Olaszország, Franciaország (Artistes Associés, PEA), 129 perc, Technicolor, dráma

Rendező: Bernardo Bertolucci

A Filmről

Paul (Marlon Brando) felesége elvesztése után Párizs utcáin próbál megnyugvást találni. A középkorú férfi egy régi bérházban, kiadó lakás után kutatva, összefut a fiatal egyetemista Jeanne-nal (Maria Schneider). A találkozás szenvedélyes szeretkezésbe torkollik. Paul és Jeanne számára a lakás válik a találkozás helyszínévé, ahol sajátos kapcsolat bontakozik ki közöttük, melyben a testiség jelentős szerepet tölt be. Történik mindez annak ellenére, hogy a lánynak kérője van, a naiv filmrendező Tom (Jean-Pierre Léaud) személyében, aki közhelyesnek is mondható érzelmeivel ostromolja Jeanne-t, illetve egyben portréfilmet is készít róla. Paul a névtelenség biztonságában, identitás nélkül próbál a kapcsolatban létezni és zsarnoki módon uralja viszonyukat, szinte megalázza a fiatal lányt. A viszonyuk azonban nem bizonyul működőképesnek, mikor Paul már kezdene megnyílni Jeanne előtt, a lány megrémül Paultól és a kapcsolattól. 

A film alapötlete Bertolucci saját szexuális fantáziájából született, melyben egy az utcán látott gyönyörű, ismeretlen nővel szeretkezett. A szerepre eredetileg korábbi filmjének – A megalkuvónak (1970) – két főszereplőjét Jean-Loius Trintignan-t és Dominique Sandát szerette volna felkérni, de mindketten nemet mondtak, így esett a választás Marlon Brandóra és a fiatal Maria Schneiderre. Brando addigra már befejezte A Keresztapa (1972) forgatását, amely Az utolsó tangó Párizsbannal együtt a nagy visszatérést jelentette számára, nem mellesleg mindkét alakításáért Oscar-díjra jelölték. A legendás színész hihetetlen érzékletességgel és lelkierővel formálja remekbe ezt a melankolikus magányában is dühöngő zsarnokként viselkedő, bomlott figurát. 

Bertolucci nyomasztó atmoszférát sugárzó látomása két, értékkereső ember nagyvárosi szenvedéstörténete, akik egy tragikus véletlen folytán egymásba ütköznek az utcán, majd titkos kapcsolatukat Paul céltalanul hedonista elvei szerint próbálják meg szabályozni. Anonim kötelék formálódik közöttük: egy négy fal közötti, hang- és érzékfoszlányokból összeálló kéjutazás, mely a neurózisos férfit közelebb löki a szomorú, még beteljesítetlen végcélhoz, a fiatal lány számára viszont csupán egy kaland és izgalmas betekintés a nemiség rejtelmeibe.

Mikor az Utolsó tangó Párizsban készült, akkor az olyan volumenű művészek, mint Bernardo Bertolucci, még azért rendeztek meg egy filmet, hogy a világról megfogalmazott véleményükkel elgondolkodtassák vagy éppen meghökkentsék a nézőket. Az biztos, hogy annak idején sikerült a közönséget és a szaksajtót egyaránt megosztania. Voltak, akik a filmtörténet alapművét látták benne, mások botrányt emlegettek és betiltást javasoltak. Egyáltalán nem meglepő módon a film bemutatásakor hatalmas botrányt keltett, Spanyolországban nem engedték levetíteni, Olaszországban pedig pornográfia vádjával betiltották, ráadásul még a kópiák megsemmisítését is elrendelték. Ráadásul büntetőeljárást is indítottak a film ellen, Franco Arcalli forgatókönyvíró, Alberto Grimaldi producer, Bernardo Bertolucci és Marlon Brando is felfüggesztett, két hónapos börtönbüntetést kapott.

A nyílt erotikus tartalmat megjelenítő mozi egy negyvenes, kiégett férfi és egy húszéves lány kaotikus szexuális viszonyát mutatja be a lehető legcsekélyebb finomság nélkül, sokszor kifejezetten explicit módon. A film a botrányok miatt, vagy épp annak köszönhetően azonban nagy sikernek örvendett a mind a nézők, mind a kritikusok körében. A bemutató után olyan nagyságok kezdték el bálványozni a filmet, mint Martin Scorsese, Robert Altman vagy a híres filmkritikus, Roger Ebert. Miután 1973. februárjában országosan is vetíteni kezdték a filmet az Egyesült Államokban és Kanadában, végül 38 millió dollárt tudott összegyűjteni leginkább korhatár besorolása miatt, ám világszerte így is 100 millió dollárt hozott, ami a botrányokkal és betiltásokkal együtt hatalmas sikernek számított.

A filmmel kapcsolatos igazi botrány azonban 2004-ben érkezett el, amikor Maria Schneider egy The Guardiannak adott interjúban elevenítette fel a film talán legsokkolóbb jelenetét, mikor Marlon Brando análisan erőszakolja meg, síkosítónak pedig vajat használt. A színésznő szerint a teljes jelenet akkor született meg Brando és Bertolucci fejében, őt pedig előzetesen semmiről sem tájékoztatták, így ő érezte, mintha valóban megerőszakolták volna. Az utolsó tangó Párizsban elkészülte után Schneider nem forgatott többet meztelen jelenetet és a film keltette hírnév miatt depressziós lett és kábítószerproblémái is voltak. Vittorio Storaro azonban nevetségesnek nevezte az állításokat, ugyanis Schneider tudott a jelenetről és az egyetlen dolog, melyet helyben improvizáltak, a vaj volt. 

Érdekességek

- Jean-Louis Trintignant a szövegkönyv túlzó és kendőzetlen szexuális tartalmára hivatkozva utasította el a lehetőséget, míg Dominique Sanda belement volna, azonban épp akkoriban derült ki róla, hogy gyermeket vár, így kénytelen volt nemet mondani.

- Alain Delon és Jean-Paul Belmondo egyaránt visszautasította Paul szerepét, míg a női főszerepet Catherine Deneuve nem vállalta el.

- A rendező a filmhez vizuális inspirációt Francis Bacon festményeiből kölcsönzött, nem egy műve konkrétan is megjelenik a filmben a szereplők egy-egy testtartásában. Andy Warhol azonban egyértelműen saját művészetének hatását látta vissza Bertolucci képsorain. Egy ponton azt is mondta, hogy az olasz rendező egész egyszerűen ellopta az ő 1969-ben készült A Blue Movie című filmjének képsorait, noha konkrét hasonlóságokra nem mutatott már rá. 

- Ingmar Bergman a film elkészülte után azt üzente Bertoluccinak, hogy a filmnek akkor lett volna értelme, ha két férfi kapcsolatát mutatja be, amire a rendező azt válaszolta, hogy elfogadja a filmjével kapcsolatos jogos kritikát.

- Marlon Brando a legtöbb jelenetben improvizált, mert a szöveg, amit neki írtak, sokszor nem volt a kedvére való.

- Brando itt kezdte azt a szokását, hogy dacból nem tanulta meg a forgatókönyvbeli szöveget (amihez hozzájárult erős diszlexiája is), így amelyik szöveget nem improvizálta, azt különböző helyekre kellett a stáb tagjainak leírniuk, többek közt Maria Schneider testére is.

- A film zenéjét eredetileg Astor Piazzolla írta volna, ám végül Bertolucci meggondolta magát és Gato Barbieri jazz-zenész szaxofonjátékát választotta.

- Jean-Pierre Léaud annyira tisztelte Marlon Brandot hogy félt találkozni vele, ezért minden jelenetét szombaton vették fel, mert aznap Brando nem forgatott. Így történhetett, hogy a két színész egyszer sem találkozott sem a forgatáson, sem a forgatáson kívül.

Vélemény

Már vártam azt a pillanatot, hogy mikor találkozhatok végre egy olyan filmmel a listán, ami egyértelműen a botrányfilmek közé tartozott, legalábbis olyan szempontból, hogy explicit szexjeleneteket tartalmaznak, melyek megbotránkozást okoz(hat)tak a nézők körében. Ennek pedig kitűnő példája mostani filmünk, mely nemcsak történetében és 18-as karikás jeleneteivel, hanem verbális szempontból is átlépi bizonyos esetekben a határt. Az is bizonyos, hogy olyannyira hírhedt alkotás, hogy egy percig sem volt kérdéses, hogy itt a helye a filmes listán. Magam részéről nem vitatom a film jelentőségét és minőségét sem, de az már kérdéses, hogy ugyanolyan népszerűségnek örvendene napjainkban is, ha a maga idejében nem övezte volna ez a felhajtás. Bármennyire is nem az én világom a film, annyi bizonyos, hogy Az utolsó tangó Párizsban azon filmek közé tartozik, melyet szinte lehetetlen elfelejteni vagy legalábbis néhány jelenete biztosan megmarad az emlékezetünkben. 

Ami mindenképp Bertolucci filmje mellett szól, hogy még a mai, meglehetősen magas ingerküszöb mellett is meg tud olykor döbbenteni, ami szerencsére nem csupán a szexuális tartalomnak köszönhető, hanem a mögöttes mondanivalónak is. A történet két, a traumáival harcoló emberről szól, akik problémáikat próbálják feldolgozni, melynek egyik eszköze a vad szexualitás. Mindketten belemenekülnek a kapcsolatba, a férfi nem tudja feldolgozni felesége öngyilkosságát, ezáltal kiábrándult mindenből és mindenkiből, a fiatal lány pedig bájgúnár vőlegényétől szabadulna, akinek fontosabb a filmje, mint ő maga. A kapcsolatuk pedig szinte kizárólag a szexen alapul, nem gondolnak a másnapra, nem akarnak tudni egymásról sem semmit. A filmben ábrázolt szexualitás napjainkban már nem számít olyan megbotránkoztatónak, mint akkor, sőt mai szemmel nézve még inkább csak mellékszálat jelent a filmben bemutatott lélektani drámához. A szexjelenetek és a trágárság elsősorban a hatásvadászat céljait szolgálja, míg az igazi érték a filmben a Marlon Brando által alakított idősödő férfi zaklatott lelkivilágának bemutatása jelenti.

Egy valami mindenképp elvitathatatlan még akkor is, ha valaki a film tartalmával semmilyen szinten sem tud azonosulni, az pedig Brando mesteri alakítása. Az 1972-es év minden kétséget kizáróan fontos dátum a színész életében, mert ugyanebben az évben játszotta el Don Vito Corleone ikonikus szerepét A keresztapában. A partnerét játszó Maria Schneidernek viszont annak ellenére, hogy a filmmel gyakorlatilag berobbant a filmes világba nem volt sok köszönet benne. A forgatás okozta traumánál is súlyosabb sebeket ejtett a színésznőn az, hogy a film bemutatója után sokszor inzultálták, ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt kapott gyilkos megjegyzéseket, nem kímélte a sajtó sem, és bár egy pillanat alatt híres (vagy inkább hírhedt) lett, sőt kora egyik szexszimbóluma, ő ebből nem sokat profitált, inkább csak szenvedett miatta.

Az utolsó tangó Párizsban a filmtörténelem egyik legtöbbet emlegetett alkotása, mely sokkal inkább hírhedt, mint híres, értéke azonban kétségbevonhatatlan. Bár véleményem szerint Bertoluccinak nem sikerült mindvégig egyben tartani a filmet, akad benne néhány felesleges jelenet és üresjárat, de Marlon Brando és az őt jól kiegészítő Maria Schneider bele tudták vinni azt a bizonyos pluszt, ami miatt még a mai napig is fel tudja kavarni a néző lelkivilágát.

https://videa.hu/videok/film-animacio/az-utolso-tango-parizsban-1972-bernardo-bertolucci-botranyfilm-SKaLxLsSfsMYJBDj

Ítélet: 10/8