USA (Orion-Nova), 96 perc, ff, dráma

Rendező: Sidney Lumet

A Filmről

Tizenkét esküdt hagyja el a tárgyalótermet, hogy elvonuljanak és megbeszéljék, milyen ítéletet hozzanak egy látszólag egyszerűnek tűnő gyilkossági ügyben. Ha a vádlottat bűnösnek találják, halálra fogják ítélni, ezért az esküdtek döntésén egy embertársuk élete múlik. Bár az eset első pillantásra teljesen egyértelműen előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésnek tűnik, amikor azonban a nyolcas számú esküdt (Henry Fonda) elkezdi növelni a társaiban a kétséget, úgy változik meg az esküdtek hozzáállása és a film dinamikája. Ahogy telik az idő, és ahogy az ügyész által feltárt tanúvallomásokat és bizonyítékokat összevetik, úgy válik a fiú bűnössége egyre inkább megkérdőjelezhetővé, ezáltal pedig csak bonyolódik a helyzet és a vádlott bűnösségéről szóló beszélgetés hamarosan lángoló vitába csap át.

Egyértelmű, hogy Sidney Lumet ezzel a filmjével az egész amerikai jogrendszert bírálja, és bár az esküdtek mind hasonló társadalmi hátterű férfiak, megdöbbentően sok előítélet kerül felszínre az üggyel kapcsolatban. A legtöbb esküdt döntését láthatóan befolyásolja, hogy a vádlott nem fehér, ezért egyszerű rasszista meggyőződés alapján minden kétséget kizáróan bűnösnek tekintik. Azzal, hogy a teljes cselekmény egyetlen helyiségre korlátozódik, a néző sokkal mélyebb és közvetlenebb résztvevője lehet a történetnek és szinte úgy érezheti, személyesen részt vesz ebben a hatalmas felelősséggel együtt járó folyamatban.

Henry Fonda alakítja a 8. számú esküdtet, akinek jogos kételye és alaposan megindokolt ellenállása fokozatosan eltéríti a többi esküdtet rövid úton kialakított ítéletüktől, miszerint bűnös a fiatalember. Fondát rögtön megragadta Reginald Rose eredeti tévéjátékának ereje, majd felismerte, hogy az egyik szerep tökéletesen illik az ő nyugodt szókimondásához, illetőleg meglátta a színdarabban egy izgalmas nagyjátékfilm lehetőségét és saját pénzét tette a produkcióba. Viszont nehezen viselte a produceri munkával járó hatalmas felelősséget, így a Tizenkét dühös ember után megfogadta, hogy később csak színészként hajlandó szerepelni a filmjeiben. A rendezést az élő tévédrámák lendületes veteránjára, Sidney Lumetre bízta, akinek szakértelme - Boris Kaufman operatőrével együtt - garantálta, hogy otthonosan mozognak a zárt terekben, a fekete-fehér filmezés világában és ki tudják aknázni a szűkszavú darabban rejlő feszültséget.

Lumet magával ragadó első filmje nem szégyelli a színházszerűséget, hanem a szükségből erényt kovácsolva használja ki a klausztrofóbiás összezártság intenzív élményét. Minden egyes színész hozzáteszi a maga részét az egyébként is érdekes karakterekhez: Martin Balsam bizonytalan esküdtszék-vezetőjétől, a feldühödött oroszlánra emlékeztető Lee J. Cobb megkeseredett esküdtjén keresztül a racionálisan gondolkodó E. G. Marshallon át Jack Wardenig, aki szeretné minél hamarabb letudni ezt az egész procedúrát. De fontos szerepet tölt be a megrögzötten rasszista Ed Begley vagy éppen a nyugdíjas Joseph Sweeney is.

A költségvetéssel nagyon kellett spórolni, ezért Lumet rengeteg olvasópróbát tartott, hogy mire a színészek a kamera elé kerülnek, már teljesen készen álljanak. A mindössze 21 napos forgatást egy 14 napos intenzív próbafolyamat előzött meg. A világítással is spórolni kellett, ezért amikor egy szöget beállítottak, akkor egyszerre felvettek minden olyan jelenetet, amit abból a szögből képzelt el a rendező. Így előfordulhatott akár az is, hogy két nézőpont felvétele között akár két hét is eltelt. Szerencsére a felvételek gördülékenyen mentek, sőt még egy vizuális különlegességet is sikerült becsempészni a négy fal között játszódó drámába.

A film elején a kamera a szemmagasság fölé, illetve annál kicsit távolabbra van pozicionálva, melyhez az alkotók nagy látószögű lencsét használtak, hogy jelezzék a távolságtartást a karakterek és a téma között. A cselekmény előrehaladtával a látószög egyre lejjebb kerül, mintegy beférkőzik a vitatkozó esküdtek közé, ezáltal a szoba is egyre kisebbnek tűnik, így a nézők is jobban átérzik a terem fojtogató hangulatát. A film legvégére már békaperspektívából láthatjuk ahogy a szoba rázárul a nagyrészt közelikben mutatott hősökre, ahol már teleobjektívet alkalmaztak, hogy ezzel is ráerősítsenek a klausztrofób érzésre. A zárókép azonban megismétli az elején látott felső beállítást, és a lehető legszélesebb látószöggel lett felvéve – ezzel szimbolizálták a szobából való kiszabadulást és a végső rálátást az eseményekre.

A Tizenkét dühös ember egyszerre tárgyalótermi dráma és kamaradráma, ráadásul mindkét műfajban a legkiválóbbak közé sorolható, amely maximálisan kihasználta erősen behatárolt lehetőségeit és nagy hatással volt mind a tárgyalótermi dráma műfajára, mind az egész jogászszakmára. Sidney Lumet filmje máig nem szűnő népszerűségnek örvend, hiszen tele van pazar alakításokkal, váratlan fordulatokkal és szenvedélyes monológokkal. Garantálható, hogy a film megtekintése után senki nem vállal úgy esküdt szerepet, hogy ne ő akarjon lenni a Fonda által játszott igazság bajnoka, bármilyen ügy is legyen terítéken.

Az alkotást három Oscar-díjra jelölték (legjobb film, legjobb rendező és legjobb adaptált forgatókönyv) és végül mindhárom jelölése esetében a Híd a Kwai folyónnal szemben maradt alul. Természetesen a film nem kerülhette el a későbbi feldolgozást, melyek közül a leghíresebb az az 1997-es amerikai tévéfilm lett William Friedkin rendezésében, olyan sztárokkal a főbb szerepekben, mint Jack Lemmon, Armin Mueller-Stahl, Courtney B. Vance, Edward James Olmos vagy James Gandolfini.

Érdekességek

- Reginald Rose azután írta meg a forgatókönyvet, hogy egy tárgyalásra behívták esküdtnek, így első kézből szerzett tapasztalatokat az amerikai igazságszolgáltatási rendszer működéséről. 

- Az idős, 9. esküdtet játszó Joseph Sweeney és a módszeres gondolkodású 11. esküdt szerepében feltűnő George Voskovec az eredeti tévéjátékban is játszott.

- Eltekintve attól, hogy a bírósági épületből való távozásakor két esküdt bemutatkozik egymásnak, a film nem használ neveket: a vádlottra „a fiúként” utalnak, a szemtanúk pedig „az öregember” és „a hölgy az utca túloldaláról”. 

- A direktor a forgatás elején a tizenkét színészt több órára összezárta egy szobába, ahol újra és újra elmondatta velük a szövegüket, anélkül, hogy filmre vette volna őket. Ezzel nem is igazán az volt a célja, hogy begyakoroltassa velük a szerepeket, hanem sokkal inkább az, hogy átéljék a helyzetet, hogy milyen is összezárva lenni huzamosabb ideig ugyanazzal a tizenegy idegennel.

- Henry Fonda nem szerette filmen nézni magát, ezért a vetítőteremben oda sem nézett a vászonra. A vetítés után viszont odasétált a rendezőhöz, és csak annyit mondott: "Sydney, ez lenyűgöző."

- A filmet gyakran veszik elő az üzleti iskolákban és különféle workshopokon, hogy a csoportdinamikát és a konfliktuskezelési technikákat illusztrálják vele.

Vélemény

Úgy gondolom semmi kétség nincs afelől, hogy Sidney Lumet játékfilmje, a Tizenkét dühös ember az egyetemes filmtörténet maradandó remekműve. De mi lehet az oka annak, hogy egy több, mint 60 évvel ezelőtt készült film mind a mai napig nem veszített semmit frissességéből és 2021-ben is képes szinte ugyanazt adni, amit a maga korában? A siker nemcsak a minimalista, kamaradrámai közegnek és a lehengerlő színészi alakításoknak köszönhető, hanem azoknak a zseniális párbeszédeknek is, amelyek sokszor tűpontos képet adnak az emberi lélek működéséről és a társadalmi mechanizmusokról.

Az amerikai büntetőjog sajátosságai miatt az ottani bűnügyi perek gyakran válnak Hollywoodi filmek témájává, mivel a vádlott bűnösségéről egy laikusokból álló, véletlenszerűen kiválasztott emberekből álló bizottság hozza meg a végső döntést. Lényeges továbbá, hogy bűnösnek akkor ítélhetnek valakit, ha a vádlott bűnössége minden kétséget kizáróan bebizonyosodik a tárgyalás folyamán, azaz mind a 12 esküdt egyformán szavazza meg, hogy a vádlott bűnös vagy nem bűnös. Már a film elején egyértelművé válik, hogy a tizenkét tagú esküdtszék menthetetlenül szubjektív. Tagjai képtelenek önmagukat és meggyőződéseiket félretéve, a gyilkossági ügyben objektív módon ítélni. De tudna-e bárki objektív lenni? Tisztában vagyunk-e egyáltalán azzal, hogy milyen előítéleteink vannak? Sőt, egyáltalán van-e jogunk ítélkezni? Képesek vagyunk-e egyáltalán részrehajlás nélküli véleményalkotásra? Ezzel kapcsolatban azt is fontos megjegyezni, hogy az esküdtek mindegyike fehér férfi, és az egész filmben egyetlen nő sem szerepel. A fenti kérdések fogalmazódtak meg bennem a film kapcsán. A Tizenkét dühös ember azt mutatja meg, hogy mennyire nehéz levetkőzni a világgal szembeni ítéleteinket, illetve képtelenség objektívnek maradni egy ilyen fontos kérdésben.

A film eltérő karaktereket igyekszik felvonultatni annak érdekében, hogy minél több különböző háttértörténet, nézőpont és reakció jelenhessen meg ugyanabban az ügyben. Mindenképp fontos azt is kihangsúlyozni, hogy a tizenkét színész alakítása oly mértékben kiváló, hogy nehéz lenne bármelyikük játékát is kiemelni közülük. Ha mégis ki kellene választani valakit, abban az esetben én a két vezérbikára tenném a voksom. A józan és megfontolt érvekkel operáló 8-as esküdtet alakító Henry Fonda legendás szerepmegformálása vetekedik a hármas számú esküdtet alakító Lee. J. Cobb agresszív, indulatoktól fűtött, frusztrációt keltő és sugalló játékával, akinek mondataiból csak úgy árad a gyűlölet, ami saját élettörténete mellett főként társadalmi klisékre épül.

Személy szerint nekem az egyik kedvenc filmes műfajomhoz tartoznak ezek a tárgyalótermi (courtroom) drámák, még ha jelen filmünk valójában nem ott játszódik, hanem egy különteremben, ahol az esküdtszéknek meg kell hoznia a végső döntést. Ezáltal viszont még jobban ki tud jönni a film klausztrofóbiás atmoszférája, amivel kapcsolatban Sidney Lumet nagyszerű munkát végzett. Ezt a hatást még jobban növeli az, hogy épp az év legmelegebb napja van, mindenki izzad, továbbá légkondi sincs, és még a ventilátor sem működik. A kreatív operatőri munkával pedig mindezt még kényelmetlenebbé, nyomasztóbbá teszik. Ebből a zárt és kellemetlen környezetből ösztönösen mindenki menekülni akar, ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az első voksolásnál jó páran azért szavaznak arra, hogy a fiú bűnös, mivel úgy gondolják, hogy ezzel hamarabb szabadulnak, mert nincs is kérdés az üggyel kapcsolatban, annyira egyértelmű a helyzet.

Lumet alkotása ugyan lassan építkezik, azonban ez egyáltalán nem zavaró, mert addig is megismerjük a tárgyalt ügyet és az esküdtek személyiségéről, karakterisztikájáról is képet kapunk. A dialógusok kiválóak, a karakterek pedig anélkül képeznek le bizonyos embertípusokat, hogy sablonossá, unalmassá válnának, de maga az egész film is tanítani való módon van megírva, nem véletlen, hogy gyakran alkalmazzák különböző csoportdinamikával és konfliktuskezeléssel fogalakozó előadásokon. A film egyik érdekes húzása, hogy - bár az esküdtek végül döntést tudnak hozni - sosem tudjuk meg, hogy a fiú valójában bűnös volt-e. A Henry Fonda által alakított 8. esküdt sem azért szavaz arra, hogy „nem bűnös”, mert ártatlannak gondolja a fiút, hanem azért, mert nincsen meggyőződve bűnösségéről.

Ha valaki úgy gondolná, hogy a filmmel kapcsolatos szavaim és mondataim túlzottan magasztalóak, annak csak annyit tudok mondani, hogy az IMDb minden idők legjobb filmjeit felsorakoztató listáján Lumet filmje még a mai napon is az ötödik helyen áll, ami az elmúlt bő száz év filmtermését megnézve nem kis teljesítmény. Minden túlzás nélkül merem állítani, hogy a filmtörténelem egyik legjobban sikerült alkotásával van dolgunk, amit minden egyes alkalommal élvezettel nézek végig és örömmel merülök el minden egyes percében. Aki valamilyen furcsa oknál fogva még nem látta az alkotást, az sürgősen pótolja, mert a Tizenkét dühös ember tényleg az a film, melyet látnod kell, mielőtt meghalsz.

Ítélet: 10/10