USA (Shamley, Hitchcock), 109 perc, ff, thriller/horror

Rendező: Alfred Hitchcock

A Filmről

A Psycho kétségkívül minden idők egyik legsikeresebb filmje és alighanem a legnagyobb hatású horror a mozitörténelemben. Alfred Hitchcock a műfajban addig szereplő természetfeletti lények - vámpírok, farkasemberek, zombik és hasonlók - helyett egy nagyon is emberi szörnyeteget mutat be. Norman Bates nevét ugyanis talán még annak sem kell bemutatni, aki még nem látta a filmet, a rendező pedig teljes joggal érdemelte ki a feszültségkeltés nagymestere címet. Feltételezem, hogy olvasóim legnagyobb része látta már és/vagy ismeri a cselekményt, így a továbbiakban az esetleges spoilerezés gyanúja alól felmentem magam.

A Psycho egy fiatal, csinos titkárnő, Marion Crane (Janet Leigh) története, aki ellop 40 ezer dollárt a munkahelyéről, melyet azért bíztak rá, hogy elhelyezze azt egy bankban. Azonnal elhagyja a várost és elindul a barátjához Kaliforniába. Egész éjjel autózik az esőben, míg végül megáll egy út menti motelnél, aminek tulajdonosa egy félénk fiatalember, Norman Bates (Anthony Perkins). Mariont zuhanyzás közben egy hatalmas késsel halálra szurkál egy idős hölgynek kinéző személy. Miután az esethez kirendelt biztosítási nyomozót, Milton Arbogastot (Martin Balsam) is elteszik láb alól, Marion barátja (John Gavin) és húga (Vera Miles) a nyomokat követve eljut a Bates-házba és olyan dologgal szembesül, amit senki sem gondolt volna.

Alfred Hitchcock névtelenül megvásárolta Robert Bloch Psycho című regényének (melyet az Ed Gein gyilkosságok ihlettek) megfilmesítési jogait, mindössze 9000 dollárért. Majd megvásárolta a regény összes elérhető fizikai példányát, hogy minél kevesebben ismerjék meg a történetet, és jöjjenek majd rá, hogyan fog végződni a film. Végül pedig megszerezte a színészek és a stábtagok titoktartását is: a legelső forgatási napon felemelt kézzel esketett meg minden beavatottat arra, hogy a sztori egyetlen részletét sem fogják kiszivárogtatni, a többi pedig már legenda. Bloch verziójában Norman Bates alacsony, túlsúlyos, kellemetlen, negyvenes figura, de Hitchcock azt akarta, hogy a nézőknek szimpatikus legyen, úgyhogy Norman szerepét a magas, fiatal, jóképű és kedves Anthony Perkinsre osztotta, aki ezzel örökre beírta magát a filmtörténelembe.

A stúdió úgy vélte, a film hatalmas bukás lesz, ezért mindössze 800 000 dollárt volt hajlandó áldozni a projektre. Hitchcock pedig következetesen spórolt mindenen: fekete-fehér B-filmet forgatott; az Alfred Hitchcock Presents című tévéshow stábjával dolgozott, és tévés módszerrel minden jelenetet egyszerre két kamerával vett, hogy pénzt és időt takarítson meg. Viszonylag kevéssé ismert színészeket foglalkoztatott, a tervezett jazz-zenekar helyett vonósokat alkalmazott vagy éppen Marion Crane jelmezét sem varratta, hanem egy olcsó ruhaboltból szerezte be a takarékosság jegyében. A végeredmény azonban egyáltalán nem nyerte el a rendező tetszését. Két epizódra szerette volna vágni a filmet, hogy majd a tévéshow-jában bemutatja, csak előbb még átadta az anyagot Bernard Herrmann zeneszerzőnek. A zenével életre kelt a film, Hitchcock pedig annyira elégedett volt a végeredménnyel, hogy megduplázta a zeneszerző honoráriumát.

Ha létezik ikonikus jelenet a filmtörténetben, a Psycho zuhanyzós jelenete mindenképp a Top 10-ben van, de az sem kizárt, hogy a dobogón. Anélkül tudott egyszerre bizarr, érzéki, idegtépő és borzasztó lenni, hogy érdemi meztelenséget vagy tényleges szúrást mutatott volna a kamera. Janet Leigh mindössze három hétig dolgozott a produkción – ebből egyet kizárólag ezzel a jelenettel foglalkozott. A zuhanyjelenet vágása még ma is tökéletes alapanyag a filmes iskolákban az illúziókeltéshez, ugyanakkor két dolog indokolta, hogy szükség legyen rá. Mivel abban az időszakban sem meztelenséget, sem igazán véres jelenetet nem szabadott volna mutatni a nézőknek. És mindezt egy olyan jelenetben kellett betartania a rendezőnek, ahol egy meztelenül zuhanyzó nőt ölnek meg egy jókora konyhakéssel a zuhany alatt. 

Egyrészt az egyes testrészek meztelen bemutatásával Hitchcock elérte a meztelenség illúzióját: a nézők pucérnak látták Janet Leigh-t, miközben a kamera egyetlen intimebb testrészt sem mutatott, a színésznő valójában sosem állt meztelenül a kamera elé. Másrészt a vágásnak volt köszönhető, hogy anélkül is kegyetlenül erőszakosnak érezzük a jelenetet, hogy jelentős mennyiségű vért láttunk volna. Egyedül a lefolyóba ömlő vért mutatta meg Hitchcock, valamint egyetlen alkalommal láthatjuk, ahogy a kés valóban hozzáér a hashoz, és ekkor egy vércsepp is feltűnik rajta: a pillanatot úgy vették fel, hogy az életlen kést a hashoz tartották, tettek rá egy vércseppet, majd elrántották onnan, a filmben pedig fordítva játszották le, mintha épp akkor szúrna a testbe. A jelenet rengeteg apró trükköt igényelt. A vizet spriccelő zuhanyrózsát például úgy kellett átalakítani, hogy az alá rakott kamerát körbespriccelje, de a kamera lencséjét ne érje a víz, ami nem kis fejtörést okozott a technikai csapatnak. A vért csokisziruppal helyettesítették, ami nagyon jól mutatott a Psycho fekete-fehér képein. A testbe hatoló kés hangjához Hitchcock megtiltotta, hogy a hangmérnökök konzerv hangot használjanak, így rengeteget kísérleteztek, mire rátaláltak a megfelelőre, ami egy sárgadinnyébe és egy steakbe hatoló kés hangjának keveréke volt. Ha Hitchcock csak ezt az egyetlen jelenetet rendezte volna egész karrierje során, az is bebetonozta volna a zsenik közé.

Alfred Hitchcock mesterműve cseppet sem lett elavult a bemutatása óta eltelt évtizedek alatt. A Bernard Herrmann által szerzett félelmetes nyitózene (Saul Bass stílusos főcímével kiegészítve) még manapság is megemeli a nézők pulzusát, és azonnal előrevetíti, hogy a mozivásznon hamarosan végbemenő események semmiképpen sem okoznak kellemes élményt a szereplők és a nézők számára.

Hitchcock azonban úgy építette fel filmjét, hogy a néző már a kezdet kezdetén eleve rossz úton járjon. Az első félóra ugyanis nem más, mint színtiszta krimi, melyben egy nő menekül a felelősségre vonás elől. Klasszikus hitchcocki klisé, a moziba belépve a legtöbben erre számítottak. A Psycho volt ugyanis Hitchcock első horror-rendezése, melyet ugyanakkora műgonddal készített el, mint bármelyik más alkotását, ráadásul egy olyan korszakban, amikor a horrorfilmeket a legkevésbé sem tekintették komoly műfajnak. A Psycho egyik legnagyobb érdeme, hogy megváltoztatta a nézők (és a kritikusok) gondolkodásmódját és hozzáállását az egész műfajhoz, újra tiszteletre méltóvá téve a horror műfaját.

Hitchcock munkássága javarészt a lélektani filmek maximumra járatásával telt, szinte mindegyik munkájába  belecsempészte az ember zsigeri félelmeit és szorongásait. Mostani filmjével pedig megtalálta az utat Amerika kollektív pszichéjéhez azzal, hogy egy szörnyeteget teljesen normálisnak ábrázolt és hogy a szexet, az őrületet és a gyilkosságot egyetlen lidérces mesévé fonja össze, mintegy megjósolva az elkövetkező évtizedek számos címlapsztoriját. Amikor a Psychót bemutatták, a kritika meglehetősen langyosan fogadta, bár valamivel jobban, mint Michael Powell hasonló jellegű Kamerales (Peeping Tom, 1960) című filmjét. A közönség lelkesedése azonban döbbenetes volt, hosszú sorok kígyóztak a pénztárak előtt, amihez nagy mértékben hozzájárult, hogy a rendező tekintélyes pénzt költött plakátokra, amelyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a nézők érkezzenek időben, mert ha már elkezdődött a film, nem fogják beengedni a nézőket a terembe, és Hitchcock megmozgatott minden követ, hogy ezt a szabályt be is tartassák a mozik.

A film sikere meghozta Alfred Hitchcock számára élete ötödik és egyben utolsó Oscar-jelölését. Rajta kívül Janet Leigh-t is jelölték a legjobb női mellékszereplő díjára, John L. Russellt a fekete-fehér filmes operatőri munkáért, és kapott még egy jelölést a fekete-fehér filmes díszlettervezői kategóriában.Végül egyetlen jelölést sem sikerült díjra váltani, a legnagyobb filmes elismerés Janet Leigh Golden Globe-ja lett. A Psycho lett Hitchcock legjövedelmezőbb alkotása, sőt minden idők legjövedelmezőbb fekete-fehér filmje is: csak az Egyesült Államokban a premier évében ötvenmillió dollárt termelt. Az elmúlt hat évtized alatt a Psycho az egyetemes filmtörténet legismertebb, legnépszerűbb és legjobb filmjeinek rangsorába került. 1992-ben lett az Amerikai Filmörökség része, azóta kiemelt védelmet élvez.

A Psycho hatalmas sikere három könnyen feledhető további folytatást eredményezett, melyek közül az 1986-os változatot maga Anthony Perkins rendezte. Nem sokkal később született belőle egy tévéfilm Bates Motel (1987) címen, majd azonos címen egy jóval modernebb (és jóval sikeresebb, 5 évadot megélt) előzménysorozat Vera Farmiga és Freddie Highmore főszereplésével. Gus Van Sant 1998-ban színesben felújította az eredeti filmet, de ez a változat ugyancsak sápadtnak tűnt Hitchcock fekete-fehér eredetijéhez képest.

Érdekességek

- Hitchcock a forgatókönyvíró Joseph Stefanóval együtt szándékosan szúrtak be a filmbe gyanús és kidobni való jeleneteket, hogy eltereljék a cenzorok figyelmét a kulcsfontosságú jelenetekről, mint pl. a híres-hírhedt zuhanyjelenet. A cenzorok be is dőltek a cselnek: a forgatókönyvből kihúzták a lényegtelen üresjáratokat, és meghagytak minden lényegeset.

- A zuhanyzós jelenet volt a mozi történetében az első eset, hogy egy játékfilm főszereplőjével a film felénél ilyen brutális módon végezzenek.

- Janet Leigh sem volt mindig jelen a zuhanyzós jelenet felvételeinél. A stáb ugyanis felbérelte Marli Renfro-t, a 21 éves Playboy címlaplányt a színésznő testdublőrének, akit több alkalommal is látható az elkészült filmben. A kiválasztását annyira komolyan vették, hogy maga Leigh castingolta őt: melltartóra és bugyira kellett vetkőznie a színésznő előtt, aki így tesztelte kettejük testének hasonlóságát.

- Hitchcock folyamatosan tréfálkozott Janet Leigh-vel. Így például a színésznő öltözőjében rendre elrejtette Mrs. Bates múmiájának különböző változatait. A színésznő sosem tudta meg biztosan, hogy a Mester vajon rajta tesztelte-e a múmia hatásosságát, vagy egyszerűen csak az volt a célja, hogy őt mindvégig a filmhez szükséges lelkiállapotban tartsa. 

- Mind Hitchcocknak, mind Stefanónak Norman Bateshez hasonlóan igencsak zűrös kapcsolata volt a saját anyjával. A rendezőnek az ágy végében állva be kellett számolnia mindenről, ami vele történt, míg utóbbi a forgatókönyv megírása idején pszichológushoz járt anyjához fűződő kapcsolata miatt.

- Amikor Norman Bates félrehúz egy festményt a falon, hogy az ott elrejtett lyukon keresztül lesse meg Mariont, már maga a Susanne and the Elders című kép is a leskelődésről szól: két idősebb férfit ábrázol, akik éppen egy mosakodó, fiatal nőt csodálnak meg.

- Az ikonikus Bates házat Edward Hopper House by the Railroad című festménye ihlette. A Bates-házat azóta elköltöztették eredeti helyéről, de ma is megvan a Universal területén, ahol a filmet forgatták: turistalátványosság lett és a stúdiókörutak egyik állomása.

- Mrs. Bates hangjához Hitchcock három színésznővel vette fel a dialógusokat és ezeket addig keverte, amíg az adott jelenethez szükséges verziót el nem találta.

- Abban a jelenetben, amelyben Arbogast nyomozó hátrazuhan a lépcsőn, az őt játszó színész, Martin Balsam valójában nem esik hátra. A lábát nem látni, mégis olyan benyomása van az embernek, mintha leesne a lépcsőn. Ehhez először lefilmezték a lépcsőt felülről lefelé haladva, majd a színészt beültették egy külön erre a célra készített székbe, a vetítővászon elé, amelyre rávetítették a lépcsőn való lejövetelt. Ekkor jól megrángatták a széket, a színésznek pedig csupán annyi dolga volt, hogy kinyújtott karral kalimpáljon egy kicsit a levegőben.

- Joseph Stefano ötlete volt, hogy a filmvásznon megmutatott toalett képe valószerűvé teszi az eseményeket. Ezért került a forgatókönyvbe az a jelenet, amelyben Marion számol, majd a papírt apró darabokra tépi, és lehúzza a vécén. Így készült a filmtörténet valószínűleg legelső vécélehúzós jelenete.

- A filmnek létezik egy színes (colorized) változata is, de ez hatásában messze elmarad a fekete-fehér változattól.

- Walt Disney az 1960-as évek elején azért nem engedélyezte, hogy Hitchcock Disneyland-ban forgasson, mert – ahogy ő fogalmazott – ő készítette azt a gusztustalan Psycho című filmet.

- Janet Leigh a film forgatásának befejezése után, majd a zuhanyzós jelenet megtekintése után többet sohasem volt hajlandó zuhanyozni, kizárólag kádban fürdött.

Vélemény

Bármilyen hihetetlen is, Alfred Hitchcock élete során egyetlen Oscar-díjat sem kapott egyetlen filmjéért sem. Mindösszesen az Irving G. Thalberg-emlékdíjat vehette át 1968-ban, mintegy nem mindennapi pályafutása elismeréseként. Egy olyan rendezőről beszélünk, aki olyan filmeket tett le az asztalra, mint a Forgószél, a Hátsó ablak, a Szédülés, az Észak-északnyugat vagy éppen mostani filmünk, minden idők legkiválóbb alkotása, a Psycho.

A Psycho zsenialitása leginkább abban rejlik, hogy sokadik megnézésre is működik. Többek között azért, mert a filmet nem csupán a klasszikus horrorelemek, mint a direkt ijesztgetés és a véres jelenetek működtetik, hanem a félelem alaptermészetéről mesél, annak érzését idézi fel a nézőben. Főszereplője, Norman Bates pedig rendszeresen végez a dobogón a legijesztőbb filmes gonosztevőkről szóló listákon, nem véletlenül. Az őt játszó Anthony Perkins pedig mindent kihozott a szerepből: elbűvölő fiatalemberként ismerték meg a nézők, akinek drukkoltak, akivel együtt éreztek, és aki olyan érzelmi hullámvasúton rángatta végig őket, amire nem számítottak. Annyira összeforrt a szerep a nevével, hogy ez a pályafutására is ráment, a film után ugyanis nem nagyon mertek neki szerepet adni, mondván, mindenki Norman Batesként fogja látni őt.

Ha létezik olyan valaki, aki valami furcsa oknál fogva még nem látta a filmet, akkor is szinte biztos, hogy a zuhanyzós jelenettel valamilyen formában már mindenki találkozott. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a filmtörténelem egyik legzseniálisabb jelenetéről beszélünk. Hitchcock eredetileg némára tervezte a zuhanyzós részt, de szerencsére Bernard Herrmann önhatalmúlag írt hozzá aláfestő zenét, majd amikor az angol rendező meghallotta, megváltoztatta az eredeti koncepciót. Mindenkinek javaslom, hogy nézze meg a jelenetet zenével és zene nélkül, garantálom, hogy szembetűnő lesz a különbség.

Hogy mégis találjak valami apró negatívumot: a pszichológus magyarázata a film végén teljesen felesleges. Hitchcock maga is úgy érezte, hogy a jelenet túlbeszélt, rettentő unalmas, megakasztja a film ívét és tönkreteszi a suspense-t.  A stúdió nyomására azonban meg kellett tartania, akik úgy gondolták, hogy megkönnyíti majd a forgalmazást. És természetesen nem maradhat el a jól megszokott cameo sem: jó szokásához méltóan maga Hitchcock is megjelenik néhány másodpercre a vásznon (6:37 percnél), amikor Marion munkahelye előtt álldogál egy cowboy kalapot viselve.

Hitchcock szinte mindegyik filmjével magas színvonalat képviselt, ezzel az alkotásával azonban örökre beírta magát a filmtörténelembe és saját magát a halhatatlanok közé emelte. A Psycho egy minden szempontból vitathatatlan mestermű, amit nemcsak a filmek hozzám hasonló szerelmeseinek, hanem mindenkinek ismernie kell.

https://videa.hu/videok/film-animacio/psycho-1960-Kf6zfLLynwItbOhc

Ítélet: 10/10