USA (Universal), 103 perc, ff, film noir

Rendező: Robert Siodmak

A Filmről

A fekete széria Aranypolgára - így szokták legtöbbször jellemezni Robert Siodmak 1946-os remekművét. Noha A gyilkosok nagy tiszteletnek örvend a műfaj szerelmeseinek körében, általában - méltatlanul - mégsem szokás a noir emblematikus filmjei (A máltai sólyom, a Kettős kárigény, A postás mindig kétszer csenget, vagy éppen a Laura) közé sorolni. Amíg előbbi részekre tördelt cselekményét több narrátor idézi fel flashbackek formájában, addig A gyilkosok még egy lépéssel továbbmegy, megkeverve a visszatekintések sorrendjét.

Két bérgyilkos érkezik egy álmos kisvárosba, hogy megöljék a visszavonult Svédet (Burt Lancaster), aki nem tanúsít ellenállást. A Svéd/Ole Anderson életbiztosításának kifizetésével kapcsolatban egy biztosítási események kivizsgálására szakosodott magánnyomozó, Jim Reardon (Edmond O'Brien) elkezdi felderíteni a gyilkosság előzményeit. Ezután visszaemlékezések sorozatában tárul fel előttünk Ole Anderson - az egykori bokszoló - viszontagságos múltja, s egyben azon személyek története is, akik hozzájárultak életének kisiklásához és halálában is kulcsszerepet játszottak. A nyomozás során Reardon rájön, hogy a férfi meggyilkolása összefügg egy Kitty Collins (Ava Gardner) nevű nővel, akibe a Svéd szerelmes volt, és akiért bármit megtett volna, továbbá mindkettőjüknek közük volt egy hat évvel ezelőtti megoldatlan rablási ügyhöz. 

Robert Siodmak klasszikus film noirjának első tíz perce szinte szó szerint követi Ernest Hemingway 1927-ben íródott rövid elbeszélését, de a két forgatókönyvíró, Anthony Veiller és John Huston nagy képzelőerővel bővíti ki a történetet, beleillesztve a történetbe Riordant, a biztosítási nyomozót, aki feltárja a Svéd múltját. Miközben a fáradhatatlan nyomozó egyre jobban leás a Svéd múltjába, a kirakós játék darabjainak összeillesztése közben kölcsönös kapcsolat jön létre a néző és Riordan között. Ez a kapcsolat a néző és a film közötti kapcsolat megfelelőjévé válik - az a koncepció akkor kristályosodik ki, amikor közvetlenül a kártyák kiterítése előtt az ülő Riordan sziluettje látható az előtérben, mintha a mozi első sorában ülne.

A gyilkosok nemcsak remek film noir, hanem tulajdonképpen egy értelmezés arról, hogy miért is élvezzük annyira a stílust: kimenekít az unalmas biztonságból a veszély és balsors világába, melyet mi csupán biztonságos távolságból szemlélhetünk. A film rendezője, a németországi emigráns Robert Siodmak mindent tudott a német expresszionizmusról, és az arra épülő film noirról, így minden fontos stílusjegye megtalálható a filmben, a kontrasztos árnyékokat és megvilágítási technikát tartalmazó fényképezéstől kezdve a femme fatale és antihős karaktereken át a klasszikus flashback technikáig. Mindezek célja, hogy adjanak a filmnek egy nyugtalanító, mintegy álomszerű, komor és nyomasztó érzést, miközben ezt a hangulatot fokozza a film pesszimizmusa és a cinizmusa. 

A 4 Oscar-díjra (rendező, forgatókönyv, zene, vágás) jelölt A gyilkosok a film noir műfajának egyik kevésbé ismert, ám annál elismertebb darabja, a műfaj egyik legjobb rendezőjének legjobb noirja. Az erőteljesen kontrasztos képek, a zseniális fény-árnyék játék, a tekervényes történet és a nagyszerű színészek mind hozzájárulnak, hogy a film egy feszültséggel teli klasszikus noirrá váljon. 

A történetet 1964-ben újra megfilmesítették Don Siegel rendezésében, a később rendezőként híressé váló John Cassavetes és Lee Marvin főszereplésével. A film érdekessége, hogy az volt a későbbi amerikai elnök, Ronald Reagan utolsó filmszereplése.

Érdekességek

- Burt Lancaster kapta a legmagasabb fizetést a filmért, holott ez volt az első filmszerepe.

- A bokszmeccset egy valódi arénában vették fel, mintegy 2000 néző előtt. Burt Lancaster pedig két hónapig egy valódi bokszbajnokkal edzett, és a filmben is egy igazi ökölvívóval küzdött.

- A Svéd első barátnőjét alakító Virginia Christie az 1964-es feldolgozásban is szerepelt, ahol egy vak titkárnőt alakított.

- Ernest Hemingway-nek egy privát vetítés során megmutatták a filmet. Ő bekészített a kabátja belső zsebébe egy adag gint, arra az esetre, ha nem tetszene neki a film. A vetítés után azonban az író elővette a teli üveget, majd vigyorogva így szólt: "Nem volt rá szükségem".

- A kalapgyárban játszódó rablási jelenetet egyetlen kamerával, vágás nélkül vették fel, ami végtelen nagy odafigyelést igényelt a számos ember és jármű miatt.

Vélemény

Íme, egy eleddig számomra ismeretlen film, melynek már a bekerülése is sokaknak kérdéses lehet, azonban biztosan állíthatom, hogy méltán ott a helye a legjobbak között. Ugyanis az, hogy Robert Siodmak 1946-os film noirja egy igazi mestermű, az már az első néhány perc után nyilvánvaló volt számomra, majd a filmet végignézve ez a megállapításom egyértelmű megállapítást nyert. A történet szerteágazó és kellően szövevényes, a végén pedig még egy érdekes duplacsavaros átverést is láthatunk. Úgy gondolom, hogy ennél több nem is kell egy vérbeli film noirhoz. Siodmak szerencsére nemcsak a feszültséget generálja mesterien, hanem fokozatosan fenntartja az érdeklődést és egyre csak növeli a néző kíváncsiságát arra vonatkozóan, hogy miért választotta az öngyilkosságnak ezt a rendkívül bizarr módját Ole Anderson?

Való igaz, hogy A gyilkosok több vonatkozásban megidézi Orson Welles Aranypolgárát, de én számos hasonlóságot fedeztem fel a szintén remekül sikerült Kettős kárigény vagy a Mildred Pierce történetei között. Fontos különbség, hogy míg az Aranypolgár újságírója végig megtartja pártatlan pozícióját, és sosem folyik bele az eseményekbe, addig Jim Reardon maga is bevonódik a történésekbe és ha kell, akár az életét is kockáztatja a titok megfejtése érdekében.

Ugyan film legfőbb ereje a visszaemlékezésekre épülő szövevényes történetben rejlik, de nem mehetünk el szó nélkül két remek színészi teljesítmény mellett. A korábbi cirkuszi akrobata Burt Lancaster tökéletes választásnak bizonyult a kissé buta, de nagy szívvel rendelkező ex-bokszoló szerepére, akinek egyetlen sebezhető pontja: Kitty Collins, a femme fatale. Ő bizony egy tökéletes balek, aki átvállalja a nő börtönbüntetését, majd szabadulása után annak ellenére is belemegy a rablásba, hogy tudja, a nő már másé. Amikor rájön, hogy elárulták, még arra is képes lenne, hogy magát okolja és emiatt öngyilkos legyen. Mivel ezen tettét végül megakadályozzák, így nem marad más választása, mint új identitást felvéve letelepedjen egy kisvárosban, abban a reményben, hogy elmenekülhet sötét múltja és a saját érzései elöl.

Kétségünk sem lehet afelől sem, hogy a filmben a csábító végzet asszonyát játszó Ava Gardner szinte tökéletes az ellenállhatatlanul gyönyörű és csábító nő szerepében, szinte izzik körülötte a levegő. Sokáig csak háttérben marad, mámoros eleganciája mögött csak néha-néha villan meg a romlottság. Csak sejtjük, hogy mire összeáll a teljes kép, kiderül róla, hogy nagyobb szerepe van az eseményekben, mint azt elsőre hittük. A végsőkig lélektelen és önző Kitty a sebezhető férfiak rossz szándékú csábítóinak ikonikus figurája. Ava Gardner nem cáfolt rá az életben sem a filmbeli végzet asszonya szerepére, Hollywood igazi férfivalója volt. Számos férfi akadt a horgára Robert Mitchumtól és John Hustontól Howard Hugheson és Frank Sinatrán (aki a férje is volt egy ideig) át egészen Clark Gable-ig.

Eddig még nem csalódtam az új kedvencemben, a noir műfajában és most ráadásul szintet is ugrottunk egy méltatlanul alulértékelt rendező zseniális filmjével. Robert Siodmak filmje a műfaj egy meghatározó és stílusos darabja, ami nem mellesleg meghozta a rendező egyetlen Oscar-jelölését. A gyilkosok egy végtelenül izgalmas és a flashbackek által kitűnően elmesélt történet, tele meglepetéssel. Én pedig kedvet kaptam, hogy megnézzek párat a rendező további filmjei közül, melyet a Criss Cross (1949) című alkotással fogok kezdeni.

Ítélet: 10/10