkosság, miközben megértjük és átérezzük a leskelődés iránti vonzalmát is.

7. A gonosz érintése (Touch of Evil) (1958)

A gonosz érintése Orson Welles utolsó hollywoodi rendezői munkája volt, melyet karrierje egyik csúcspontjának tekinthetünk, és épp annyira felejthetetlen és csodálatos, mint a film végén látható finálé. Welles nem magát a bűntényt teszi meg a film központi témájának, hanem magáról a bűnről, a törvényességről és a moralitásról kezd gondolkodni művében.

Egy tipikus Orson Welles film a rá jellemző nem mindennapi elemekkel, aminek eredménye egy végtelenül stílusos, újszerű technikai elemeket alkalmazó, kiválóan megkomponált jeleneteket tartalmazó és nagyon erős atmoszférával rendelkező, gyönyörűen fényképezett, ugyanakkor történetvezetésében talán kissé zavaros noir. Az alkotás ma már egyértelműen klasszikusnak számít, évtizedek óta a szakma és a közönség egybehangzó, szűnni nem akaró rajongása övezi, amihez én is csak csatlakozni tudok.

6. A félelem bére (La salaire de la peur) (1953)

A félelem bére egy valódi "road movie", melynek végcélja nem is lehet más, mint maga a pokol. Henri-Georges Clouzot kegyetlenül pesszimista filmje már megjelenésekor hatalmas nemzetközi sikert aratott, nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy a rendező a feszültséget jelenetről jelenetre haladva szinte az elviselhetetlenségig fokozza.

A félelem bére egy minden kétséget kizáróan időtálló, megunhatatlan mestermű, mely egy szimpla sikeres szórakoztató moziból mára már valóságos kultuszfilmmé nőtte ki magát. Sok mai filmkészítő példát vehetne az alkotókról, hogyan is kell mesteri módon fokozni az izgalmakat vagy csak szimplán hogyan kell igazán jó filmet készíteni.

5. A dicsőség ösvényei (Paths of Glory) (1957)

A II. világháborúhoz képest az I. világháború kevésbé számít népszerű témának a filmalkotók körében, egy-két  kivételt leszámítva nem igazán nyúltak vissza a témához a filmesek. Ennek ismeretében ritka kivételnek számít A dicsőség ösvényei. Stanley Kubrick mára már klasszikussá vált első világháborús alkotása több szempontból is különleges. Egyrészt egy korábban nem látott megközelítésből mutatja be a háború borzalmait, mégpedig a bábukat mozgató nagyhatalmú vezetők döntései és az azokat megszenvedő sorkatonák életén át. Másrészt amellett, hogy egy kiválóan megkomponált háborús film, részben egy tárgyalótermi film, ezáltal a két műfaj legjobb pillanatait, témáit egyesíti.

4. Rififi a férfiak között (Du rififi chez les hommes) (1955)

A Rififi a férfiak között Franciaországban készült abban az időben, amikor a rendező a háború után eluralkodó hollywoodi kommunistaüldözések miatt feketelistára került. Az alacsony költségvetésű film noir elemeket is magán hordozó heist movie hamar klasszikussá vált, melynek a legfontosabb jelenetét, a rablást már nagyon sokan lemásolták, ezidáig azonban senkinek sem sikerült újrateremteni azt a csodálatos tempót és feszültséget.

A mintegy fél órás mindenféle zenétől, dialógustól és hangeffektektől mentes rablási jelenetnek egyértelműen ott a helye a filmtörténelem legjobb jelenetei között, minden egyes másodperce zseniális. Jules Dassin pedig olyan befejezést kanyarított a filmnek, amire még Martin Scorsese vagy Quentin Tarantino is elismeréssel csettintene.

3. A vád tanúja (Witness for the Prosecution) (1957)

Billy Wilder egyrészt könnyed vígjátékainak, másrészt komorabb film noirjainak köszönhetően vált a klasszikus Hollywood egyik meghatározó rendezőjévé. Így talán nem is meglepő, hogy az Agatha Christie 1953-as színdarabja alapján készült filmjét is kiegészítette könnyen felismerhető, szarkasztikus humorával, ő maga írta hozzá az alaptörténethez a betegeskedő ügyvéd és levakarhatatlanul gondoskodó ápolónője közötti komikus jeleneteket. Így vált az alapvetően krimiszerű tárgyalótermi drámából egy némi humorral is megfűszerezett parádés alkotás.

Az alkotást az Amerikai Filmakadémia hat kategóriában jelölte Oscar-díjra, melyek közül azonban végül egyet sem nyert el, azonban Wilder alkotását az Amerikai Filmintézet beválasztotta a tíz legjobb tárgyalótermi dráma közé. Wilder markáns rendezése és a cselekményt a hátán vivő Laughton alakítása mindenképpen a tárgyalótermi filmek ma is hatásos klasszikusává avatják A vád tanúját.

2. Alkony sugárút (Sunset Boulevard) (1950)

Az Alkony sugárút egy feledhetetlen klasszikus a tehetséges, de sikertelen hollywoodi író és az elfeledett némafilmes sztár végzetes kapcsolatáról, melynek értéke megkérdőjelezhetetlen. Billy Wilder klasszikusa mind a mai napig az egyik, ha nem a legjobb mozgókép, amit az Álomgyár kiábrándító valóságáról valaha készítettek. Radikálisan szókimondó és gúnyosan illúzióromboló hollywoodi vallomás, amely nem csupán a szórakoztatóiparnak, hanem a mindenkori közönségnek is tükröt tart.

Az Alkony sugárút egy kihagyhatatlan darab, tökéletességének nyitja pedig a parádés színészi alakítások, a remekül megírt forgatókönyv vagy éppen a kiváló operatőri munka, a pazar összképet pedig Franz Waxman erőteljes és dinamikus zenéje teszi még tökéletesebbé.

1. Tizenkét dühös ember (12 Angry Men) (1957)

A Tizenkét dühös ember egyszerre tárgyalótermi dráma és kamaradráma, ráadásul mindkét műfajban a legkiválóbbak közé sorolható, amely maximálisan kihasználta erősen behatárolt lehetőségeit és nagy hatással volt mind a tárgyalótermi dráma műfajára, mind az egész jogászszakmára. Sidney Lumet filmje máig nem szűnő népszerűségnek örvend, hiszen tele van pazar alakításokkal, váratlan fordulatokkal és szenvedélyes monológokkal.

A film mind a mai napig nem veszített semmit frissességéből és 2021-ben is képes szinte ugyanazt adni, amit a maga korában. A siker nemcsak a minimalista, kamaradrámai közegnek és a lehengerlő színészi alakításoknak köszönhető, hanem azoknak a zseniális párbeszédeknek is, amelyek sokszor tűpontos képet adnak az emberi lélek működéséről és a társadalmi mechanizmusokról.