USA (Paramount), 107 perc, ff, film noir

Rendező: Billy Wilder

A Filmről

Billy Wilder műfajteremtő alkotása egyike azon négy noir filmnek (a másik három a Murder, My Sweet, a Valakit megöltek (Laura) és A máltai sólyom (The Maltese Falcon)), melyeket 1946-os esszéjében a francia filmkritikus, Nino Frank az új amerikai zsáner mintadarabjaként említ. A film eredeti címe és korábbi magyar címváltozata a sokkal jobban hangzó Kettős kárigény, ami a biztosítási szakmában azt jelenti, hogy kis valószínűségű halálesetkor a biztosítási összeg kétszeresére jogosult a kedvezményezett.

I killed him for money and for a woman. I didn't get the money... and I didn't get the woman.

"Pénzért öltem - és egy nőért. A pénzt nem kaptam meg - és a nőt sem"

Fenti szavakkal kezdődik a film, melyben a főszereplő, Walter Neff (Fred MacMurray) elkezdi felmondani a vallomását egy diktafonra. A visszaemlékezéssel elmondott történet során Neff narrációja segítségével tudjuk meg, hogy a férfi biztosítási ügynökként dolgozott, amikor beleszeretett Phyllisbe (Barbara Stanwyck), akivel akkor ismerkedett meg, amikor a férjét kereste fel a gépkocsi-biztosításának a meghosszabbítása miatt. Amikor a nő ártatlanul megkérdezi, hogy a férje tudta nélkül lehetséges-e biztosítást kötnie arra az esetre, ha idős férje (Tom Powers) balesetben meghalna. A férfi először meghátrál, de mivel nem tudja kiverni a nőt a fejéből, egy ölelkezést követően beleegyezik a gyilkos tervbe. Waltert hajtja a kíváncsiság, hogy bennfentesként át tudja-e verni a biztosítótársaságot és véghez tudja-e vinni a tökéletes bűntényt. Ennek során - a férj tudtán kívül - kettős kárigényű életbiztosítást kötnek a nevére, majd meggyilkolják, melyet úgy állítanak be, mintha baleset történt volna.

Neff főnöke, Barton Keyes (Edward G. Robinson), a tapasztalt kárbecslő azonban rájön, hogy valami nincs rendben az üggyel, és egy idő után azt is kitalálja, hogy nem baleset, hanem gyilkosság történt, amiben valaki segített Mrs. Phyllis Dietrichsonnak. Közben Neff összebarátkozik Lolaval (Jeanne Heather), Phillys mostoha lányával, aki szintén gyanakodik a mostohaanyjára, sőt szerinte az igazi anyját is Phyllis ölte meg. Mivel a gyilkosság miatt rájuk nehezedő nyomás amúgy is éket vert Neff és Phyllis közé, így a férfi is egyre inkább érzi, hogy Phyllis valamit rejteget.

- You know why you couldn't figure this one Keyes? Cause the guy you were looking for was too close -- right across the desk from you. / "Tudod miért nem jöttél rá, Keyes? Mert a fickó, akit kerestél, túl közel volt - közvetlenül az íróasztal túloldalán."

- Closer than that Walter. / "Még annál is közelebb, Walter."

- I love you too. / "Én is szeretlek!"

A Gyilkos vagyok volt az első nagy hollywoodi film, amiben a főszereplők gondosan megterveznek, és kiviteleznek egy hidegvérű gyilkosságot. A film forgatókönyvét James M. Cain hardboiled regénye alapján Raymond Chandler írta, aki az alapanyagot még hatásosabbra és erőteljesebbé formálta. A remek dialógusoknak köszönhetően a szereplők intelligensnek tűnnek és nagy élvezet figyelni a játékukat. Továbbá jócskán kibővítették Keyes szerepét, és a Walterhez fűződő viszonyának ábrázolását, ennek köszönhető többek között a film ikonikus befejezése is. A zsánerre jellemző remek képi világot John F. Seitz operatőri munkájának köszönhetjük, ami mintegy útmutató volt a zsáner későbbi darabjai számára. A ragyogó kaliforniai külsőkkel éles kontrasztban állnak a tompa, szűrt fényekkel megvilágított, sötét iroda- és lakásbelsők, annak vizuális kifejezéseként, hogy mi lappang a felszín alatt.

Barbara Stanwyck karrierje egyik legjobb alakítását nyújtva megteremtette minden idők leghíresebb és legklasszikusabb femme fatale karakterét, hosszú évekre meghatározva a filmekben látható végzet asszonyáról festett képet. A korabeli etikai kódex alapján nem lehetett túlságosan szexi, de még így is tökéletesen hihető, ahogyan lassan az ujja köré csavarja Walter Neffet. Ugyan Fred McMurray is kiváló a szerepében, ragyogóan alakítja az üzletembert, akinél a sima és megnyerő modor valójában kéjvágyó, pénzsóvár és gyilkos szándékokat takar, azonban Edward G. Robinson az, aki valójában a filmet élettel tölti meg.

A film 7 Oscar jelölést is kapott (egyebek mellett a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv és a legjobb női főszereplő díjra), de végül egyet sem sikerült elnyerni, mert a Paramount filmstúdió inkább egy másik filmjét, a Going My Wayt c. musicaljét futtatta inkább. Végül ennél a filmnél sem maradunk magyar vonatkozás nélkül, a film zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós szerezte.

A legtöbb helyen a Kettős kárigényt a noirok első számú darabjaként tartják nyilván, mivel ez a film tartalmazza a műfaj összes elemét kezdve a magányos, átvert, szerelmes férfitól a gonosz, végzet asszonyáig. Billy Wilder precíz rendezése tökéletesen kombinálja a romantikát a cinizmussal, illetve a feszültséget a humorral, amivel a noir stílus nagyon eredeti megközelítését adja. Mind a mai napig a filmtörténelem legfontosabb és legnagyobb hatású film noirja.

Érdekességek

- Billy Wilder és Raymond Chandler elképzelése és munkamódszere gyökeresen eltérő volt, ráadásul Chandler, aki ekkorra az anonim alkoholisták klubjába tartozott, a stresszes munka miatt újra inni kezdett (Wilder lényegében miatta csinálta meg a Férfiszenvedély (The Lost Weekend) című filmjét egy évvel később)

- Fred MacMurray eredetileg el sem akarta vállalni a szerepet, de később végül karrierje legjobbjaként emlegette a filmet.

- Barbara Stanwyck is vonakodott kezdetben a szereptől, mivel ő már befutott színésznő volt, és félt, hogy egy gyilkos karaktere tönkreteszi a karrierjét, de Billy Wilder rendezőnek sikerült meggyőznie azzal a kérdésével, hogy "kisegér vagy, vagy színésznő?".

- Az első jelentben, mikor Walter megcsókolja Phyllist, Fred MacMurray véletlenül magán felejtette a jegygyűrűjét.

- A filmben a 16. perc környékén cameozik a társ-forgatókönyvíró Raymond Chandler, Keyes irodája előtt ül és egy magazint olvas.

- Leo McCarey nyerte el a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat a Going My Way című filmjéért (amely sikerhez a stúdió is nagyban hozzájárult). Billy Wilder rendező ezért annyira ideges lett, hogy elgáncsolta Leo McCareyt, a másik film rendezőjét, amikor az felállt, hogy kimenjen és átvegye a díjat.

Vélemény

Noir, noir és újfent csak noir. Az ilyen filmek után érzem azt igazán, hogy érdemes volt belevágni ebbe a nagy kalandba, mert megismerkedtem egy igazán remek filmstílussal, mellyel eddig még nem igazán találkoztam. Teljesen rabul ejtett a zsáner, mint ahogy a férfiakat hódítja meg a végzet asszonya, majd függővé válnak, végül pedig megállíthatatlanul rohannak a végzetük felé. Már az eddigi noirok (A máltai sólyom, Laura) is kifejezetten elnyerték tetszésemet, de most értem az eddigi csúcsponthoz és alig várom a további filmeket, hiszen a java még csak most jön.

Minek köszönhető ez a rajongás? Kezdjük rögtön a sztorival, ami első ránézésre nem túlzottan bonyolult, sőt még azt is mondhatjuk, hogy kiszámítható. Ennek ellenére nincs benne egy unalmas pillanat sem, mert olyan hangulata van a filmnek, ami semmi máshoz nem fogható. Mindezek mellett a főszereplő narrációja utolérhetetlen, a feszültség pedig pont úgy van felépítve, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A rajongás következő fontos eleme, hogy a film dialógusai is kiválóan sikerültek, kellően cinikusak és szellemesek. Mind a MacMurray és Stanwyck, mind a MacMurray és Robinson közötti párbeszédek a noirok legjobbjai közé tartoznak és számtalan klasszikussá vált mondat hangzik el a filmben. A film képi világa az expresszionista jellegű világítástechnikával, a kontrasztos képekkel, a redőnyökön és egyéb tárgyakon megszűrt fényekkel, és a kísérteties fény-árnyék játékokkal együtt tökéletes tartozékai az élménynek.

Legvégül pedig a pazar színészi játék és a remekül megírt karakterek, ami miatt nem egy átlagos filmről beszélhetünk. Barbara Stanwyck tökéletes választás volt a végzet asszonyának a szerepére. Nem egy klasszikus szépség, erotikus kisugárzása viszont lehengerlő. Ha kell, akkor bájosan mosolyog, ha kell, akkor dögös csábítóvá válik, de legfőképpen mindenkit manipulál, és még a gyilkosságtól sem riad vissza. Áldozata, Walter Neff (Fred MacMurray) pedig csókokkal, ölelésekkel, sokatmondó és még többet ígérő pillantásokkal kipárnázott úton rohan a kárhozat felé. Hogy mi hajtja valójában? A pénz vagy a szerelem vagy csupán annyi, hogy megmutathassa, hogy végre tudja hajtania tökéletes bűntényt? Valójában teljesen mindegy, mert akármelyik is motiválja, a lényeg az elkerülhetetlen végzet felé történő megállíthatatlan zuhanás. 

Az én személyes kedvencem a Kis Cézárban már megismert és megkedvelt Edward G. Robinson volt, a biztosítási ügynök legjobb barátja és egyben feljebbvalója. Alakítása engem teljes mértékben a Columbo sorozat címszereplőjére emlékeztetett és még maga a karakter is sokban hasonlított a kultikus nyomozóra. (Állítólag róla mintázták a nyomozó figuráját is). Külön kiemelendő a Neff és Keyes közötti mély érzelmi és pszichológiai kapcsolat, ami jóval több egy szimpla barátságnál, amire a film végén is fény derül.

A Kettős kárigény a noir műfajának egyik legjellegzetesebb és egyben legnagyszerűbb képviselője, egy méltatlanul elfeledett filmstílus és egy letűnt kor örökre szóló lenyomata, ami - akárcsak a legromlottabb végzet asszonya - a kezdettől fogva magához láncol és egészen az utolsó pillanatig nem ereszt. 

Ítélet: 10/9