USA (Mirisch, Seven Arts), 151 perc, Technicolor, musical

Rendező: Robert Wise, Jerome Robbins

Producer: Robert Wise

Operatőr: Harold Rosson

Forgatókönyv: Ernest Lehman, Jerome Robbins és Stephen Sondheim, Arthur Laurents színművéből

Zene: Leonard Bernstein

Szereplők: Natalie Wood, Richard Beymer, Russ Tamblyn, Rita Moreno, George Charikis, Simon Oakland, Tucker Smith, Tony Mordente

A Filmről

Minden idők egyik legismertebb musicaljét valószínűleg senkinek sem szükséges bemutatnunk, a modern Rómeó és Júlia történetként is emlegetett sztorit számos feldolgozásban láthattuk már. A West Side Story is megannyi ponton utal William Shakespeare klasszikusára, mely szintén az önös érdekek oltárán áldozza fel két fiatal szerelmét. A helyszín Verona helyett ezúttal New York nyugati városrésze. A hely két utcai banda háborújának színhelye: az egyik a Puerto Rico-i Cápák /Sharks/, amelynek a vezére Bernardo (George Chakiris), a másik pedig az amerikai Rakéták /Jets/, amelyet Riff (Russ Tamblyn) vezet. Bernardo húga, Maria (Natalie Wood) és az egykor a Rakéták bandájába tartozó Tony (Richard Beymer) egymásba szeretnek, és New York utcái is beleremegnek, ahogy a két banda tagjai összecsapnak. Maria arra kéri Tonyt, hogy állítsa le a verekedést, ám a bunyóban kések is előkerülnek és Bernardo leszúrja Riffet. Barátja halála láttán Tony elveszti fejét és leszúrja Bernardót.

A West Side Story mind a mai napig az egyik legjobb filmadaptáció, amely színpadi musicalből valaha is készült. Az eredeti Broadway-klasszikus rendezője és koreográfusa Jerome Robbins Robert Wise-al közreműködve rendezte meg a filmet. Kettejük együttműködése azonban nem volt felhőtlen, mert Robbins a tökéletességre törekedve olyan dolgokat is szeretett volna megvalósítani, amire nem volt se elég pénz, se elég idő. Ez végül odáig vezetett, hogy összeveszett a producerekkel és végül otthagyta a munkát. A további forgatás kizárólag Wise rendezésében zajlott, aki a megmaradt énekes-táncos jeleneteknél a lehető legpontosabban követte Robbins terveit és koreográfiáit. Végül Wise ragaszkodott hozzá, hogy mindkettejük neve szerepeljen a stáblistán, és így a rendezésért járó Oscart is közösen vehették át. Egyébiránt ez volt az első alkalom, hogy egy rendezőpáros vehette át a díjat, ami a későbbiek során is mindösszesen egyetlen egyszer fordult elő (a Coen testvérek a Nem vénnek való vidék című filmért 2007-ben).

Az eredeti darabot 1957. szeptember 26-án mutatták be a Broadway-n és 732 előadás erejéig műsoron is maradt. Az első terv az volt, hogy egy katolikus ír és zsidó bevándorló család konfliktusát mutatják be a manhattani Lower East Side városrészben, mivel azonban sokan dolgoztak hasonló tematikával, elvetették az ötletet. Mivel abban az időben gyakori volt, hogy az újságok címlapjain latin bevándorló fiatalok bandaharcairól adtak hírt, megszületett az ötlet: az eredeti darabot átírták és átkeresztelték West Side Storyra. A darabban a korábbi musicalek világától merőben idegen témák (gyilkosság, bandaháború) jelennek meg, melyek szinte szükségszerűen hozták magukkal az új, innovatív formát, ami a rendkívül hatásos koreografált, fantasztikus vizuális ötletekkel ötvöző látványvilágban érhető tetten. A korban divatos táncstílusokat a klasszikus balett elemeivel vegyítő koreográfia lendületessége és látványossága egyértelműen a fiatalabb nézők igényeinek kielégítését szolgálta, mint ahogy az ő ízlésükhöz állt közelebb az a felfogás is, ami a csoportos koreográfiákra helyezi a hangsúlyt, a korábbi koncepciókkal szemben.

A film sajátos, stilizált képi világának kialakításában igen fontos szerepet játszanak a különös nézőszögek, melyek ma talán már nem annyira feltűnőek, de abban a korszakban a fősodorbeli filmekben igen ritkák voltak. A West Side Story forgatásakor a különleges látványvilág érdekében a talaj felett nagyjából két méter magasan építették meg a díszleteket, hogy a nagy méretű, 70mm-es kamerákkal fel tudjanak venni extrém alsó szögekből is jeleneteket. Ennek kiváló példája a film nyitójelenete, melyben a kamera végigpásztázza Manhattant felülről, majd ráközelít egy játszótérre, ahol a Rakéták vezére, Riff áll és a zene ütemére csettintget az ujjaival.

A film a mai napig a nézők kedvence, melynek vizuális kreativitása, a koreográfiák és a táncosok teljesítménye máig lenyűgözi a film nézőjét, az örök érvényű Rómeó és Júlia-történet pedig bombabiztos dramaturgiai vázat szolgáltat mindehhez. Az alkotást 11 kategóriában jelölték Oscar-díjra, amiből végül 10-et meg is kapott (köztük a legjobb film díját is). Ezzel egyrészt minden idők legtöbb Oscarral elismert filmmusicalje lett, másrészt a mai napig is mindössze három film (Ben Hur, Titanic, Gyűrűk Ura: A Király visszatér) nyert ennél több (11) Oscar-díjat.

Érdekességek

- Audrey Hepburn-nek is felajánlották Maria szerepét, de ő visszautasította azt, mivel akkor éppen állapotos volt.

- Robert Wise eredetileg Elvis Presley-nek szánta Tony szerepét, de az énekes menedzsere nem engedte, hogy védence egy bandaháborúval és gyilkossággal kapcsolatos produkcióban szerepeljen, mert az szerinte ártott volna az imázsának.

- Az eredeti Broadway darabból többen is szerepelhettek a filmben, azonban nem ugyanazt a szerepet kapták, amit a színpadon adtak elő. A Bernardo-t játszó George Chakiris példának okáért eredetileg Riff-et játszotta.

- Natalie Wood nem esztétikai okokból viselt karkötőt a bal csuklóján, hanem azért, hogy elrejtsen egy sérülést, amit egy korábbi forgatás (The Green Promise, 1949) során szerzett, amikor a hatalmas vihar miatt leszakadt alatta egy híd. A karkötő végül a színésznő védjegyévé vált és számos későbbi filmjében is hordta azt.

- A produkció során a színészek a táncjelenetek alatt mintegy 200 pár cipőt és 27 nadrágot használtak el, illetve több, mint 50 kg sminket használtak fel a felvételek során.

- A Riffet játszó Russ Tamblyn egészen addig nem igazán volt elégedett a tánctudásával, amíg Fred Astaire oda nem jött hozzá a premier után és azt mondta neki, hogy lenyűgöző volt a produkciója.

- George Charikis (Bernardo) volt az egyetlen a főszereplők közül, akinek nem más adta az énekhangját, viszont ő volt az egyetlen, aki nem is énekelt szólót a film alatt. Natalie Wood pedig annak ellenére kapott egy énekes dublőrt Marni Nixon személyében, hogy ő valójában kifejezetten jól énekelt.

- A dalokat feléneklő Marni Nixon neve nem került fel az előadók listájára, így nem kapott volna a jogdíjból sem. Leonard Bernstein azonban felajánlotta bevételének 0,25%-át, ami azóta is bevett gyakorlat hasonló esetekben.

- A film zenéje Grammy-díjat is kapott 1962-ben és 54 hétig vezette a Billboard listáját.

Sohasem titkoltam a musicalekkel kapcsolatos negatív előérzeteimet, sajnos nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, bár az utóbbi évek során ez az ellenérzésem sokat változott. A West Side Story azonban egyértelmű kivételt jelent. Ennek oka pedig egyértelműen Leonard Bernstein szuper muzsikájában keresendő.

A West Side Story aktualitását az adja, hogy 2021-ben a film 60 éves évfordulójára Steven Spielberg és stábja úgy döntött, hogy újra előveszi és kicsit leporolja a filmet, hogy a mai fiatalok is jobban átérezhessék az érzést. Nekem is volt szerencsém megnézni az új változatot és - bár nem igazán szoktam kedvelni a feldolgozásokat - be kell valljam, nekem bizony jobban tetszett. A történeten gyakorlatilag semmit sem változtatott, természetesen Leonard Bernstein fülbemászó dallamait is megtartotta, és mindezt sikerült olyan frissen és aktuálisan tálalnia, hogy azzal még talán a keményvonalas rajongókat is sikerült meggyőznie.

Az 1961-es változat legnagyobb hibáját véleményem szerint a nem igazán jól sikerült szereplőválasztás jelenti. Tony szerepét a mindenfajta karizmától mentes Richard Beymer alakítja, és Natalie Wood sem volt éppen tökéletes választás egy Puerto Rico-i lány szerepének eljátszására. Ezzel szemben Spielberg változatában mind Ansel Elgort (aki generációjának egyik legjobb színésze), mind a női főszerepet alakító Rachel Zegler egyaránt kiváló választásnak bizonyult (nem mellesleg a 90 éves Rita Moreno is kapott egy kisebb szerepet). Szerencsére a filmzene és a jól megkoreografált táncjelenetek vannak olyan jók, hogy azoknak nagyrészt sikerül feledtetni ezt a rossz döntést. 

A West Side Story musicalként valóban működik és egyike a legjobban sikerülteknek, de filmként erős túlzás a legjobbnak nevezni, így a legjobb filmnek járó Oscar-díjat kifejezetten rossz döntésnek tartom, még akkor is, ha abban az évben nem volt túl erős a mezőny, hiszen valójában maga a film nem szól többről, mint Shakespeare klasszikusának újragondolásáról. És igaz ez még akkor is, ha tudjuk, hogy az Akadémia azokban az időkben igencsak kedvelte a musicalek világát (lásd. Gigi 1958, My Fair Lady 1964, A muzsika hangja 1965 és Oliver! 1968).

https://videa.hu/videok/film-animacio/west-side-story-1961.-westsidestory-CjFEzsSLRvwwMiKk

Ítélet: 10/7,5