USA (Selznick), 221 perc, Technicolor, romantikus dráma

Rendező: Victor Fleming, George Cukor

A Filmről

Az Elfújta a szél a hollywoodi filmgyártás történetének minden tekintetben egyik legmonumentálisabb alkotása, melyhez nagyságához hasonlóan a szokásosnál is nagyobb bejegyzés dukál.

Margaret Mitchell hatalmas sikerű regénye Scarlett O'Harának, egy déli ültetvényes lányának boldogulásáról szól az amerikai polgárháború, majd a Dél megváltozott viszonyai közepette. A regény már megjelenése után nem sokkal komoly kritikákat kapott, miszerint rasszista, és egyfajta romantikus élt kíván adni a rabszolgatartás intézményének. Amikor Selznick egy hónappal a regény megjelenése után 50 ezer dollárért megvásárolta a korábban ismeretlen, ám első regényével Pulitzer-díjat nyerő írónőtől a megfilmesítés jogát, még nem tudta, hogy filmtörténelmet fog írni. 

A történet szerint Scarlett  (Vivien Leigh) reménytelenül szerelmes Ashley Wilkesbe (Leslie Howard), a szomszédos földbirtokos fiába. Ashley azonban egy másik lányt, Melaney Wilkest (Olivia de Havilland) veszi feleségül, ezért bosszúból Scarlett hozzámegy egy másik rajongójához. Házassága azonban nem tart sokáig, mert a férfi hamar áldozatul esik a háborúnak, Scarlett ezután Atlantába költözik, hogy Ashley közelében lehessen, ha a férfi hazalátogat a frontról. Azonban Atlantából az előrenyomuló jenkik miatt menekülni kényszerül Melanieval, és annak nemrég világra hozott világra gyermekével. A menekülésben Rhett Butler (Clark Gable) lesz segítségükre. Scarlett elcsigázottan, de reménykedve érkezik haza Tarára, ahol édesanyja halálával, az időközben megbolondult apjával (Thomas Mitchell) és egy jenkik által kifosztott birtokkal kell szembesülnie. 

As God is my witness, as God is my witness they're not going to lick me. I'm going to live through this and when it's all over, I'll never be hungry again. No, nor any of my folk. If I have to lie, steal, cheat or kill. As God is my witness, I'll never be hungry again

("Isten a tanúm, Isten a tanúm, hogy nem bánnak el velem! Túl fogom élni ezt, és amikor véget ér soha többé nem leszek éhes! Se én, se a családtagjaim! És ha kell hazudok, csalok, lopok, ölök. Isten a tanúm, hogy soha többé nem leszek éhes")

Scarlett megpróbál megbirkózni a háború utáni nehéz viszonyokkal, hogy fenntarthassa a birtokot. Az időközben hazatért Ashley ebben nem sok segítségére tud lenni, így Scarlett hozzámegy Frank Kennedyhez (Carroll Nye), húga, Sue Ellen (Evelyn Keyes) vőlegényéhez. Miután Franket egy utcai összecsapás során meggyilkolják, Rhett elérkezettnek látja az időt arra, hogy előálljon szerelmi vallomásával, és megkérje az éppen megözvegyült nő kezét. Házasságuk azonban Scarlett Ashley utáni reménytelen epekedése miatt boldogtalan lesz, és lányuk halálát követően viszonyuk végképp megromlik. Melanie halálának napján Rhett végül úgy dönt, elhagyja az asszonyt, hogy ne álljon annak útjában, és Scarlett végre imádott Ashley-jé lehessen. A tragikus fordulat, hogy Scarlett ekkor jön rá, hogy igazából már régóta Rhettet szereti, az Ashley iránti érzelmei csak gyerekes illúzión alapultak. 

Home. I'll go home. And I'll think of some way to get him back. After all... tomorrow is another day!

("Tara, az otthonom! Haza megyek! És kitalálom, hogyan hódítsam vissza. Mert hiszen, holnap új nap virrad").

Scarlett, akinek a harcokat megelőzően a legfontosabb dolga az volt, hogy az őt körülrajongó vagyonos fiatalembereket kénye-kedve szerint szédítse, a háború beálltával azonban be kell bizonyítania rátermettségét és hűségét Tarához, a családi birtokhoz, mely alapot adott az ő és családja megélhetéséhez. Scarlett valódi drámája azonban mégsem a körülötte zajló háború lesz, hanem az, hogy álmai férfiját sohasem kaphatja meg.

Mivel David O. Selznick a lehető leghűbben kívánt ragaszkodni az alapanyaghoz, már az előkészületi fázisban többször át kellett íratnia a forgatókönyvet - különös tekintettel a párbeszédekre - hogy elkerüljön mindenféle rasszista vádat. Erre jó példa az a jelenet, amikor a Scarlettet megtámadó fekete férfiből fehér lett, mint ahogy kimaradt a filmből az is, hogy erre válaszul a Ku-Klux-Klan bünteti meg a vétkeseket, ehelyett néhányan csak támadást intéznek a vétkes viskónegyed ellen egy „politikai gyűlés” keretében.

A produkció legelején a legfőbb kérdés az volt, hogy ki játssza el Scarlett O'Hara szerepét. Ehhez közel 1400 színésznővel készítettek próbafelvételeket, melynek végén négyen maradtak állva: Jean Arthur, Joan Bennett és Paulette Goddard (Chaplin akkori szeretője) és Vivien Leigh. A szerepet végül az akkor még teljesen ismeretlennek számító angol színésznő, Vivien Leigh kapta meg, aki úgy került képbe a produkciót illetően, hogy az akkori szeretőjét Laurence Oliviernek hívták. Mivel egyikük sem vált még el korábbi párjától, az erkölcsi botrányt elkerülvén Selznick egészen a film kezdéséig titkolta a Scarlettet játszó színésznő kilétét. A stúdió - elkerülvén mindenféle későbbi pletykát - azt is megtiltotta nekik, hogy találkozzanak a forgatás alatt. 

Selznicknek a férfi főszereplőt illetően is voltak alternatívái, az írónő Basil Rathbonet kívánta Rhett Butler szerepére, míg a producer egyik lehetséges választása Gary Cooper volt, ám hiába ajánlották fel neki a szerepet, azzal utasította vissza a felkérést, hogy az Elfújta a szél lesz Hollywood történetének legnagyobb bukása. A másik szóba jöhető illető Clark Gable volt, ám ő akkortájt az MGM stúdió kötelékébe tartozott, így Selznicknek át kellett adnia a forgalmazási jogokat a színészért cserébe. A filmtörténeti legendákkal ellentétben Leigh és Gable nem gyűlölték egymást, sőt a forgatási szüneteket olykor közös játékokkal töltötték. Inkább munkamódszereikben különböztek egymástól: Vivien Leigh teljesen azonosulni akart a szerepével, belebújt a figura bőrébe, míg Gable majdhogynem ellentétesen dolgozott, és nem ő idomult a figurához, hanem a szerepet formálta a maga egyéniségére. 

A színészek mellett a rendezők köre sem volt egyszerű, a produkció kétéves forgatása során egymás után három filmrendező irányította a forgatást. George Cukor volt az első a sorban, aki abban az időben Hollywood egyik legjobban fizetett rendezője volt. A Selznickkel való kapcsolat vége élete talán legnagyobb dobásánál, az Elfújta a szélnél következett be. A probléma közte és a producer között a hiányos forgatókönyv, a munkatempó, és az anyagi vonzat volt. A forgatókönyvből Cukor így csupán 33 percet tudott rögzíteni, mert a helyére csakhamar megtalálták az utódját Victor Fleming személyében (A film főcímében csak az ő nevét tüntették fel). Ő már végig kitartott a problémás forgatás mellett, de a film vége felé idegkimerültséget kapott, így Sam Woodnak kellett a helyére beugrania. Az igazán nagy jelenetek a film első felében vannak, amit George Cukor rendezett. Selznick beállított jelenetei a filmtörténet legemblematikusabb képei között szerepelnek: a távolodás a sebesültet ellátó Scarlettől, a menekülés az égő Atlanta lángjai között, vagy amikor Gable a lányt a karjaiban viszi fel a lépcsőn. Fleming inkább a macsó akciójeleneteket vitte vászonra, az érzelmi szálak bonyolultságát azonban nem sikerült kellően ábrázolnia.

A nagy formátumú rendezők és színészek mellett William Cameron Menzies, a film díszlettervezője tulajdonképpen megalkotta a tökéletes játszóteret a film számára. Menzies kifejezetten a producer kérésére utazott vissza Hollywoodba, hogy megteremtse neki a valaha volt legegyedibb miliőt, közel két évet töltött a film látványvilágával, s ezzel kiérdemelte a stáblistán addig példa nélkül álló feliratot: „a produkciót tervezte William Cameron Menzies”. Az Amerikai Filmakadémia a következő sorral adományozott neki különdíjat: „A drámai hangulat színes technika útján való hangsúlyozása terén nyújtott kiemelkedő teljesítményéért.” Atlanta égésének ábrázolásához felgyújtották a King Kong (1933) megmaradt díszleteit és rengeteg statisztát alkalmaztak. A totális pusztítás felvételéhez mind a hét, akkor fellelhető Technicolor kamerát felhasználták.

Frankly my dear, I don't give a damn. („Őszintén szólva kedvesem, köpök rá.”)

A film végén hangzik el a fenti filmtörténeti jelentőségű mondat Rhett Butler szájából Scarlettnek címezve. Az ominózus mondat az 1930-as években az erkölcsi cenzúra legismertebb példájává vált. Az akkoriban vulgárisnak minősített mondat helyett számos alternatívával próbálták helyettesíteni, de Selznick inkább egy 5000 dolláros bírság befizetése mellett döntött, és megtartotta az eredeti szöveget. 

A filmet tizenhárom kategóriában jelölték Oscar-díjra, melyből végül nyolcat el is nyert (köztük a legjobb film és legjobb rendezés díját), és kapott két speciális díjat is, ezt csak húsz évvel később tudta a Ben Hur (1959) felülmúlni. Először ítéltek oda posztumusz díjat (Sidney Howardnak a forgatókönyvért), és először díjaztak afroamerikai művészt: a legjobb női epizódszereplő díját Hattie McDaniel vehette át.

A 4 millió dollárba kerülő dráma bevétele mindössze néhány héttel a premier után 10 millió dollárnál járt, és összesen közel 600 millió dollárt hozott össze az amerikai és nemzetközi piacon, ez mai értéken számolva nagyjából 1,8 milliárd dollárt jelentene, és a legtöbb bevételt termelő filmek listáján még mindig a hetedik helyen áll, mintegy 80 évvel megjelenése után is csak olyan filmek előzik csak meg, mint az Avatar (2009), a Titanic (1996) vagy éppen a Bosszúállók (2018).

A film, melyet arra terveztek, hogy győzzön és leigázza a mozis piacokat, elkészültének minden viszontagsága ellenére is beváltotta a hozzá fűzött reményeket és a mai napig a "blockbusterek" alappillérének tekintik.

Érdekességek

- Katharine Hepburn neve is felmerült Scarlett szerepére és sokat lobbizott is, hogy megkaphassa azt, annak ellenére is, hogy főnökei szerint viszont fizikai adottságai miatt egyszerűen nem volt alkalmas rá. Amikor kiderült, hogy George Cukor ülhet a rendezői székbe, Hepburn újabb kísérletet tett arra, hogy barátja támogatásával megszerezze a szerepet, ám Selznick nem találta alkalmasnak a szerepre. 

- Egy floridai női szervezet annyira kiakadt azon, hogy kedvenc déli karakterüket egy angol színésznő fogja játszani, hogy tüntetéseket szerveztek. Mikor azonban azt mondták nekik, hogy Katharine Hepburn is esélyes arra, hogy megformálja Scarlettet, abbahagyták a demonstrációt. Inkább beletörődtek abba, hogy egy angol nő szerepeljen a filmben, mintsem egy „jenki”.

- Szárnyra kapott egy anekdota, mely szerint George Cukornak azért kellett mennie a produkcióból, mert a film sztárjának, Clark Gable homofób jelleme miatt nem tetszett a rendező homoszexuális hajlama. Mások szerint Gable egykoron Hollywood homoszexuális köreiben nyújtott intim szolgáltatásokat, s ebbe a körbe Cukor is beletartozott, így a sztár jobbnak látta, ha szakmai okokra hivatkozva megszabadul múltja eme kínos titkának ismerőjétől. 

- Clark Gable nem bízott a forgatás alatt saját színpadi képességeiben és úgy vélte, hogy Cukor túl sokat fordít Scarlett és Melanie szerepére, s túl keveset Rhett Butlerre. Ezért az ügynöke naponta hívta Selznicket és panaszkodott, végül még Louis B. Mayert, az MGM egyik vezetőjét is bevonta az ügybe, aki megparancsolta Selznicknek, hogy naponta járjon le a forgatásra és ellenőrizze a rendező munkáját. Emiatt a folyamatos ellenőrzés miatt hagyta ott végül a forgatást George Cukor. Amikor mindez kitudódott, Vivien Leigh és Olivia de Havilland jelmezben törtek be Selznick irodájába és könyörögtek a maradásáért.

- Olivia de Havilland eredetileg Scarlett szerepére jelentkezett, de az alkotók Melanie-t látták benne. A színésznő amikor megtudta, hogy ő lesz Melanie Hamilton, alapos kutatómunkába kezdett. Mivel akkor még nem volt gyermeke, még egy szülészetet is meglátogatott, hogy meggyőzően tudjon majd vajúdni.

- Annak ellenére, hogy Victor Fleming vette át a rendezést, mind Vivien Leigh, mind Olivia de Havilland titokban átjártak George Cukorhoz, s közösen átvették a jeleneteket.

- Clark Gable annyira rossz néven vette, hogy sírnia kell Scarlett vetélési jelenetében, hogy kis híján kiszállt a filmből, végül Olivia de Havilland bírta jobb belátásra.

- Maga a nagy Hitchcock is rendezett egy apró jelenetet a filmben: az angol direktor abban a jelenetében hagyta hátra kézjegyét, ahol az asszonyok épp a lincselésbe indult férjeiket várják vissza.

- A film bemutatója 1939. december 15-én Atlantában volt, és az MGM óriási felhajtást rendezett köré. Az alkotók közül Victor Fleming úgy összeveszett Selznickkel, hogy nem kívánt részt venni a premieren, Leslie Howard pedig hazafias kötelességei miatt addigra már hazautazott Angliába. Hattie McDaniel és a többi színesbőrű színész sem volt jelen, mivel a georgiai törvények tiltották, hogy együtt üljenek a fehér színészekkel. Clark Gable úgy felháborodott ezen a megkülönböztetésen, hogy ő is le akarta mondani a részvételt, McDaniel végül rábeszélte, hogy menjen el. Atlanta polgármestere a bemutató apropóján három napos parádét rendelt el, ahol a helyi lakosok korhű öltözékben pompázhattak, a Grand Theatre mozi homlokzatát pedig a Twelve Oaks udvarház homlokzatává alakították.

- Vivien Leigh nem igazán értett egyet Victor Fleming rendezői stílusával. Úgy érezte, hogy Scarlett figuráját próbálja lealacsonyítani és házsártos ripaccsá tenni. Ezért gyakran magával hozta Margaret Mitchell könyvét és próbálta megvédeni a karakterét.

- Vivien Leigh utólag kínos élménynek nevezte a csókjeleneteket, mert kellemetlennek találta partnere szájszagát. Egyes források szerint Gable műfogsora okozta a problémát, mások szerint a sztár direkt idegesítette a kolléganőjét azzal, hogy a csókjelenetek előtt hagymát evett.

- Nemcsak a rendezőket, hanem az operatőrt is leváltották. A munkát Lee Garmes kezdte, akinek vizuális stílusát Selznick és tanácsadói túl sötétnek találták, ezért lecserélték Ernest Hallerre. Bár a filmnek körülbelül az első harmadát előbbi fényképezte, nevét végül mégsem tüntették fel a stáblistán.

- Hattie McDaniel ugyan elnyerte a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-t az alakításáért, ám a díjátadó utáni gálára nem kapott meghívót, ugyanis az Ambassador Hotelbe 1940-ben még nem léphettek be feketék. Végül a producerek mégis kiharcolták, hogy a színésznő részt vehessen a gálán, de külön asztalhoz, a stábtól messze ültették le.

- Az Elfújta a szélért kapott Oscar-díját Vivien Leigh eleinte a Durham Cottage-beli otthonuk kandallópárkányán tartotta, ám férje Laurence Olivier nagyon féltékeny volt a feleségére, mivel akkor neki még nem volt Oscar-díja. Miután az V. Henrik (1944) és a Hamlet (1948) című filmekért két Oscar-díjat is nyert, mindhárom szobor együtt állt a Durham Cottage-i ház kandallójának párkányán.

- A filmet Magyarországon csak 1984-ben mutatták be; a maga idejében a világháború volt a premier gátja, később a szocialista kultúrpolitika vétózta meg az alkotást közel négy évtizeden át. 

Vélemény

Ami rögtön szembetűnik a film kapcsán, hogy hosszú, sőt nagyon hosszú. Ha elhagyjuk a zenei betéteket a film elejéről, közepéről és végéről, a hossza 221 percet tesz ki. Ennek ellenére többé-kevésbé az elejétől a végéig sikerült fenntartania az érdeklődésemet, holott régi emlékeimben még vontatott és unalmas filmként élt, de szerencsére kiderült, hogy ez nem így van. 

Nem az én feladatom ítélkezni felette, továbbá nem is szeretnék véleményt nyilvánítani, azonban nem tudok elmenni amellett, hogy a film jelenleg ismét a figyelem középpontjába került. A George Floyd halála miatti tiltakozások nyomán először ideiglenesen kivették az HBO Max kínálatából, majd csak a történelmi háttérről folytatott párbeszéddel és a rasszizmus megnyilvánulásainak elítélésével illesztette vissza a filmet a kínálatába. Az indoklás szerint az Elfújta a szél az előítéleteket megerősítve mutatja be a feketéket, továbbá dicsőíti a háború előtti, rabszolgatartó Delet, és hamisan romantikus színben tünteti fel a Konföderációt. Valójában azonban a film egy olyan korszak terméke, ami hordozza azokat az etnikai és faji előítéleteket, amelyek akkoriban általánosak voltak az amerikai társadalomban. Nem ez az első alkalom, hogy konfliktusok generálódtak egy mozgókép kapcsán. Ennek jól ismert példája D. W. Griffith Egy nemzet születése című 1915-ös némafilmje, amely a Ku-Klux-Klan tevékenységét mutatja be hősies megvilágításban, megkérdőjelezhetetlen filmtörténeti jelentősége miatt mégis bekerült a legfontosabb amerikai filmeket listázó National Film Registry-be. 

Véleményem szerint az Elfújta a szél nem több, mint egy romantikus történetbe csomagolt nagyszabású történelmi film, vagy inkább családregény. Ha esetlegesen elavultnak is tűnhet, annak nem csupán a történelmi vagy társadalmi mondanivalója az oka. A film sikerét elsősorban a maga korában példátlan produkciós háttér, a látványos tömegjelenetek és díszletek, a főbb szerepeket alakító színészlegendák nagyszerű játéka és az akkor még ritkaságszámba menő színes film (Technicolor) vagy az akkor újszerű kameratechnika hozták meg, nem pedig a zseniális forgatókönyv vagy a történelmi hitelesség.

Vannak azonban hibái: a rendkívül sematikus karaktereket felvonultató film az északiakat kivétel nélkül ellenszenves alakként ábrázolja, ezzel szemben a déliek romantikus álmodozók, akik szükségszerűen elbuknak. Egyetlen másodpercig nem említi senki, hogy a háború a rabszolgaság intézménye miatt tört ki. Mindez viszont nem csupán a film, hanem a regény hiányosságának is felróható. Az viszont kétségtelen, hogy Fleming művének hatalmas szerepe van abban, hogy az afro-amerikaiakat évtizedeken keresztül sztereotípiák megtestesítőiként ábrázolták filmekben. A filmben a jóságos és néhol együgyű rabszolgák szomorúak az elvesztett polgárháború miatt, majd azután is vidáman szolgálják tulajdonosukat. Aki más szemszögből is szeretné megvizsgálni a rabszolgaság kérdéskörét, annak a 12 év rabszolgaság (12 Years a Slave, 2013) gyomorszorító alkotása, vagy Nate Parker fékezhetetlen dühtől elvakított 2016-os Egy nemzet születése (Birth of a Nation) című filmje, esetlegesen Quentin Tarantino Django elszabadulja (Django Unchained, 2012) adhat választ.

A film ugyan nem tünteti fel kifejezetten negatív színben a fekete szereplőket, de mindegyiknek csupán filmkitöltő kellék funkciója van. Egyedüli kivételt ez alól talán csak a Mammyt alakító Hattie McDaniel jelenti, aki még az Oscar-díjat is megkapta alakításáért. Én úgy gondolom, hogy az alakítása semmivel nem volt jobb és kiemelkedőbb, mint bármilyen más színésznőé, inkább jelzésértékűnek gondolnám a díjazását. Sokan abban bíztak, hogy sikere nagyban hozzá fog járulni az afroamerikai művészek munkájának növekvő elismeréséhez. Ennek ellenére csak 1964-ben kapott újra Oscart egy színes bőrű színész (Sidney Poitier), s csupán az új évezredben vált gyakoribbá az afroamerikai művészek jelölése és díjazása. 

Ha csupán a filmnél maradunk, akkor véleményem szerint a jóságos Melanie-t alakító Olivia de Havilland is jobban megérdemelte volna a díjat, akit egyébként jelöltek is. A Robin Hood kapcsán említettem, hogy jelenleg ő a legidősebb, még élő hollywood-i sztár. Ez sajnos már nem igaz, mert néhány nappal a bejegyzés után (2020.07.26.) ő is eltávozott az élők sorából.

Aki viszont egyértelműen a legjobb alakítást nyújtotta, az nem más, mit Clark Gable. Kétség nem fér hozzá, hogy megkaphatta volna érte az Oscart. Egyesek azzal magyarázzák, hogy végül nem kapta meg, miszerint Gable annyira természetesen adta elő Rhett Butler szerepét, hogy úgy tűnt, nem is igazán színészkedik. A másik főszereplő, a Scarlett-et alakító Vivien Leigh is nagyon jó választásnak bizonyult. Amellett, hogy kellően dekoratív volt, kitűnően ábrázolta Scarlett jellemének fejlődését. Ugyanúgy hihető volt az önző és akaratos, emellett manipulatív húzásokkal operáló gyönyörű lány szerepében, de kitűnően alakította a mindenre elszánt, erős és független nőt is. A kettőjük közötti kémia is remekül működött, ugyan mindkét karakter makacs és büszke, miáltal egyszerre taszítják és vonzzák egymást, ugyanakkor mindketten komoly fejlődésen mennek keresztül a történet során. Fentiekkel szemben számomra Leslie Howard játéka finoman szólva is felejthető, bár hozzá kell tenni, Ashley karaktere is olyan színtelen és szagtalan, mint amilyen Howard is volt. 

Minden vád és kritika ellenére a mai napig felemelő és megkapó történet ereje még nyolc évtized távlatából sem csökkent. A pazar látványvilág (valamiért különösen kedvelem a Technicolor technikával készült filmeket), a történeten végigvonuló fordulatok, Scarlett O’Hara jellemfejlődése, vagy épp a Scarlett és Rhett Butler közti kémia a mai napig megállja a helyét. Selznick nagyon ráérzett valamire akkor, mikor mindössze 50 ezer dollárért megvásárolta a regény megfilmesítési jogait.

Ítélet: 10/7,5