USA (Paramount), 106 perc, ff, film noir

Rendező: Billy Wilder

Producer: Charles Brackett

Operatőr: John F. Seitz

Forgatókönyv: Billy Wilder, Charles Brackett, D. M. Marshman Jr.

Zene: Franz Waxman

Szereplők: William Holden, Gloria Swanson, Erich von Stroheim, Nancy Olson, Fred Clark, Lloyd Gough, Jack Webb

A Filmről

Mintegy 70 évvel ezelőtt a zseniális rendező, Billy Wilder alaposan megfricskázta az álomgyári gépezetet, erős kritikát fogalmazott meg a némafilmről a hangosfilmre való áttérés miatt még több sebből vérző Hollywoodnak. Az Alkony sugárút - amelyet még manapság is a legjobb Hollywooddal foglalkozó filmként tartanak számon - a lecsúszott egykori némafilmes sztár, Norma Desmond (Gloria Swanson) és a feltörekvő forgatókönyvíró, Joe Gillis (William Holden) végzetes találkozásáról szól.

Joe véletlenül bukkan rá az egykor szebb napokat látott Normára, aki a Sunset Boulevard-on található villájában, a világtól elzárva tölti a napjait arról ábrándozva, hogyan térhetne vissza a csillogás világába. Egyetlen társát magányában az inasa és egyben egykori férje és rendezője, Max (Erich von Stroheim) jelenti. Norma azt várja Gillistől, hogy olyan forgatókönyvet írjon neki, amellyel újra feltörhet, de közben bele is szeret a nála jóval fiatalabb férfiba és mindenféle ajándékokkal halmozza el. A férfi azonban nem egyedül dolgozik a forgatókönyvön, hanem igénybe veszi a stúdió egyik fiatal írójának, Bettynek (Nancy Olson) a segítségét és ahelyett, hogy Norma érzéseit viszonozná, beleszeret a lányba, amivel végzetes lavinát indít el.

A filmiparban a fiatalság és a szépség gyakorlatilag elengedhetetlen, ha az ember folyamatosan a csúcson akar maradni, azonban Norma sikertelenül küzd azért, hogy megbirkózzon bukásának élményével, nem tud kilépni a némafilm bűvköréből, és továbbra is szentül hiszi, hogy a hang nélküli mozgókép az igazi művészet és a beszéd az egészet elrontja. Norma meg van győződve arról, hogy - akárcsak fénykorában - Joe Gillis is a személyes tulajdonát képezi, de ez a tényező is csak arra szolgál, hogy a nézők számára is nyilvánvalóvá váljon, milyen anyagias és egocentrikus a Norma által ismert hollywoodi világ.

I am big, it's the pictures that got small!  - Most is nagy vagyok, csak a filmek lettek kisebbek!

A Norma Desmondot alakító Gloria Swanson nagy visszatérése a film, aki egykoron valóban a némafilmek sztárja volt. Swanson drámaivá válik őrültségében, melynek legnagyobb pillanata az a feledhetetlen finálé, ahogy kelleti magát a sajtó kamerája előtt, miközben letartóztatják a forgatókönyvíró meggyilkolásáért. Ha csak néhány pillanat erejéig, az arcáról lerí, hogy ez a lépcsőn lejövetel jelenti számára a megváltást. Végre elérte célját, mindenki őt figyeli, mindenki őrá kíváncsi, a néző viszont akarva-akaratlanul nem tudja elfelejteni azt a tényt, hogy a boldogságának alapja igazából egy nagy hazugság, amit inasa és egykori férje, Max az évek alatt gondosan kitervelt. A nagy visszatérése után Swanson több szerepajánlatot is kapott, de azokat nem fogadta el, mert úgy érezte, hogy mindegyikben csak Norma Desmond gyenge utánzatait kellene játszania. Ezzel a döntésével gyakorlatilag elfogadta filmes karrierje végét

Az Alkony sugárút noir stílusa John F. Seitz operatőrnek köszönhető, akivel korábban Wilder már két alkalommal is dolgozott együtt, ebből kifolyólag gyakorlatilag szabad kezet kapott. A fényekkel és árnyékokkal operáló fényképezés a pazar világítási megoldásokkal kiegészülve maradandó hatást gyakorol a nézőre. Billy Wilder ragaszkodott hozzá, hogy Joe holttestét alulról mutassák, ennek a megvalósítására először a medence alján elhelyezett, speciális dobozba helyezett kamerát alkalmaztak, de ennek az eredménye nem volt megfelelő. Végül a felvételt úgy készítették el, hogy a medence aljára tükröt tettek, ezt felülről megvilágították, és Holden figurájának tükörképét filmezték. Emellett újra felhasználta a Kettős kárigény során már előszeretettel alkalmazott módszerét, hogy port szórt a kamera elé, ezáltal gótikus hatást kölcsönözve Norma Desmond villájának.

Billy Wilder kegyetlen látomása, ám mégis nosztalgikus bolyongása  a filmipar szellemjárta házában olyan mozit eredményezett, melyet akárhányszor újra lehet nézni. A film kőkemény görbe tükröt tart a hollywoodi fényűzés felé, továbbá nem rest őszintén kimondani és rámutatni annak romlottságára is. Mindezek mellett egészen különleges hangulatot kölcsönöz az alkotásnak az, hogy sokan saját magukat játszották benne, de akkor is tökéletesen hatni tud a nézőre, ha nem tudja, hogy Gloria Swanson valóban némafilmsztár, míg Erich von Stroheim korának egyik legtehetségesebb rendezője volt, aki éppen neki köszönheti, hogy parkolópályára került a karrierje. Feltűnik a filmben a bibliai témájú filmek koronázatlan királya, Cecil B. DeMille, aki éppen a Sámson és Delilah (1949) című filmjén dolgozik, de a némafilm egyik legnagyobb alakja, Buster Keaton is feltűnik egy rövid jelenetben saját magát alakítva.

All right, Mr. DeMille, I'm ready for my close-up! Köszönöm, kedves DeMille, Kezdhetjük a felvételt!

Az Alkony sugárút 11 Oscar-díj jelölést kapott, melyet csak a Mindent Éváról (All About Eve) múlt felül a maga 14 jelölésével, és a 11 jelöléséből végül hármat (legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb látványterv és legjobb filmzene) díjra is váltott. A legtöbb kritikus arra számított, hogy a legjobb női főszereplőnek járó díjat Gloria Swanson vagy Bette Davis fogja kapni, ezért sokakat meglepett, hogy a díjat végül Judy Holliday kapta. A Golden Globe díjátadón viszont elnyerte a legjobb film díját, míg Billy Wilder a legjobb rendező, Gloria Swanson a legjobb női főszereplő, Franz Waxman pedig a legjobb zeneszerző trófeáját vihette haza. A film a megjelenése óta igazi klasszikusnak számít és gyakran úgy hivatkoznak rá, mint az az amerikai filmgyártás történetének egyik legfigyelemreméltóbb filmjére. 1998-ban az Amerikai Filmintézet (AFI) az igen előkelő, 12. helyre sorolta be minden idők 100 legjobb amerikai filmje közé.

Az Alkony sugárút egy feledhetetlen klasszikus a tehetséges, de sikertelen hollywoodi író és az elfeledett némafilmes sztár végzetes kapcsolatáról, melynek értéke megkérdőjelezhetetlen. Billy Wilder klasszikusa mind a mai napig az egyik, ha nem a legjobb mozgókép, amit az Álomgyár kiábrándító valóságáról valaha készítettek. Radikálisan szókimondó és gúnyosan illúzióromboló hollywoodi vallomás, amely nem csupán a szórakoztatóiparnak, hanem a mindenkori közönségnek is tükröt tart.

Érdekességek

- Bármilyen hihetetlennek is tűnik, de a filmet eredetileg vígjátéknak szánták, melyben Mae West lett volna a női főszereplő. Ő azonban visszautasította a főszerepet, mondván, hogy túl fiatal ahhoz, hogy némafilmes sztár legyen. Ezután Mary Pickford neve is felmerült, ő azonban olyan feltételeket szabott, melyek teljesíthetetlennek bizonyultak a stúdió számára. Pola Negri pedig erőteljes lengyel akcentusa miatt nem kapta meg a főszerepet.

- Miután Montgomery Clift kihátrált a filmből, Fred MacMurray, Marlon Brando és Gene Kelly neve is felmerült a férfi főszerep betöltésére. Montgomery Clift például azzal indokolta lépését, hogy nem tudná hitelesen eljátszani, hogy szerelmes egy kétszer olyan idős nőbe.

- Mivel Gloria Swanson a korához képest sokkal fiatalabbnak nézett ki, ezért úgy akarták kisminkelni, hogy idősebbnek tűnjön, de ő ezt határozottan elutasította, ezért végül William Holdent változtatták fiatalabbá.

- A film eredeti kerettörténete szerint a halott Joe Gillis a hullaházban meséli el a történetet. A tesztvetítéseken azonban túl morbidnak bizonyult ez a megoldás, ezért Wilder újraforgatta és vágta a filmet, ezért is csúszott a bemutató 1950-re.

- A forgatási helyszínül szolgáló villa évek óta üresen állt, és eredetileg nem volt úszómedencéje. A Paramount stúdió megegyezett a tulajdonossal, hogy építenek egy medencét a forgatás idejére, és utána mindent visszaállítanak az eredeti állapotba. A tulajdonosnak azonban annyira megtetszett a medence, hogy végül meghagyták neki. A villa később az 1955-ös, Haragban a világgal (Rebel Without a Cause) című filmben is feltűnt mielőtt 1957-ben végleg lebontották.

- Gloria Swanson és William Holden a Queen Kelly (1929) című némafilmet nézik a Desmond-villa vetítőjében. A filmet  Erich von Stroheim rendezte, a maga idejében hatalmas bukás volt és tulajdonképpen - Gloria Swanson hathatós segítségének köszönhetően - véget vetett rendezői karrierjének.

- Gloria Swanson anyukája csak azért jött el a forgatásokra, hogy William Holdent megnézhesse, mivel nagy rajongója volt a színésznek. Később még részvényt is vásárolt a színész főszereplésével készült, 1953-as 17-es fogolytábor (Stalag 17) részesedéséből, amivel nagyon jól járt, hiszen óriási kasszasiker volt a film.

- William Holden a forgatás alatt flörtölni kezdett a kezdő színésznőnek számító Nancy Olsonnal, de miután visszautasította a színészt, többször nem próbálkozott. Annak a jelenetnek a forgatásánál, ahol a két színész először csókolózik egymással, Billy Wilder percekig hagyta, hogy csókolózzanak, és nem zárta le a jelenetet. Azonban éppen aznap Holden felesége, Brenda Marshall is a forgatáson volt, így végül ő üvöltötte el a jelenet lezárását. Holden és Olson a későbbiekben további három közös filmet forgatott, ami alatt a barátságnál több nem volt a két színész között. 

- Billy Wilder és William Holden a film forgatása alatt nemcsak hosszútávú szakmai kapcsolatot épített ki (amely később három közös filmben teljesedett ki), hanem nagyon jó barátokká is váltak, és többször utaztak együtt feleségeikkel közösen.

- Egy privát vetítésen állítólag az MGM névadó mogulja, Louis B. Mayer azt mondta az osztrák származású rendezőnek, hogy: „Belepiszkítottál a saját fészkedbe. Ki kellene rúgni téged ebből az országból szőröstül-bőröstül, te átkozott külföldi!". Wilder sem tétovázott azonban a válasszal: „Why don’t you go fuck yourself?”

- Erich von Stroheim a valóságban nem tudott autót vezetni, még jogosítványa sem volt, ezért a legtöbb jelenetben mikor sofőrként Norma kocsiját vezeti, egy másik járművel vontatták az autót.

- Amikor John F. Seitz operatőr megkérdezte a rendezőt, hogyan képzeli el Norma Desmond kedvenc majmának a temetését, Wilder csak annyit mondott: „Hát tudod, csak egy szokásos majomtemetés-jelenet lesz.”

- Ronald Reagannek annyira megtetszett William Holden alakítása a filmben, hogy elkezdte őt utánozni saját filmjeiben is. Ugyanúgy gyújtott rá a cigarettára, ugyanolyan ruhákat kezdett viselni, és még Holden cinikus szemöldök felhúzását is lemásolta.

- A film egyike volt azon utolsó filmeknek, amiket még celluloidra rögzítettek, és a legtöbb negatív kópiája is tönkrement. A Paramount stúdió azonban úgy gondolta, hogy a film megérdemel egy teljes helyreállítást, ezért egy költséges projektbe kezdtek, aminek célja a digitális formában való helyreállítás volt. A helyreállított változat 2002-ben jelent meg DVD-n.

Vélemény

Az 1950-es esztendő különleges évnek bizonyult, ugyanis három olyan film is készült az évben, ami bepillantást nyújt a színházak és a filmek világába. A Magányos helyen még csak épphogy érintette az álomgyárat, míg a Mindent Éváról inkább a színházak világába nyújtott betekintést, jelenlegi filmünk azonban már a kőkemény hollywoodi valóságot ábrázolja igencsak húsba markoló módon.

Már a film kezdő képsorai sem mindennaposak: egy előkelő villa medencéjéből halásznak ki a rendőrök egy férfi holttestet, a film főszereplőjét és egyben narrátorát. A noirokra jellemző keretes flashback szerkezetet a rendező azzal újította meg, hogy a történet – akár egy vallomás – egy halott narrációjával hangzik el.

Ha a film műfaját nézzük, akkor elsősorban film noir, de szociodrámaként, vagy akár romantikus filmként is felfogható azon túl, hogy a krimi néhány eleme is erőteljesen visszaköszön a képsorok láttán. Amellett, hogy az Alkony sugárút elsősorban a két főszereplő, Joe és Norma kapcsolatára fókuszál, az 1950-es évek hollywoodi filmes világának a korrajzaként is értelmezhető. Ezúttal azonban nem a csillogó partik, vagy éppen a vörös szőnyeg világában kalandozunk, hanem a hírnév és siker mögött megbújó romlottság, önzőség és emberi gyarlóság mutatkozik meg.

Gloria Swanson valóban élete alakítását nyújtja az egykori filmcsillag szerepében, aki nem hajlandó tudomásul venni az idő múlását és nem tudja elfogadni, hogy az ő ideje bizony lejárt. Még mindig a régi dicsőséget sírja vissza, minden vágya újra kamera elé kerülni, és jellemző módon akkor veszíti el véglegesen a kapcsolatát a külvilággal, amikor ez valóban sikerül neki, csak nem éppen úgy, ahogy elképzelte. Alakításából semmit nem von le az a tény, hogy bizonyos mértékig saját magát kellett eljátszania. Akárcsak az akkori közönség és kritikusok, én is értetlenül állok az Akadémia döntése előtt, hogy nem ő, de még csak nem is a Mindent Éváról főszerepében szintén lenyűgöző alakítást nyújtó Bette Davis nyerte el a díjat, hiszen bármelyikük jobban megérdemelte volna.

A végtelenül cinikus forgatókönyvíró szerepében William Holden visszafogottságával és lazaságával tökéletes ellentétje volt Swanson némafilmekre jellemző teátrális játékának és karakterének. Sokak számára túljátszottnak tűnhetnek a színpadias pózolások és a hatalmas gesztusok, de ne feledjük, hogy a némafilmes korszak színészei is hasonlóan játszották szerepeiket. Szerencsére nemcsak Swanson alakítása marad emlékezetes, hanem az inasának (vagy egykori rendezőjének és férjének) a karakterébe bújó Erich von Stroheim is nagyot alakít szerepében. Max annyira imádja álmai nőjét, hogy csupán azért maradt az egykori filmsztár mellett, hogy megóvja őt minden bajtól, ezáltal is biztosítva, hogy tovább élhessen a saját álomvilágában. Valójában Nancy Olsonra sem lehet egy rossz szavunk, bár kétségtelenül ő nyújtja a leggyengébb játékot a gárda tagjai közül.

Az ember annak ellenére is óhatatlanul elvégzi az összehasonlítást az esztendő másik hatalmas filmsikerével, a szintén igazi klasszikusnak számító Mindent Éváról című filmmel, hogy az inkább a színházak világába kalauzol el minket. Ami viszont mindenképp közös a két alkotásban, hogy mindkettő esetében egy idősödő, a karrierje csúcsán már jócskán túljutott színésznő áll a történet központjában. Amíg azonban az All About Eve esetében a Bette Davis által játszott Margo tisztában van azzal, hogy bizony eljárt felette az idő, és elkerülhetetlen a sorsa, miszerint majd érkezik a helyére egy fiatalabb és szebb utód, addig Norma ezt nem hajlandó elismerni és továbbra is abban a hitben él, hogy a nézőknek és a filmvilágnak még továbbra is szükségük van rá. Afelől szemernyi kétségünk sem lehet, hogy mindkét film igazi remekmű, ami azonban jelen filmünket egy hajszállal a másik fölé emeli, ezáltal számomra tökéletessé teszi, az a remek noiros hangulat (egy kissé elfogult vagyok), illetve a filmtörténet egyik legemlékezetesebb zárószcénája.

Az Alkony sugárút egy kihagyhatatlan darab, tökéletességének nyitja pedig a parádés színészi alakítások, a remekül megírt forgatókönyv vagy éppen a kiváló operatőri munka, a pazar összképet pedig Franz Waxman erőteljes és dinamikus zenéje teszi még tökéletesebbé. A film szinkronos változata sem sikerült ugyan rosszul, azonban aki teheti, mindenképp eredeti nyelven nézze meg, ha teljes filmélményt szeretne kapni.

Ítélet: 10/10