2022. jan 12.

92. Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot) (1959)

írta: mindennapra1film
92. Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot) (1959)

800px-some_like_it_hot_1959_poster.pngUSA (Ashton, Mirisch), 121 perc, ff, romantikus vígjáték

Rendező: Billy Wilder

Producer: Billy Wilder

Operatőr: Charles Lang Jr.

Forgatókönyv: Billy Wilder és I. A. L. Diamond, Robert Thoeren és Michael Logan története alapján

Zene: Adolph Deutsch, Matty Malneck

Szereplők: Marilyn Monnroe, Tony Curtis, Jack Lemmon, George Raft, Pat O'Brien, Joe. E. Brown, Nehemiah Persoff, Joan Shawlee, Dave Barry, Billy Gray

 

A Filmről

Chicago, 1929. A szaxofonos Joe (Tony Curtis) és a nagybőgős Jerry (Jack Lemmon), a két munkanélküli zenész éppen csak beállt dolgozni a tiltott italmérésbe, amikor a rendőrség lecsap a munkahelyükre, így menekülniük kell, hogy elkerüljék a letartóztatást. Néhány perccel később szemtanúi lesznek a híres Valentin-napi mészárlásnak - és ami még rosszabb, a gengszterek is meglátják őket. Nőnek öltözve menekülnek a városból, és Josephine és Daphne néven csatlakoznak egy női együtteshez, amely éppen úton van Floridába. Joe azonnal beleszeret a zenekar szólistájába, Sugar-be /a magyar változatban Virág/ (Marilyn Monroe) és elhatározza, hogy egy fiatal milliomos személyiségét magára öltve próbálja elnyerni a lány szívét. A helyzetet bonyolítja, hogy az idősödő milliomos, III. Osgood Fielding (Joe E. Brown) viszont Daphnéba lesz szerelmes. Hamarosan feltűnnek a gengszterek is, a chicagói maffiafőnök, Spats Colombo (George Raft) vezetésével, a két zenésznek pedig el kell rejtőznie.

screenshot_2021-12-29_at_15-18-58_van_aki_forron_szereti_1959.jpg

A Van, aki forrón szereti Billy Wilder rendező független produkciója, aki másodszor dolgozott együtt a forgatókönyvíró I. A. L. Diamonddal, ezúttal egy német bohózatot (Kurt Hoffmann - Fanfaren der liebe) dolgozva át. Robert Thoeren és Michael Logan történetének alapötletét meghagyták, de a cselekményt az 1920-as évek gengszterkorszakába, a szesztilalom idejére helyezték és egy bűnügyi szállal is bővítették. A szerzők az 1930-as évek gengszterfilmjei előtt is tisztelegtek a forgatókönyv finom poénjaival. A „Kis Bonaparte” nevű gengsztervezér figurájának ötlete A kis cézár (1931) című filmből eredeztethető. Az egyik jelenetben Spats Colombo elkap egy pénzérmét, amit egy másik gengszter dobott fel: ez a Colombót alakító színész, George Raft saját korábbi szerepének paródiája A sebhelyesarcú (1932) című filmből. Egy másik jelenetben ugyanő egy grépfrútot akar az egyik bérence arcába vágni, ami James Cagney híres jelenete A közellenségből (1931).

A Van, aki forrón szereti minden idők egyik legkiválóbb alkotása, amiben minden tökéletesen passzol. A legendás "nemcserés" komédia istenien szórakoztató, elejétől a végéig tele van szenzációs helyzetekkel, jól kidolgozott gegekkel, hajszálpontos időzítéssel és szédületes alakításokkal. Az 50-es évek szexbálványa, Marilyn Monroe soha nem volt még ennyire elbűvölő és megindítóan mulatságos, noha közismert, hogy forgatás közben megőrjítette a rendezőt és szereplőtársait. A Marilyn Monroe-val való forgatás legendásan lehetetlen volt, a színésznő néha órákat késett, és volt, hogy egyszerűen nem akart kijönni az öltözőből, amíg nem érezte érzelmileg felkészültnek magát a forgatásra. Teljesítménye hullámzó volt, olykor a munka gördülékenyen haladt, és Monroe csodálatos alakítást nyújtott, majd napokig teljes csőd volt. Számos néhány másodperces jelenetét több mint ötvenszer kellett felvenni, mire egy rövid mondatot hiba nélkül elmondott. (Lemmon és Curtis már fogadásokat kötött, hogy hányszor kell majd újravenni a jelenetet a színésznő miatt). Mivel képtelen volt megtanulni a szövegét, a rendező végül úgy döntött, felírja azt a falakra és a bútorokra, hogy a színésznő onnan tudjon puskázni. Ez jól látható abban a jelenetben, ahol a hotelszobából telefonon beszél Curtisszel, és közben folyamatosan mozgatja a szemeit – ahogy a kamera mögött elhelyezett tábláról olvassa a szövegét. Billy Wildernek állítólag hónapokba tellett, mire kigyógyult abból az idegbajból, melyet a Marilyn Monroe-val való problémák okoztak a forgatás során.

A Van, aki forrón szereti alapvetően a tolerancia komédiája, ötvözve a krimi és a szex izgalmával. Előbbi direkt, utóbbi főleg indirekt módon, lebegtetve jelenik meg, persze túl azon, hogy a női főszerepet a kor szexszimbóluma, Marilyn Monroe alakítja. A rengeteg átverés végül mégis a teljes elfogadás irányába mutat: Sugar beleszeret Joe-ba, a szaxofonistába, míg Jerry/Daphne pedig nem tud olyat mondani, hogy eltántorítsa Osgoodot házassági szándékától. Mindezek kapcsán pedig Billy Wilder és Diamond megírták a filmtörténet egyik legtöbbet idézett zárómondatát.

Senki sem tökéletes

A film utolsó, azóta már szállóigévé vált sora valójában csupán jobb ötlet híján lett a film befejező mondata, melyet a forgatást megelőző éjszaka írt meg DiamondMonroe és Raft egy másik befejezést javasolt Wildernek, melyben Virág és Spats Colombo tangóztak volna a naplementében, s bár az ötlet tetszett a rendezőnek, végül mégis Osgood és Daphne jelenete mellett döntött.

A Van, aki forrón szereti esetében nagyon nagy szerepe van a zenének. Egyrészt a főszereplők zenészek, ezért aztán a filmben számos zeneszám hangzik el, másrészt a film címében megidézett forróság nemcsak a húszas évektől meghatározó zenei műfaj hevületére, de a film fő témájára: a szexre is utal, mindezt egy évtizeddel a szexuális forradalom előtt. A film ’20-as évekre jellemző autentikus jazz háttérzenéjét Adolph Deutsch írta, leghíresebb betétdalát, az "I wanna be loved by you"-t pedig Herbert Stothart, Bert Kalmar és Harry Ruby szerezték még korábban.

A filmes szakma megmondóemberei hatalmas bukást jósoltak, mert a film a vígjátékok számos íratlan szabályát megszegi (a sztori véres gyilkossággal indul, a forgatókönyv csak félig volt kész a forgatás megkezdésekor, a film hossza kétórás, hogy csak néhányat említsünk), de a nézők odavoltak érte, annak ellenére is, hogy az első tesztvetítésen egyáltalán nem találták mulatságosnak a filmet. A film végül hatalmas közönségsiker lett – csak az Egyesült Államokban 25 millió dollár árbevételt ért el –, és minden idők egyik legnagyobb nézőszámot elérő vígjátékává vált. Az Amerikai Filmakadémia hat kategóriában jelölte Oscar-díjra, melyből végül egyet nyert el: Orry-Kelly, mint a legjobb jelmeztervező vehette át a szobrocskát. Mindezek mellett történelmi jelentőséggel is bír, kultúrtörténészek szerint a film könnyed pikírtsége korszakváltást jelentett, a McCarthy-féle konzervatív éra lezárását hozta el. Társadalmi értelemben pedig a nemiségről alkotott kép bomlását, az amerikai férfisztereotípia lerombolását indította el azzal, hogy Daphne valósággal feloldódott a szerepében. 

Bár nem ez volt az első vígjáték, melyben a szereplők az ellenkező nem ruháit öltik magukra, mégis számos filmben idéződnek vissza a Van, aki forrón szereti motívumai. Ezek közül a két legismertebb talán az Aranyoskám (Tootsie, 1982) című film, amiben a főszereplő Dustin Hoffman munkanélküli színészt alakít, aki nőként próbál munkát találni, vagy a Mrs. Doubtfire (1993) című vígjáték, melyben Robin Williams ölt magára női ruhát, hogy elvált szülőként gyermekei közelében lehessen. A film szolgált alapul a Sugar című musicalhez is, melyet 1972 áprilisában mutatták be a Broadwayn és 2001-ben a darab új változatában még maga Tony Curtis is szerepelt (Osgoodot alakította).

Érdekességek

- Volt (sajnos csak volt, mert elveszett) egy 1939-es magyar Mártonffy Emil-film „Hölgyek előnyben” címmel, amelynek a története nagyon hasonló. Abban két zenész, Péter és Pál kényszerűségből a Hollandi Tulipánok elnevezésű női zenekarhoz szerződik, és mindketten megtalálják a maguk párját.

- Marilyn Monroe a filmet eredetileg színesben akarta leforgatni (a szerződése miatt, mely erre kötelezte), de a felvételek során kiderült, hogy Jack Lemmon és Tony Curtis arca a felvételeken a sminktől túl harsány lett. Wilder meggyőzte a stúdiót, hogy forgassanak fekete-fehérben, mely így a kor hangulatát is hitelesebben tükrözi vissza.

- Jack Lemmon szerepére először Frank Sinatrát nézték ki, de ő nem jelent meg a munkamegbeszélésen. Ezután került a képbe Anthony Perkins, majd Jerry Lewis is. Utóbbi azért nem vállalta, mert nem akart női ruhát viselni. Miután Jack Lemmon Oscar-nevezést kapott a szerepért, évente küldött egy doboz csokit Jerry Lewisnak hálából, hogy az nem vállalta el a szerepet. 

- Marily Monroenak még az olyan egyszerű mondatok, mint az „It’s me, Sugar” vagy a „Where’s the bourbon?”  is komoly problémát okoztak. Előbbi mondatot 47-szer kellett megpróbálni, amíg végre sikerült, és az is csak úgy, hogy Billy Wilder ráírta a sorokat egy táblára.

Wilder Németországból hívott egy világhírű nőimitátort, hogy segítsen Jack Lemmonnak és Tony Curtisnek a női karakterek megformálásban, hogy megtanítsa, hogyan kell magas sarkú cipőben járni, vagy miképp tartsák a kezüket. Lemmon azonban elutasította a segítséget, mert nem akart megtanulni olyan szépen járni, mint egy nő.

-  A két színész kipróbálandó az új „külsőjüket”, bementek a női mosdóba sminkelni. Lemmon elmondása szerint több nő is megfordult ott, de senki nem vette észre, hogy ők valójában férfiak. A mosdóbeli látogatás a film egyik jelenetének ötletéül is szolgált.

screenshot_2022-01-04_at_20-34-46_van_aki_forron_szereti_1959.jpg

- Tony Curtis nem tudta megoldani, hogy a női szerepben magas hangon beszéljen, állandóan megbicsaklott a hangja, így az ő nőies hangú megszólalásait egy másik férfiszínész szinkronizálta a végső változathoz.

- A forgatás fő helyszíne a Hotel del Coronado és környéke volt a kaliforniai Coronadóban, ahol a Floridában játszódó jeleneteket forgatták. A szálloda területén csak külső felvételeket rögzítettek, magában a szállodában nem forgattak, a szállodabelső mégis olyan hitelesen lett ábrázolva, hogy többen azt hitték, hogy a felvételek ott készültek.

hotel-del-coronado-review-edited.jpg

- Az elővetítésen a közönség annyira nevetett, hogy Jack Lemmon mondataiból egy párat nem is lehetett hallani. A készítők ezért kénytelenek voltak újravenni a jelenetet, több szünetet hagyva a dialógusban.

- Marilyn Monroe jó pár kilóval több volt, mint általában, hiszen várandós volt (ám végül elvetélt). A terhessége miatt Sandra Warren volt a testdublőre több forgatási fotón és a film plakátjain is.

- A filmet Kansasban tiltólistára helyezték, mondván a kansasiakat zavarná a nőnek öltözött férfiak látványa. 

- Tony Curtis állítása szerint a forgatás alatt viszonya volt Monroe-val, és a színésznő nem a férjétől, hanem tőle várt gyermeket. A színésznő még októberben számolt be terhességéről Curtisnek és állítólag ezen a beszélgetésen jelen volt Arthur Miller drámaíró (Monroe akkori férje) is, aki képtelen volt elfogadni, hogy a színésznő nem az ő gyermekét várja. Kettejük viszonya Curtisszel végül a forgatás befejeztével véget ért. Kapcsolatuk nem volt előzmény nélküli: Curtis már korábban is elismerte, hogy 1950-ben viszonya volt Marilyn Monroe-val, akivel egészen 1958-ig nem is találkozott újra.

screenshot_2021-12-29_at_15-24-17_van_aki_forron_szereti_1959.jpg

- A milliomos figurájának megformálásakor Tony Curtis akcentusával Cary Grant-et parodizálta. Később a színésznek megmutatták a jelenetet, aki azt mondta: „sosem beszéltem így”.

- Az Amerikai Filmintézet a filmet 2000-ben minden idők legjobb amerikai vígjátékának választotta, valamint bekerült a 100 legnagyobb amerikai film közé is.

Vélemény

A Van, aki forrón szereti azon filmek közé tartozik, amit néhány évente elő szoktam venni és újranézek, és minden egyes alkalommal felhőtlen szórakozást nyújt és mosolyra derít. Na de mégis mi lehet a film titka, hogy még ma is ugyanúgy működik, mint akár elkészültekor vagy 12, 20 és 30 évvel ezelőtt? A válasz több tényezőből tevődik össze. A csillagok szerencsés együttállása legalább annyira közrejátszott a sikerben, mint a film valódi és elévülhetetlen érdemei. A mai napig felejthetetlen filmélménnyé azonban a remekül megalkotott karakterektől, a kiválóan megírt párbeszédektől és nem utolsósorban a színészektől válik. Tony Curtis és Jack Lemmon párosa kitűnően működik, mindketten szinte lubickolnak a nem mindennapi szerepben. Problémák ide vagy oda, nehéz természet ide vagy oda, Marilyn Monroe nem hiába volt korának ikonikus színésznője, jelenléte olyan erős a vásznon, hogy mindenkit megbabonáz, nemcsak a főhősöket.

Ugyan nem vagyok az a típus, aki rajong az olyan típusú filmekért, amiben a szereplők más bőrébe bújnak, jelen esetben férfiak női ruhába, ha azonban az minőségi munka és nem csak egy fércmű, abban az esetben vevő vagyok rá. Így van ez mostani filmünkkel is, ahol mindezt a legnagyobb természetességgel kezelték Amerika talán legkonzervatívabb korszakában.

A történetben megvan minden, ami egy vérbeli pörgős komédiához szükséges: gengszterek, menekülés, női álruha, szexi nők gardedámja, mindenféle bonyodalom, buja szexualitás. Mindezekre ráerősít a vérpezsdítő jazz muzsika és a betétdalok, amelyeket ráadásul Hollywood egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - szexszimbóluma, a film nagy részében egy szál kombinéban flangáló Marilyn Monroe énekel. Végül - de nem utolsósorban - remek dialógusok és sokszor idézhető mondások, amelyek többsége még manapság is emlékezetes, köszönhetően az írópárosnak, illetőleg ezeket a sorokat előadó színészeknek, közülük is elsősorban Jack Lemmonnak.

Ennél a filmnél merült fel bennem talán először úgy igazán, hogy milyen lett volna, ha nem fekete-fehérben, hanem színesben készítik el. A kérdés azért is érdekes, mert volt róla szó, hogy úgy készüljön el, de a főszereplők túlzottan harsányak és színesek voltak a rendezőnek, így végül maradt a fekete-fehér változat (véleményem szerint jó döntésnek bizonyult). Mindenesetre álljon itt néhány színes felvétel a szereplőkről és ki-ki döntse el maga, hogy melyik változat áll közelebb a szívéhez.

A Van, aki forrón szereti több szempontból nézve is jelentős mérföldkő volt a hollywoodi filmtörténelemben. Egyrészt nagy mértékben hozzájárult a McCarthy-féle konzervatív és prűd időszak lezárásához, másrészt érintette az addig tabunak számító homoszexualitás témáját, amit könnyed humorral és hanyag eleganciával mutatott be, miközben ma vígjátékok műfajának egyik legjobbja is lett. Ha nekünk is sikerül félretenni legalább a film idejére az esetleges ilyen irányultságú előítéleteinket, továbbá el tudunk siklani afölött a tény felett, hogy nyilvánvalóan sem Jack Lemmon, sem Tony Curtis nem néz ki egyáltalán nőnek, legyenek akármennyire is kisminkelve, abban az esetben felhőtlenül tudunk majd szórakozni.

https://videa.hu/videok/film-animacio/van-aki-forron-szereti-1959-Z1OIoTknetJLLXr8

Ítélet: 10/10

Szólj hozzá

zene jazz maffia szerelem klasszikus vígjáték mérföldkő szerepcsere Oscar Marylin Monroe Billy Wilder Jack Lemmon Tony Curtis McCarthy