2020. okt 12.

34. Aranypolgár (Citizen Kane) (1941)

írta: mindennapra1film
34. Aranypolgár (Citizen Kane) (1941)

800px-citizen_kane_poster_1941_style_b_unrestored.jpgUSA (RKO), 119 perc, ff, dráma

Rendező: Orson Welles

Producer: Orson Welles

Operatőr: Gregg Toland

Forgatókönyv: Herman J. Mankiewicz, Orson Welles

Zene: Bernard Herrmann

Szereplők: Orson Welles, Joseph Cotten, Dorothy Comingore, Everett Sloane, Ray Collins, Agnes Moorehead, Paul Stewart, Ruth Warrick, William Alland, Erskine Sanford

 

A Filmről

Az Aranypolgárt mind a mai napig minden idők legjobb filmalkotásának tartják és a fénye az elmúlt mintegy nyolc évtized alatt sem kopott meg. Manapság is az élbolyban szerepel, ha a legmeghatározóbb filmalkotások listáját próbálják összeállítani. 1962-ben a Sight and Sound brit filmművészeti magazin kritikusi listáján az első helyre tették, 1998-ban pedig az Amerikai Filmintézet is a valaha készült legnagyobb filmként könyvelte el. Az elismerés teljesen jogos, különösen, ha belegondolunk, hogy Orson Welles mindössze 25 éves volt, amikor társszerzőként, főszereplőként és rendezőként is részt vállalt az Aranypolgár elkészítésében. Alkotása a formabontásaival, az idősíkok szabad kezelésével, expresszionista képeivel, montázsaival, árnyképeivel, az "áldokumentum-felvételek" és a játékfilmes elemek kombinációjával egyaránt szenzációt keltett. 

still-of-orson-welles-in-citizen-kane-_1941_-large-picture.jpg

Charles Foster Kane (Orson Welles) halálos ágyán, utolsó leheletével a "rózsabimbó" szót mondja ki - a film arról szól, hogyan próbálnak a barátai, ismerősei és munkatársai jelentést és értelmet találni ezeknek a látszólag véletlenszerű szavaknak a férfi életével kapcsolatos visszaemlékezések (flashback) során. Miközben mi is azon töprengünk, mi lehetett a haldokló férfi utolsó szavának jelentése, szinte észrevétlenül cseppenünk bele Kane életébe, ahogy gyerekkorában az anyja (Agnes Moorehead) eladja egy gazdag bankárnak, Walter Thatchernek (George Coulouris), majd felnőve hatalmas vagyont örökölve sikeres kiadóként szinte a semmiből felépítette lakiadó-birodalmát, ezáltal egész Amerika egyik legsikeresebb emberévé válik. Nőül veszi az amerikai elnök unokahúgát (Ruth Warrick), majd kormányzónak jelölteti magát. Azonban sikeres politikai pályafutása kudarcba fullad, amikor az ellenzék leleplezi egy Susan nevű kóristalánnyal (Dorothy Comingore) folytatott titkos szerelmi viszonyát. 

A boldogság és a siker azonban nem mindig jár kéz a kézben. Ez a közhelynek tűnő igazság nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, miközben Kane kezdi elveszíteni a hatalmát, amelyhez már annyira hozzászokott, a felépített birodalom pedig lassan a darabjaira hullik, Kane pedig magányosan, összetörten fejezi be életét. A "rózsabimbó" szó mögötti jelentés csak a film végén derül ki, mindazonáltal a hosszú időn keresztül tartó kutatás után az igazság valódi meglepetésként éri a nézőt. Az Aranypolgár a hollywoodi stúdiórendszer és a független filmezés határmezsgyéjén született szerzői film, ami egy olyan sikertörténetről szól, amiről a végén kiderül, hogy egy óriási bukás története. A film számtalan témát ölel fel: a siker és bukás relativitása, a média manipulációs képessége és hatalma, erkölcsi lesüllyedés, a pénz és gazdagság személyiségtorzító hatása, a pénz és a hatalom kapcsolata.

Ki is volt Orson Welles? Sokféle módon lehetne jellemezni: öntörvényű zseni, vagy innovatív lángész, akinek korábban sosem látott érzéke volt a hangulatkeltéshez, a történetmeséléshez, aki nem törődött a kor művészi, vagy társadalmi elvárásaival, és aki úgy volt képes egy-egy adott témához nyúlni, hogy abból valami gyökeresen új, végtelenül szimbolikus, mélyen filozofikus mondanivaló született, mely minden kétséget kizáróan új alapokra helyezte a hollywoodi filmkészítést is.

Orson Welles 1915. május 6-án született egy feltaláló apa és egy zongoraművész anya gyermekeként. Anyját korán elvesztette, apja pedig megállás nélkül ivott. Mindezek ellenére rendkívüli tehetsége igen korán megmutatkozott: Nem csupán színészkedett, hanem korán magára vállalta az iskolai színdarabok rendezését, szabadidejében pedig zongorázott, hegedült, rajzolt, verseket írt vagy éppen festett. Apja halála után, tizenhat évesen otthagyta az iskolát, és elutazott Európába, majd szamárháton bejárta Írországot, s még ugyanebben az évben egy dublini színház tagja lett. 

Visszatérve az Egyesült Államokba, megalapította saját színházát, a Mercury Theatre-t, és széles közönség előtt fogott bele abba a kísérletezésbe, ami végül egész életében a védjegyét képezte. 1938-tól kollégáival közösen heti rendszerességű műsoridőt kapott a CBS országos rádiófrekvenciáján Mercury Theater On The Air címmel. Welles az egyik első művész volt, aki zokszó nélkül rúgta fel a művészet íratlan szabályait, az már más kérdés, hogy látszólag a környezete erre még nem állt készen.

105-eve-szuletett-orson-welles-01.jpg

Még ugyanazon év utolsó októberi adásának keretében H. G. Wells Világok harca című klasszikus fantasztikus regényéből készült rádiójáték került terítékre. A századeleji Angliában játszódó regény cselekményét Welles áthelyezte a jelenkorba, majd olyan átéléssel adta elő a darabot, hogy másnap gyakorlatilag az összes újság címlapon hozta. Bár manapság is számtalan városi legenda kering a rádiójáték társadalmi hatása, és az általa állítólagosan kiváltott pánik körül, az már bizonyosnak tűnik, hogy ezt a korabeli média jócskán eltúlozta. Ő maga nem igyekezett megvédeni magát, mert bár később elmondta, esze ágában sem volt, hogy pánikot fog kelteni, hiszen e műsor előtt is, majd a műsor közben is többször elmondták, hogy pusztán fikcióról van szó. A dolog azonban végül jól sült el, és az RKO Pictures megkereste, nem lenne-e kedve filmet készíteni Hollywoodban, így Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíró közreműködésével elkészítette az Aranypolgár című filmet és örökre beírta magát a filmtörténelembe.

orson-welles.jpg

A hatalmas egóval és elképesztő művészi eltökéltséggel bíró Welles az Aranypolgár után problémás rendezőként lett elkönyvelve Hollywoodban. Második filmjét, Az Ambersonok tündöklése és bukásá-t (1942) a stúdió új vezetői újravágták, majd kreatív nézetkülönbségek miatt az Utazás a félelembe (1943) forgatásáról is elzavarták. Ezután még három hollywoodi megbízást kapott (Az óra körbejár, 1946, A sanghaji asszony, 1947, A gonosz érintése, 1958), de egyik produkció sem volt súrlódásoktól mentes. A negyvenes évek végétől legtöbb filmjét részben vagy egészben maga finanszírozta.

Welles háromszor házasodott, feleségeitől (közülük az egyik a hollywoodi szexbálvány, Rita Hayworth volt) három lánya született. Élete vége felé szívpanaszokkal és súlyos cukorbajjal is küzdött, majd szívroham végzett vele 1985. október 9-én. 

A film bemutatásakor több tekintetben is úttörőnek számított, különös tekintettel a kamerahasználat technikájában alkalmazott forradalmian új módszerekre. Az Aranypolgár méltatói első helyen rendszerint a film képi stílusát szokták megemlíteni. Azt az expresszionista hatáselemekkel túlzsúfolt képi világot, amely ezt a filmet oly élesen elválasztja mind a kortárs, mind későbbi korok amerikai filmjeitől. Ennek hatása főleg a Xanadu-beli kastély külső megjelenítésében és belső tereinek ábrázolásában, illetve több esetben az alakok drámai, alsó megvilágításában jelentkezik. 

mv5bn2e1nji3njutm2njoc00odrhlthmmditmwrmzjzlngvjyzixxkeyxkfqcgdeqxvymtgzotaxmza_v1.jpg

Gregg Toland operatőr olyan technikát fejlesztett ki a teret mélységében megragadó fényképezésre, amelynek révén a hangsúlyos előtér, középső rész és a háttér egyszerre kerül fókuszba ugyanabban az időben, így a nézők tekintete a kép bármely részét be tudja fogni. Az addig megszokottakhoz képest szokatlan a film megvilágítása, fénykezelése is. Rengeteg az alulvilágított, árnyékos jelenet, az ellenfényben, csak sziluettként látható figurák. Mindez nagy hatással volt a közvetlenül ekkor kialakuló film noirra, mely műfajhoz/stílushoz egyébként Welles több filmjével is kapcsolódik. A technikát sokan bírálták annak idején, amiért magára vonja a figyelmet, ami kifejezetten megsérti a klasszikus hollywoodi mozgókép szabályait, hiszen a jó operatőri munkának láthatatlannak kell maradnia, de az Aranypolgár még a mai fényképezés eltérő normái szerint is megőrizte döbbenetes és feledhetetlen hatását.

2139_1540743246_7831.jpg

A film kapcsán a rendező és az operatőr mellett csaknem ugyanannyit beszélnek a vágóról, Robert Wise-ról. Neki köszönhetőek azok a csodálatos áttűnések, átúszások, melyek az Aranypolgár egyes jeleneteit elválasztják, pontosabban inkább összekötik, hiszen a filmben nincsenek éles vágások: általában nagyon finoman, észrevétlenül fordul át egyik képsor a másikba (gyakran például úgy, hogy először elhomályosul, besötétedik a háttér, feltűnik benne az új jelenet háttere, majd ugyanez megtörténik az előtérrel is).

A film összetett elbeszélésmódja igazi bravúr, a film zsenialitása nem csupán Welles érdeme, hanem Herman J. Mankiewicz forgatókönyvének is. A film másik legnagyobb újítása, hogy felrúgja a kronologikus történetmesélést és nemcsak azzal, hogy a főhős a film elején meghal, hanem mert Kane történetét négyen mesélik el négyféleképpen. Elsőként Kane nevelőapja, Walter Thatcher bankár számol be eléggé felháborodott hangnemben Kane felemelkedésének történetéről, majd Mr. Bernstein (Everett Sloane) következik, aki Kane legfontosabb és leglojálisabb munkatársa, asszisztense volt és ő fmesél legpozitívabban a sajtómágnásról. Ezután Jedediah Leland (Joseph Cotten) kritikus, újságíró következik, aki egyben Kane legközelebbi és legjobb barátja volt. Ennek ellenére nagyon kritikusan beszél Kaneről, legfőképpen moralitásának lesüllyedéséről és önzőségéről, akinek csakis és kizárólag önmaga volt fontos. Legvégül pedig Kane második felesége zárja a sort, aki talán a legszomorúbb képet festi le az élete végére megkeseredetté vált főhősről.

A főbb szerepeket a mozivásznon akkor még teljesen ismeretlen színészek, a Mercury színház művészei alakították. Közülük egyedül a Kane barátját és „lelkiismeretét”, Jedidiah Lelandet megszemélyesítő Joseph Cotten alkotott maradandót később a mozi világában. Szerepelt többek között Alfred Hitchcock A gyanú árnyékában (Shadow of a Doubt, 1943), George Cukor Gázláng (Gaslight, 1944) filmjében, de ő volt Orson Welles következő filmjének, Az Ambersonok tündöklése és bukása (1942) főszereplője is. A címszerepet magára vállaló Orson Welles is ezer arccal jelenik meg: átváltozó képessége az energikus, lelkes fiatalemberből a gőgös, hatalommániás férfin át a megtört, multimilliárdos, ám végtelenül magányos aggastyánig egyenesen bámulatos.

js1011.jpg

Egyesek úgy gondolták, a film a lapkiadómágnás William Randolph Hearst életének bizonyos elemeire épül, de ezt egyértelműen bizonyítani sosem tudták. Mindenesetre minden követ megmozgatott, hogy megakadályozza a film elkészítését és miután nem tudta azt elérni, megpróbálta lejáratni a filmet. A film megjelenése után Hearst megtiltotta újságjaiban ennek akár említését is, emellett azzal fenyegetőzött, hogy kiteregeti Hollywood 15 évének szennyesét. A nagyobb filmstúdiók vezetői felajánlották az RKO-nak, hogy kifizetik a gyártási költségeket, ha átadják nekik a film negatívját és összes kópiáját, amelyeket el akartak égetni. Hearst azzal fenyegette meg a mozihálózatok üzemeltetőit, hogy egyéb filmjeik reklámjait sem közli újságjaiban, ha bemutatják a filmet, és sok moziüzemeltető engedett is a nyomásnak. Hearst annyira utálta a rendezőt és filmjét, hogy lapjai csak a mogul halála után 25 évvel írtak először az Aranypolgárról

77df5e0c2055b0f3d0bee274f176203f.jpg

A film kilenc Oscarra volt jelölve, többek között a legjobb film, a legjobb rendező és legjobb férfi főszereplő (Orson Welles) díjára is, ám végül csak a legjobb eredeti forgatókönyv díját kapta meg. (Eredetileg két, egymástól független forgatókönyvet írtak és Orson Welles gyúrta eggyé őket. Mankiewicz és Welles viszonya később megromlott és az író azt terjesztette, hogy az Aranypolgárt teljes egészében ő írta.) Ironikusan azt is mondhatjuk, hogy ez a legjobb amerikai film, amely nem kapta meg a legjobb amerikai filmnek járó kitüntetést. Bátran kijelenthetjük, hogy egyszeri és megismételhetetlen filmélmény, mely az első perctől rabul ejt, és az utolsóig nem ereszt.

Érdekességek

- Bár a kritikusok megdicsérték, a mozikban megbukott, elsőre nem nyerte meg a közönség tetszését. Majd ahányszor felhangzott az Aranypolgár cím az 1942-es Oscar-gálán, a közönség hangos füttykoncertben tört ki.

- Kane a film elején, amikor kimondja ezt az utolsó szavát, egyedül van szobájában, a riporter mégis ezen a nyomon indul el. A csalás talán először a nézőnek sem tűnik fel, miután az egész nyomozás a „rózsabimbó” körül forog. Amikor aztán a film elkészülte után néhány barátja figyelmeztette a rendezőt a logikai bukfencre, ő így felelt: „Ne mondjátok el senkinek”. 

- Köztudott, hogy Welles nagyrészt William Randolph Hearst életére építette fel a sztorit, de az már kevésbé ismert adalék, hogy állítólag a „rózsabimbó” kifejezést is tőle orozta el a rendező: a pletykák szerint Hearst így emlegette szeretője, Marion Davies színésznő nemi szervét.

- A film San Franciscó-i bemutatója napján Welles és Hearst összetalálkoztak egy szálloda liftjében. Az ifjú rendező átnyújtott egy meghívót a sajtócézárnak, aki ezt elutasította. Amikor Hearst kilépett a liftből, Welles még utána kiáltott: „Charles Foster Kane elfogadta volna…”

- Gregg Toland visszaemlékezése szerint Welles technikailag teljesen képzetlen volt a film forgatásának kezdetén. Az operatőr számtalan órát áldozott arra, hogy elmagyarázza neki a kamerával, a beállításokkal, az optikákkal és a világítással kapcsolatos legalapvetőbb dolgokat.

- Éppen a forgatás megkezdésekor derült ki, hogy a Susant alakító Dorothy Comingore terhes, így azonnal át kellett alakítani a forgatás rendjét, hogy elkészüljenek, még mielőtt ez láthatóvá válna.

- A film elején a vetítőben ülő alakokat a film főbb szereplői (Orson Welles, Joseph Cotten, Everett Sloane) játsszák, arcukat sötétbe burkolva. Erre állítólag azért volt szükség, mert Welles ezt a jelenetet még a valódi forgatás megkezdése előtt készítette, azt hazudva a stúdiónak, hogy próbafelvételeket készít, így trükközve ki néhány plusz forgatási napot.

- A politikai nagygyűlés beállításához Welles kénytelen volt optikai trükkökhöz folyamodni: a Madison Square Garden közönség felől felvett képsoránál csak a bemondó emelvénye valódi, élő díszlet, az óriási terem és a közönség is festve van. A festmény felszínén hagyott apró nyílásokon keresztül meg-megvillanó fény hozza létre a nyüzsgés illúzióját.

- A jelenetet, amikor Kane lerombolja Susan szobáját, Orson Welles végig improvizálta. A jelenet végén már vérzett a keze, de azt mondta, hogy nagyon jól esett neki.

- A film a brüsszeli 12 listáján között a 9. helyen szerepel. Érdekesség, hogy a listán Welles alkotásán kívül csupán két hangosfilm szerepelt: Vittorio De Sica Biciklitolvajok (Ladri de biciclette, 1948) és Jean Renoir A nagy ábránd (La Grande Illusion, 1937) című filmje.

Vélemény

Bármilyen hihetetlennek is tűnik, de a filmet most láttam először. Talán ez az első olyan igazi klasszikus, amit bár látnom kellett volna, de mégsem láttam eddig. Amikor készítettem a listát a blog filmjeiről, már akkor is szembesültem vele, hogy az Aranypolgár eddig bizony még kimaradt az életemből, de akkor már úgy voltam vele, hogy kivárom, amikor elérkezik az ideje, és hatalmas filmélménnyel gazdagodtam.

Az Aranypolgár méltatói első helyen rendszerint a film képi stílusát szokták megemlíteni. Azt az expresszionista hatáselemekkel túlzsúfolt képi világot, amely a filmet élesen elválasztja mind a kortárs, mind a későbbi korok amerikai filmjeitől. Ez a megállapítás vitathatatlan, az egész film alatt én is végig éreztem a műfajteremtő, meglepően kreatív képi világot és kamerahasználatot. A napjainkban készült műveket nézve is megszokott dolognak számít, ha a vásznon több minden látszik egyszerre, akkor ami a háttérben van, az legtöbb esetben homályos, míg ha a háttérre fókuszál a kamera, akkor az előtérben látható figura vagy tárgy válik életlenné. Az Aranypolgárban ezzel szemben sorjáznak az olyan képek, képsorok, melyekben rendkívül gazdagon berendezett, előtérre, középső részre és háttérre tagolt képeket látunk, egyszerre akár több szereplővel, és a kép mindegyik része tűéles. Emellett kifejezetten formabontó volt és nekem is felettébb elnyerte a tetszésemet a kreatív kamerahasználat, amikor sok esetben alulról, vagy felülről vették fel a jeleneteket, ezáltal is egy új perspektívát teremtve, de mindezek mellett a nagyon kontrasztos és árnyékos képi világ, amely esetben gyakran csak a szereplők sziluettjei látszódnak. De nem mehetek el a remek áttűnések, a jeleneteket összekötő átúszások mellett sem, ami a vágó keze munkáját dicsérik.

toland-kane-3.jpg

Feltűnő, hogy milyen sok a filmben az árnyékban lévő arc. Például Thompson újságíró arcát gyakorlatilag nem is látjuk, egyszer sincsen úgy megvilágítva, hogy arcvonásai kivehetők lennének, legtöbbször háttal látjuk és annyit biztosan tudunk, hogy szemüveget visel. A sötétség uralja a szerkesztőségi megbeszélést, és azt a jelenetet is, amelyben Thompson Thatcher könyvtárának páncéltermébe nyer bebocsátást és tanulmányozhatja naplóit, de szigorúan csak a Kane-re vonatkozó részleteket és szó szerint nem idézhet belőle egyetlen mondatot sem.

citizen-kane-1941-framegrab-05.jpg

A kreatív képi világ mellett a forgatókönyv zsenialitásában, a film összetett elbeszélésmódjában, vagy éppen a visszaemlékezésekre felépített történetben rejlik a siker kulcsa. Furcsa kettősséget rejt a sztori, miközben egy sikerember történetéről mesél, eközben valójában egy óriási emberi bukást állít elénk. Mivel Kane nem magának teremtette meg a vagyonát, hanem egy szerencse folytán örökli azt, ezáltal nincs meg számára az a lehetőség, hogy mindezt maga építhesse fel. Mindezekből kifolyólag Kane nem igazán üzletiesen gondolkodik, nem fektet be, nem gazdálkodik, csak szórja a pénzt, és mániákusan tárgyakat gyűjt, ő maga pedig gátlástalanul önzővé válik, ezáltal családját és barátait sem kíméli. A filmre nem lehet egyértelműen ráhúzni egyetlen stílust sem, talán előbbiek alapján leginkább drámaként fogható fel, de többféle műfaj elemei keverednek benne, többek között mystery krimik, dokumentarista jellegű film híradó részletek, a film noirra jellemző képi világ, de musical jellegű zenés jelenetek is láthatóak benne.

citizen_kane_jacket.jpg

A film tele van jobbnál jobb megoldásokkal, nem lehet elégszer megnézni ahhoz, hogy egy-egy híres jelenetében mindenre, akár a látvány, akár a tartalom terén figyelni tudjunk. Számos zseniálisan kreatív megoldással találkozunk a filmben: - Kane a rivális lap munkatársainak fényképét nézi a kirakatban, majd a kamera ráközelít, miközben Kane elmondja nekünk, hogy hat évvel később mindet megvásárolta, hogy dolgozzanak az ő lapjánál, majd végül belép a jelenetbe, hogy felfedje, hogy most - pontosan ugyanabban a helyzetben - pózolnak a saját fotójához; - Charles Foster Kane a film végi mélypontján, egy idős és elhagyott, törött lélek, amelyet csodálatosan jelenít meg a tükörtermes jelenet; - A film végi felülről vett jelenet, amikor a kamera az elhunyt Kane hatalmas anyagi javain pásztáz végig. (Spielberg egyébként tisztelgett is előtte az Elveszett frigyláda fosztogatói (1981) utolsó jeleneteiben). Hogy csak pár kedvencemet kiemeljem a sok közül.

De nem is kell eddig mennünk, hiszen már a film nyitójelenete is bravúros: Egy drótkerítésekkel, vasrácsokkal körülzárt hatalmas területen, áttűnéseken keresztül közeledünk a ködből kibontakozó, szinte mesebelinek tűnő Xanadu várkastélya felé. Majd a kép lassan egy haldoklóhoz közeledik, akinek már csak az ajkát látjuk premier plánban. Egyetlen szót suttog: "rózsabimbó"., majd a kezéből egy üveggolyó hull a földre, benne havas kis házikó. Nehéz spoilermentesen írni a szó valódi jelentéséről, a film végén ugyan fény derül a nézők számára a rózsabimbó szó rejtélyére, de az oknyomozó újságírók valójában sosem jönne rá a szó jelentésére.

citizenkane_125pyxurz.jpg

Mivel egy igazi filmtörténelmi legendáról beszélünk, így az ember akaratlanul is keresi a filmben a hibákat, de akárhogy is próbáltam, gyakorlatilag nem találtam benne. Természetesen, ha gonosz akarnék lenni, akkor amibe minimálisan bele lehetne kötni, az a filmvégi kissé idétlennek ható stáblista, de a film élvezeti értéken semmit nem ront.

Az Aranypolgár a régi idők egyik legmodernebb alkotása, egyáltalán nem érződik rajta az idő vasfoga, mintha most készítették volna. Bátran ajánlom azoknak is, akik tartanak a régi filmektől, mert ezen egy percig sem fogják azt érezni, hogy elavult. Valóban elcsépelt közhelynek tűnik, de tényleg kötelező darab, melynek megnézését minden filmrajongó számára kötelezővé tennék. Az Aranypolgárt nem lehet elégszer megnézni ahhoz, hogy egy-egy híres jelenetében mindenre, akár a látvány, akár a tartalom terén felfigyeljünk, így biztos, hogy hamarosan újra meg fogom nézni.

Ítélet: 10/10

Szólj hozzá

amerika dokumentum klasszikus életrajz újságíró dráma hatalom film noir flashback alapmű expresszionizmus Oscar Orson Welles Joseph Cotten brüsszeli 12 McGuffin