USA (Argyle, 20th Century Fox), 174 perc, De Luxe, musical

Rendező: Robert Wise

Producer: Robert Wise

Operatőr: Ted D. McCord

Forgatókönyv: Ernest Lehman, Howard Lindsay és Russel Crouse könyveiből

Zene: Richard Rodgers, Oscar Hammerstein II, Irwin Kostal

Szereplők: Julie Andrews, Christopher Plummer, Eleanor Parker, Richard Haydn, Peggy Wood, Charmian Carr, Heather Menzies, Nicholas Hammond

A Filmről

Maria (Julie Andrews) apácajelölt egy ausztriai kolostorban, ám egy napon a rendfőnöknő (Peggy Wood) közli vele, hogy nincs meg benne az a méltóság, amely egy apácától elvárható lenne. Hamarosan el is hagyja a rendházat, hogy a Salzburg mellett élő von Trapp családnál legyen nevelőnő. Georg von Trapp báró (Christopher Plummer) még mindig volt feleségét gyászolja, a hét gyermekét pedig spártai módon, katonás szellemben neveli. Ám minden megváltozik, amikor Maria ráveszi a gyerekeket, hogy énekeljenek. Végül a báró és Maria egymásba szeretnek, összeházasodnak és az egész család benevez egy énekversenyre. Ekkor azonban Németország lerohanja Ausztriát és von Trappnak be kell(ene) vonulnia a német haditengerészethez.

Talán kevesen tudják, de a film főszereplőit valós személyekről mintázták, még a nevek is valósak, de pár dolgot azért megváltoztattak a filmben. Georg von Trapp az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének egyik legsikeresebb tengeralattjáró-parancsnoka volt, valóban hét gyermeke volt első feleségétől, aki valóban fiatalon meghalt. Maria is valós személy, valóban árva volt, egy ideig zárdában élt és apáca akart lenni, majd nevelőnő lett a kapitánynál. A család valójában pénzügyi okokból kezdett énekelni, mivel az 1929-es gazdasági világválság őket is érzékenyen érintette. Nem közvetlenül a német megszállás előtt hagyták el Ausztriát, hanem csak 1938 nyarán. Nem Svájcban telepedtek le, és nem az Alpokon át menekültek gyalogszerrel, hanem vonattal mentek előbb Olaszországba, majd Angliába. Végül egy hat hónapos látogatói vízummal érkeztek meg az Amerikai Egyesült Államokba - ahol állampolgárságért folyamodtak. A Maria von Trapp önéletrajzán alapuló könyv (The Story of the Trapp Family Singers) inspirálta Richard Rodgers és Oscar Hammerstein zeneszerzőket is, aminek köszönhetően 1959-ben megszületett a színpadi musical, 1965-ben pedig a mozikba került a filmtörténet valaha volt egyik legsikeresebb alkotása.

No de mégis mi olyan különleges ebben a filmben és miért képes a mai napig elbűvölni a nézőket (majd később a kritikusokat is)? A legfőbb ok egyértelműen az életérzés és szertelen boldogság, amit áraszt magából. Onnantól kezdve, hogy Julie Andrews megjelenik a színen és tiszta szívéből énekelni kezd a domboldalon, nem tudjuk nem azt érezni, hogy az ilyen pillanatok miatt nevezhető Hollywood annak, aminek: Álomgyárnak. Nem számít, mennyire giccses a jelenet, valahogy pont ebben rejlik az az ellenállhatatlan bája és ezért lehet annyira kedvelni. A muzsika hangja olyan film, melyben a zene és az életerő elválaszthatatlanul egybefonódik. A stúdió mindenképp nagy neveket akart, a rendezőnek viszont a tehetség volt az elsődleges szempont. Az akkor még kiadatlan Mary Poppins első néhány perce alapján már nem volt kérdés a rendezőnek, hogy Julie Andrews-t szeretné Maria szerepére, míg az akkor még szintén kezdőnek számító kanadai Christopher Plummer-t pedig Broadway-karrierje miatt igyekezett megszerezni.

A muzsika hangja volt az egyik első olyan musical, ami a műfajban készült daraboktól megszokott általános igazságok és a szentimentális románc mellett nemcsak átvitt értelemben, a sorok között jelenített meg egy közelmúltbeli, politikai-társadalmi jelenséget, hanem szinte középpontjába állította azt – történetesen a nácizmust. A kor epikus mozis sikerdarabjaihoz méltóan csaknem három órás mű nemcsak az azokban az években csúcsra járatott musical-film műfaját tolta a maximumra, de emellett lehengerlő vizuális technikákat is alkalmazott. 

Míg a kritika eleinte nem volt odáig A muzsika hangjáért, később – részben a brutális mértékű jegybevétel, vagyis a közönségsiker tényének elismeréseként – már csak kevesen vállalták fel rosszalló szavaikat a film iránt. A muzsika hangja volt az első film, amely bemutatásakor Amerikában leggyorsabban elérte a 100 M $-os bevételt, majd minden idők legjövedelmezőbb filmjévé vált, letaszítva ezzel a trónról az addigi listavezető Elfújta a szelet. Az inflációt is figyelembe vevő, minden idők legtöbbet hozó filmjeinek listáján pedig még napjainkban is a hatodik helyen áll, ami azért nem kis teljesítmény egy közel hatvan éves filmtől.

Robert Wise karrierjének egy különös időszakában járt 1965-ben. A magát gyakorlatilag minden műfajban kipróbáló rendező ugyanis a West Side Story után második nagy musicaljével is elvitte a legjobb filmnek és legjobb rendezőnek járó Oscar-díjakat. Tíz Oscar-jelölése közül végül ötöt váltott díjra a mű: fentiek mellett a legjobb vágásért, a legjobb hangért és a zeneszerzésért járó díjak is A muzsika hangja szakembereihez vándoroltak. A legendás musical filmváltozatán generációk nőttek fel - a korszakalkotó látványnak, a fülbemászó daloknak és a történelmi mondanivalónak köszönhetően pedig még 50 évvel a megjelenés után is frissen hat. Napjainkig is a Hollywood családi film-készítésének ideális kirakatdarabja, valamint kultfilmnek is joggal nevezhető, ugyanis többek között a Family Guy legelső epizódjában is megidézték (kedvenc családapánk elveszít egy tehetségkutatót a Von Trapp család miatt).

Érdekességek

- Rendezőnek eredetileg William Wylert kérték fel, aki el is kezdett dolgozni a forgatókönyvvel és még néhány lehetséges forgatási helyszínt is meglátogatott. Mivel azonban a rendező majdnem süket volt, ami egy musicalnél nem túl előnyös, így végül átkerült a projekt Robert Wise rendező kezébe.

- Von Trapp báró szerepét alakíthatta volna Yul Brynner, Sean Connery vagy éppen Richard Burton is, mielőtt végül Christopher Plummerhez került. Maria szerepét Audrey Hepburn, Grace Kelly és Doris Day egyaránt visszautasította, míg a gyerekeket játszó gyerekek között felmerült Kurt Russell és Richard Dreyfuss neve is. A legnagyobb lány, Liesl szerepére pedig Geraldine Chaplin és Mia Farrow neve is szóba került.

- A film nyitójelenete kis híján el sem készült, mert minden alkalommal, amikor a helikopter elrepült Julie Andrews feje fölött, a rotor keltette szélvihar kis híján ledöntötte a lábáról a színésznőt.

- Az eredeti terv az volt, hogy Salzburgban 6 hétig forgat majd a stáb, de a folytonos esőzés miatt végül 11 hétig tartottak a munkálatok.

- Julie Andrews kifejezetten a film kedvéért tanult meg gitározni.

- Amikor Maria és a kapitány a pavilonban vannak a csókjelenetnél, Julie Andrews nem tudta megállni, hogy ne nevessen. Jókedvét egy málnára hasonlító világítóberendezés okozta. Minden alkalommal, amikor hajolt volna, hogy megcsókolja Plummert, elnevette magát. A jelenetet több mint hússzor kellett felvenni, és a végén trükközni kellett, hogy elrejtsék a színésznő kuncogását.

- Christopher Plummer nem igazán élvezte a film forgatását, mivel túlságosan sziruposnak tartotta a történetet. Ellenérzéseit finom osztrák ételekbe és annál is jobb sörökbe fojtotta. Nem csoda, hogy nagyon sok egyenruháját és egyéb kosztümét kihízta. Sőt, a hangverseny felvétele alatt rettenetesen részeg volt. 

- 2015-ben, A muzsika hangjának 50. évfordulóján az Akadémiai díjátadón Lady Gaga énekelte el a film ikonikus dalait, ezzel tisztelegve a film előtt. A dalok után Julie Andrews felment a színpadra, és átölelte az énekesnőt, aki arról sem tudott, hogy Andrews jelen volt az eseményen.

Vélemény

Az 1930-as évek Hollywoodjának aranykorán túl az 1960-as évek volt a legtermékenyebb évtized a filmes musicalek számára. Számos klasszikus alkotás született ebben az időszakban, melyek közül néhány még az Oscar-díjat is elnyerte a legjobb film kategóriájában, köztük olyan ikonikus filmekkel, mint pl. a West Side Story, a My Fair Lady vagy éppen A muzsika hangja. Ugyan nem vagyok nagy musical rajongó, de el kell ismerni, hogy ezek közül vannak olyanok, melyek méltán számítanak mind a mai napig is klasszikusnak és méltán nyerhették el az Akadémia elismerését. Bármennyire is sokaknak nem fog tetszeni amit most mondok, de A muzsika hangja  szerintem nem tartozik ezek közé.

Robert Wise alkotása ugyanis egy már-már zavarba ejtően csöpögős, szentimentális hazugság, amit valami különös oknál fogva mégis zabálnak az emberek. Ez annak ellenére is igaz, hogy a filmet olyan vastag cukormáz veszi körül, hogy az már szinte káros. A muzsika hangja egy túlértékelt alkotás, ami mindösszesen annak köszönheti máig is tartó népszerűségét, hogy egyszerűen nem lehet rá haragudni. Bármennyire is nem nyerte el ugyanis a tetszésemet, azt mindenképp el kell ismerni, akár tetszik maga a film, akár nem, azok a dallamok valóban felejthetetlenek. 

Be kell valljam, nem tudtam, hogy a film valós események alapján készült és a von Trapp család nem csupán a képzelet szüleménye, hanem tényleg léteztek és a filmben látott események - még ha nem is teljesen úgy - is megtörténtek. Aki kicsit szeretne jobban elmerülni a von Trapp család által létrehozott világban, az látogasson el Salzburgba, ahol komplett forgatási túra várja a rajongókat, melynek során fel lehet keresni az ikonikus helyszínek nagy részét. Ugyan a film nem tartozik a kedvenceim közé és ezután sem fog, de az ilyen jellegű filmes túrákra mindig vevő vagyok és ha egyszer arra járok, semmiképp nem hagyom ki a lehetőséget.

Most egy hosszabb szünet következik a zenés filmek és musicalek világába tett kirándulásban, de én ezt nem is bánom, mert kicsit megcsömörlöttem az elmúlt időszak musical áradatában, annak ellenére is, hogy voltak közötte a szívemnek kedves alkotások is.

https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/a-muzsika-hangja-teljes-film-hlJLakXvK7lmlPzH

Ítélet: 10/6,5