USA (Universal), 111 perc (1998-as változat), ff, film noir

A Filmről

Az amerikai-mexikói határon az amerikai oldalon fekvő kisvárosban egy Mexikóból érkező autóban elhelyezett bomba megöl két embert. Mike Vargas (Charlton Heston) mexikói nyomozó és amerikai felesége, Susan (Janet Leigh) éppen mézesheteiket töltik a kisvárosban, de a nyomozó megszakítja nászútját, hogy megpróbálja felgöngyölíteni az ügyet. Közben megérkezik Quinlan rendőrfőnök (Orson Welles) a határ amerikai oldaláról, hogy felügyelje a nyomozást, miközben Susant feltartóztatják a mexikói drogdílerek, akiket Vargas le akar kapcsolni egy korábbi ügye kapcsán. Mindezek után már perceken belül le is vannak osztva a lapok egy aljas és mélységesen perverz játszmához, melyben Susan csak egy játékszer a két rendőr csatájában.

Orson Welles játssza a nagydarab, izzadó, megkeseredett Quinlan századost, akinek az a szokása, hogy hamis bizonyítékokat helyez el a helyszíneken, hogy így könnyebben elkapjon egy-egy bűnözőt. Charlton Heston hidegvérrel és egyben visszafogottan játssza a mexikói zsarut. Mike Vargas feleségét, Susant - aki akarata ellenére keveredett bele a dolgok sűrűjébe - Janet Leigh alakítja egészen kivételesen. Hármójuk közül mindenesetre Welles az, aki különösen fényes tehetségről tesz tanúbizonyságot a kamerák előtt és mögött egyaránt. Mellettük a legmegindítóbb figura, Quinlan rendőrparancsnok őszinte híve, a tragikusan és megkésve felmagasztosuló Pete Menzies (Joseph Calleia), de ne feledkezzünk meg a filmben néhány jelenetben felbukkanó Marlene Dietrichről sem.

Orson Welles A sanghaji asszony (1948) kedvezőtlen fogadtatása miatt hosszú ideje nemkívánatos figurának számított Hollywoodban, így eredetileg csak Quinlan szerepére kérték fel. Charlton Heston azonban megszorongatta az Universalt, hogy mégis Wellesre bízzák a rendezést és a forgatókönyvírói feladatokat is. Welles egyből félredobta a forgatókönyvet és saját, szabad adaptációt készített Whit Masterson ponyvaregényéből, magasfokú művészetté változtatva az olcsó kis ijesztgetést. Ennek során, többek között felcserélte a két főszereplő figuráját, így lett Charlton Heston amerikai ügyészből mexikói rendőr, míg Janet Leigh mexikóiból amerikai. A helyszín is módosult, az eredetileg Kaliforniában játszódó cselekményt végül a mexikói határra helyezte.

Az operatőri munka és a rendezőre jellemző virtuóz kamerakezelés miatt A gonosz érintése gyors tempójú, izgalmas thriller lett. Kifinomult rendezői stílusa miatt a film egyszerre tűnik intimnek és zaklatott hangulatúnak. A baljós atmoszférára kihegyezett filmet máig ünneplik egyetlen, vágás nélküli követőfelvételből álló nagyszerű nyitójelenetéért, amelyben a darura szerelt kamera végigsöpör a mozgalmas éjszakai jeleneten, miközben Mike Vargas és amerikai felesége, Susan a robbanást hallva a helyszínre rohannak megnézni, hogy mi is történt.

A gonosz érintése Orson Welles utolsó hollywoodi rendezői munkája volt, melyet - az Aranypolgár mellett - karrierje egyik csúcspontjának tekinthetünk, mely éppen annyira felejthetetlen és csodálatos, mint a film végén látható finálé. Welles színpadiasan eltúlzott stíluselemei a hiperrealizmust súrolják, mindez kiegészül Russell Metty éles fekete-fehér fotografálásával és Henry Mancini latinos, jazzes jellegű rock 'n' roll kísérőzenéjével. A nyitó képsorral felérő merész, összetett jelenetek sokasága miatt tartják A gonosz érintését a noir műfaj betetézésének. A film egyszerre hordozza erősen a műfaj jegyeit és hagyja el azokat, miközben számos kötelezőnek tartott elemet háttérbe szorít. Nagyon fontos például, hogy a történet nem nagyvárosban játszódik, hanem határmenti kisvárosokban, a noirra jellemző femme fatale karaktere is csak nyomokban tűnik fel, miközben a szubjektív elbeszélést vagy éppen a flashbackek alkalmazását a rendező teljesen elveti. Welles jól láthatóan ügyesen formálja a saját képére a műfajt, mindezt azért, mert így tudja eléggé hangsúlyosan elmondani a bűn és a törvény közti egyre nehezebben megfogalmazható átmenetet. 

Welles nem magát a bűntényt teszi meg a film központi témájának, hanem magáról a bűnről, a törvényességről és a moralitásról kezd gondolkodni művében. A rendező ezen húzása egyébként kicsapta a biztosítékot a stúdiónál, meg is vágták a filmjét rendesen, és még néhány pót-jelenetet is forgattak a könnyebb érthetőség kedvéért. Állítólag Orson Welles sem zárkózott el teljesen az új változattól, de azért voltak további módosító javaslatai. Készített is egy 58 oldalas jegyzéket, amiben összeírta ezeket a dolgokat, a stúdió azonban már nem változtatott a filmen, és kiadták a saját 93 percesre vágott verziójukat. Ezután 1976-ban megjelent egy 108 perces változat, amibe visszatettek néhány kivágott jelenetet. Sokáig azt hitték, hogy a feljegyzés eltűnt, azonban 1998-ban kiderült, hogy Charlton Heston megőrizte azt, így annak alapján készítették el a második "rendezői változatot".

„Minden idők legnagyobb B-filmje” – tartják sokan A gonosz érintéséről, azonban méltatása nem merül ki ebben az egyébként is erősen vitatható besorolásban. Valójában inkább mérsékelt költségvetésű, de sztárközpontú stúdiófilmnek tekinthetjük, amely az amerikai forgalmazásban degradálódott B-kategóriás szintre. Mindazonáltal hiába kezelte csonkításra ítélt fércműként a Universal, a film Európában még kurtított változatában is azonnal kitűnt. Nagydíjas lett a fesztiválon, ahol debütált, és a noirra mindig fogékony, az új hullám előestéjénél tartó francia kritikusok is azonnal beleszerettek.

A gonosz érintésén gyakorlatilag egyáltalán nem fogott az idő, mind máig az amerikai filmtörténet kiemelkedő alkotása, amely eleinte nem nyerte el a nézők tetszését, csak később ismerték el érdemeit. Ezután viszont számos nagy rendező által megidézett és hivatkozott alapművé vált. Alfred Hitchcock-ot olyannyira lenyűgözte Welles alkotása, hogy következő filmjében, a Psychoban (1960) A gonosz érintésének több motívuma is visszaköszön. Curtis Hanson is a filmből merített ihletett a Szigorúan bizalmas (L.A. Confidential, 1997) című filmjének forgatása során, továbbá Frank Miller szerint a Sin City - A bűn városa (2005) című film sötét komor hangulatát kifejezetten A gonosz érintése ihlette.

Érdekességek

- Janet Leigh ügynöke visszautasította, hogy a színésznő szerepeljen a filmben, mert szerinte túl keveset ajánlottak a szerepért. Orson Welles azonban ezt megelőzendő, egy személyes levelet küldött a színésznőnek, melyben kifejezte, hogy mennyire várja, hogy együtt dolgozhassanak. Leigh, dühösen szembefordult az ügynökével és elmondta neki, hogy az a tény, hogy együtt dolgozhat Orson Welles-szel, sokkal többet jelent, mint bármilyen fizetés.

- Bár Welles már kezdett meghízni, de Quinlan hiteles megformálásához erőteljes sminkkel és majd 30 kilónyi műhájjal, testprotézissel kövérítették a színészt, annak érdekében, hogy hitelesen tudjon alakítani egy a szerepe szerint 20 évvel idősebb, elhízott férfit. 

- Janet Leigh nem sokkal a forgatás előtt eltörte az egyik kezét, de szerencsére jeleneteinek nagy részét úgy is fel tudták venni, hogy begipszelt kezét valahova eldugta. Néhány jelenetnél azonban megkerülhetetlen volt, hogy a gipszet a nap elején levegyék, és a nap végén újragipszeljék. 

-  A mára már klasszikussá vált nyitójelenet egy egész éjszakán át tartó próbálkozás eredménye. A vámost alakító színész folyamatosan elrontotta a szöveget, ezért többször is újra kellett venni az egész jelenetet. Welles azonban mindenáron szerette volna ha még hajnal előtt végezni tudnak, és az utolsó felvétel volt az, ami végül bekerült a filmbe.

- Végül Janet Leigh csak egyetlen jelenetben szerepel együtt Orson Welles-szel, és ironikusan abban az egy jelenetben is eszméletlenül fekszik.

- Orson Welles főként éjszaka forgatott, hogy elkerülje a stúdió főnökeit.

- A filmben egy rövidke szerepben feltűnik a magyar származású Gábor Zsa Zsa is, aki történetesen abban az időben a producer, Albert Zugsmith barátnője volt. 

- A 2008-as In Bruges c. film nyitójelenetében A gonosz érintése megy a háttérben, mikor Harry (Ralph Fiennes) arra utasítja Ken-t (Brendan Gleeson), hogy ölje meg Ray-t (Colin Farrell). 

-  Az 1998-as restaurált verzió Cannes-i vetítését maga Welles lánya, Beatrice Welles akadályozta meg, a bemutató előtt egy nappal. Az örökös egyik kedvenc szórakozása az, hogy pereskedéssel fenyegetőzik és letiltja az apuka filmjeinek vetítését.

- A filmet 1993-ban az Amerikai Kongresszusi Könyvtár Filmmegőrzési Bizottsága kulturális, esztétikai és történelmi jelentősége miatt beválasztotta az Amerikai Filmarchívumba.

Vélemény

Ha már egyszer valaminek véget kell vetnünk és el kell búcsúznunk valamitől, akkor azt úgy gondolom, hogy tegyük meg stílusosan. Orson Welles pedig ezen filmjével megmutatta, hogyan is kell lezárni egy korszakot és végső búcsút venni egy számomra is igen kedves irányzattól. A gonosz érintésével egy különleges mérföldkőhöz érkeztünk el, ugyanis Orson Welles alkotását tekintik a klasszikus film noir korszak utolsó darabjának. Ugyan mind a mai napig viták tárgyát képezi a film noir besorolása, egy azonban biztos, vannak olyan erőteljes elemei, amelyek alapján Welles kidolgozta és annak rendje és módja szerint át is írta a műfaj/stílus jegyeit.

Azt bizton állíthatjuk, hogy már a film történetvezetése sem szimpla, ami miatt a sztori sokszor logikátlannak tűnhet, vagy (némileg talán joggal) érezhetjük úgy, hogy néhány kisebb-nagyobb lyuk is található a forgatókönyvben, amelyek nagy része leginkább a Susan és Grandi karakterével foglalkozó mellékszálban található. Engem azonban ez egyáltalán nem zavart, sőt, pont ezen nem mindennapisága miatt tartom remekműnek Welles alkotását.

Ezután nézzük a szereposztást és a színészi játékot: Charlton Heston mexikói zsaruként történő ábrázolása igencsak meglepő húzásnak tűnhet elsőre, de telitalálatnak bizonyult, még annak ellenére is, hogy fizimiskájával igencsak kilóg a latin amerikai színészek közül. Mindenesetre egyértelműen jár neki a pacsi, hogy el tudta magát fogadtatni mexikóiként, ami nem lehetett egy könnyű feladat számára. Orson Welles kihasználta a rendezői jogon járó előnyöket, így saját magának adta a legjobb sorokat, és legjobb jeleneteket azáltal kiemelkedett a többi színész közül is a film messze legjobb karakterében. Quinlan szerepében nagyon karizmatikus és emlékezetes alakítást nyújt, ahogy szinte bűzlik a képernyőn keresztül és óriási méretével elnyom mindenkit a saját jeleneteiben. Quinlant nem érdeklik a formaságok, mindenáron el akarja kapni a bűnösöket és ehhez semmitől sem riad vissza. Végül pedig ne hagyjuk ki a Janet Leigh által alakította Susant, aki azonban egy kevésbé kidolgozott karakter lett a filmben, így leginkább  csupán annyi volt a feladata, hogy megfelelően féljen és sikoltozzon (később ez még a Psychoban hasznára válik majd).

Legvégül pedig mindenképp fontosnak tartom megemlíteni a fényképezést, ami Russell Metty operatőr nevéhez fűződik, aki különleges képi világgal örvendeztetett meg minket. Egyszerre realisztikus és mégis szinte bizarr operatőri munkájával nemcsak a sötét és világos kontrasztokkal játszott kiválóan, hanem a furcsa szögekkel, azon belül is az extrém alulról történő fényképezési módszerével. Ennek eredménye lett az, hogy egyes szereplők, főleg a Welles alakította hatalmával visszaélő kövér Quinlan szinte óriásként hatalmasodik mindenki felett, amivel a fényképezés a kissé bizarr látványvilág és atmoszféra megteremtése mellett nagyszerűen ráerősít a film karakterizálására is.

Filmje után Orson Welles ugyan nem lett ismét a hollywoodi álomgyár körülrajongott üdvöskéje (olyannyira nem, hogy ez volt az utolsó stúdiófilmje), viszont bebizonyította, hogy képes költségvetésen és határidőn belül maradni - ráadásul eközben sem egyéni stílusa, sem kísérletezőkedve nem hagyta cserben. A stúdió ugyan átszabta a filmet, még pluszjeleneteket is forgattattak hozzá, és annak idején nem igazán aratott átütő sikert, az idő végül mégis őt igazolta. A gonosz érintése egy tipikus Orson Welles film a rá jellemző nem mindennapi elemekkel, aminek eredménye egy végtelenül stílusos, újszerű technikai elemeket alkalmazó, kiválóan megkomponált jeleneteket tartalmazó és nagyon erős atmoszférával rendelkező, gyönyörűen fényképezett, ugyanakkor történetvezetésében talán kissé zavaros noir. Az alkotás ma már egyértelműen klasszikusnak számít, évtizedek óta a szakma és a közönség egybehangzó, szűnni nem akaró rajongása övezi, amihez most én is csak csatlakozni tudok.

Mindezek alapján csak annyit tudok javasolni, hogy aki csak teheti, nézze meg A gonosz érintését, aki pedig már látta, nézze meg újra. Szerencsére már az eredetihez legközelebb álló 1998-as verzió is elérhető (jómagam is azt tekintettem meg), így mindenképp azt a változatot nézze meg.

https://ok.ru/video/825209784995

Ítélet: 10/9