USA (Hitchcock, Paramount), 128 perc, Technicolor, pszichothriller

Rendező: Alfred Hitchcock

A Filmről

Ritka, hogy a filmművészet kitermeljen egy gyakorlatilag megbicsaklások nélküli karrierívet, márpedig ezt az angol zseniről bátran elmondhatjuk, és bár munkássága meglehetősen egységes, még így is akadnak benne kiemelkedő darabok, melyeket talán éppen meghökkentő újító szándékuk miatt elmarasztalt a korabeli kritika és talán azóta is viták kereszttüzében áll. Ez a megállapítás nem is csoda egy olyan filmmel kapcsolatban, amelyben a mester azt mutatta meg többek közt, hogyan lehet egy nőt levetkőztetni úgy, hogy közben felöltözteted.

John "Scottie" Ferguson (James Stewart) korábbi San Francisco-i zsaru, aki felhagyott szakmájával, mert a magasságtól való félelme miatt nem tudta megmenteni egy társa életét és az eset óta magánnyomozóként keresi a kenyerét. Végső megoldásként elfogadja egy régi barátja, Gavin Elster (Tom Helmore) felkérését, hogy figyelje a feleségét, Madeleine-t (Kim Novak), aki a megszállottjává vált annak, hogy egy felmenője a 19. században fulladásos halált halt. Scottie hamarosan azon kapja magát, hogy beleszeretett az ellenállhatatlanul szép lányba. A férfit azonban a démonai nem hagyják nyugodni, ezért képtelen megmenteni Madeleine életét, amikor az lezuhan egy harangtoronyból. Amikor Scottie nem sokkal Madeleine halála után összetalálkozik egy nővel, aki a megszólalásig hasonlít az elhunytra, a történet irányt vált. A férfi megszállottan próbálkozik azzal, hogy a hasonmásból idejekorán elvesztett szerelme pontos mását alkossa meg.

Viszonylag ritka a filmtörténelemben az olyan mestermű, mely egyszerre újít technológia és történetmesélés szempontjából, ám az kétségtelen, hogy ennek a víziónak a megvalósításához egy újító szellemű művészi látnokra van szükség, ám a feszültségkeltés nagymestere mindezt megtestesíti. A Szédülés mindannak az összegzése, ami Hitchcockot híressé tette: akad benne suspense, feszültség, femme fatale és semmivel össze nem téveszthető kamerahasználat, ami tökéletesen kiegészíti a film hangulatát. A megszállottan a vizuális újdonságot kereső mester talált is egy technikát, mellyel minden korábbinál szuggesztívebb látványvilágot alkothatott, és mely tökéletesen konzisztens volt a film teljes mondanivalójával. Ez a technológia az ún. dolly zoom (amit később Hitchcock-fahrtnak, és Vertigo-effektnek is neveztek), melynek lényege, hogy az operatőr egyszerre alkalmazza a közelítést és a távolítást, amitől a nézőnek egészen szürreálisan émelyítő élményben lehet része, pontosan, mint a tériszonyos főszereplőnknek, akinek az érzései és élményei így vizuálisan minden korábbinál élénkebben adhatóak át. De nem csupán ez az egyetlen technikai újítás: a film emlékezetes kezdő képsora, amelyet Saul Bass tervezett, a filmtörténet első, számítógépes grafikát használó megoldásának számít.

A Szédülés persze nem csak ebben alkot egészen maradandót, nem hiába számít a mai napig az egyik legtöbbet elemzett klasszikusnak. A film alapját Pierre Boileau és Thomas Narcejac 1954-ben megjelent misztikus története, a D’entre les morts, (magyarul A halottak közül) című műve jelentette. A kötet megfilmesítései jogainak megvásárlását pedig a nagy Francois Truffaut javasolta Hitchcocknak, mondván a szerzők ezt a regényt szinte neki írták, az pedig valósággal kiált az adaptációért. A történetben annyi csavar és fordulat van, hogy végül magunk sem tudjuk biztosan, ki kicsoda, végül pedig a csalás és árulás túlzásokba eső meséjével szembesülünk. A néző nem sejtheti előre, mivel lesznek kénytelenek a szereplők legközelebb szembenézni, de mindenképp biztos lehet abban, hogy bármi legyen is az, a maga módján tökéletesen illeszkedik majd a történetbe.

Hitchcockot köztudottan furcsa viszony fűzte a nőkhöz, amit manapság leginkább a nőktől való félelmein alapuló nőgyűlöletként lehetne egyszerűen megfogalmazni, és ezen tulajdonsága leginkább ebben a filmjében mutatkozott meg. Személyes ízlése és pszichéje nem csak a filmjei témáiban, mondanivalójában, hanem női karaktereiben is megnyilvánult. Szőkék, csinosak, kissé hidegek, és gyakran fizikailag és/vagy pszichésen is problémásak voltak. Végül ezek a femme fatale-ok valamilyen formában megbűnhődnek azért, mert egy ideig átveszik a férfiak pszichéje és teste feletti irányítást. Az összes női karaktere közül mégiscsak a Szédülés főszereplőnője az, aki a legszimpatikusabb és legártatlanabb lesz Hitchcock női karakterei között, annak ellenére, hogy egyben a legbűnösebb is.

Noha Alfred Hichcock a kritikai elismerés és a közönségsiker csúcsán járt akkoriban, a Szédülés mégsem részesült osztatlan ünneplésben megjelenése idején. A kritikák többsége a bonyolult és valószerűtlen cselekményre hívta fel a figyelmet, amely egy gonoszul értelmetlen gyilkosság tervére épült, melyben az elkövető jellemrajza szegényes és lelepleződése is nagyjából akkora meglepetést okoz, mint egy átlagos televíziós B-kategóriás krimi végkifejlete. Aztán eltelt egy hosszabb időszak, amíg szerzői jogi okokból nem lehetett vetíteni a filmet, és ezalatt végbement egy kritikai átértékelés, melynek eredményeképpen ma már a Mester egyik legnagyobb művének tartják a filmet. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy 2012-ben a Sight & Sound nevű neves brit szakfolyóirat által megkérdezett kritikusok a filmtörténet legjobb filmjévé választották, illetőleg a második legfontosabb amerikai filmként emlegetik az Aranypolgár után.

Akárcsak Alfred Hitchcock megannyi nagy filmjét, a Szédülést követően is rengeteg utánzat, hommage és újrafeldolgozás készült. A technikai trükkök - például a szimultán használt, gumiobjektíves közeli vagy a hátrafelé kocsizás, mint a szédülés kifejezője - bekerültek az ismert filmes fogások közé (Steven Spielberg is ezt alkalmazta A cápában), a filmből kivágott képeket pedig hangulatteremtésre használták más mozikban (pl. Terry Gilliam a 12 majomban). Mindent összevetve a Szédülés remek, nyugtalanító, jegesen romantikus film, acélszürke Technicolor képeivel, a szürrealizmust megidéző kinagyításaival és Bernard Herrmann kísérőzenéjével. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy aki nem látta a Szédülést, az még nem tud semmit a filmkészítés lehetőségeiről, és a látnoki víziók jelentőségéről.

Érdekességek

- Bár a dolly zoomnak nevezett trükköt elsősorban Hitchcock nevéhez kötik, azt valójában egy Irmin Roberts nevű – a film stáblistáján fel sem tüntetett – segédoperatőr találta ki, és azóta szédületes karriert futott be a filmtörténetben.

- Eredetileg Vera Miles játszotta volna a női főszerepet, de a film késett Hitchcock hólyagoperációja miatt. Mire a rendező felgyógyult, addigra a színésznő már világra hozta gyermekét, így végül elesett a szereptől.

- Egy későbbi interjúban Alfred Hitchcock azt mondta, hogy Kim Novakot hiba volt beválogatni a szerepre, mert rossz színésznő. 

- Kim Novak egy interjúban elmondta, hogy nem viselt melltartót, ami abban az időben merőben szokatlan dolog volt. A színésznő azt mondta, hogy így sokkal jobban bele tudott helyezkedni a karakterbe, mert Madeleine ruhái szigorúbbak és szorosabban voltak.

- San Juan Batista templom harangtornya a forgatás idejére már összeomlott, ezért a tornyot ügyes technikai trükkel vetítették az épületre.

- Alfred Hitchcock James Stewart-ot hibáztatta a film kudarcáért, szerinte már túl öreg volt ehhez a szerephez, és végül úgy összevesztek, hogy ez a film volt az utolsó közös munkájuk annak ellenére is, hogy Stewart később hevesen kampányolt, hogy megkapja Roger Thornhill szerepét az Észak-északnyugatban, de a rendező hajthatatlan maradt.

- A film egyik ilyen helyszíne az Empire Hotel, mely ma is ott áll San Francisco szívében, és 2009-ben Hotel Vertigonak nevezték át.

- Hitchcocknak annyira tetszett a filmbeli Elster irodája, hogy megkérte Henry Bumstead látványtervezőt, hogy építsen egy ugyanolyant neki a Bellagio Roadon levő otthonukban.

- A Szédülés is egyike volt annak az öt Hitchcock filmnek, melyek vetítési jogait megvásárolta a mester, hogy lányára örökül hagyva az újravetítési jogokkal biztosítsa annak megélhetését. A lánya apja halála után busás összegért el is adta azokat a Universalnak, így az „elveszett filmek” ismét forgalmazhatóak lettek.

Vélemény

Újra elérkeztünk egyik kedvenc rendezőmhöz és sokak szerint egyik legjobb filmjéhez, én azonban a kevesekhez tartozom, akik nem osztják ezt a véleményt. Ez nem azt jelenti, hogy nem lenne jó film, de azon Hitchcock alkotások közül, amiket már láttam (ami nem kevés), nálam nem tartozik bele a legjobbak közé.

Az alaptörténet a rendezőhöz méltó módon fordulatokban gazdag, még mai szemmel nézve is érdekes, a problémát számomra az okozta, hogy a csúcspont már a film háromnegyedénél felfedi magát (amit már egyébként is előre sejtünk), és innentől kezdve a történetszál hanyatlani kezd, és a zárójelenet sem tartogat akkora meglepetést, mint amihez a Mester esetében hozzászokhattunk. A másik probléma a filmmel, ami mellett más filmek esetében sem tudok szó nélkül elmenni, hogy már megint beleszeret a férfi főszereplő egy nőbe, akit igazából nem is ismer, soha nem is beszélt vele, csak egy pár napig követte mindenhova. Értem én, hogy az alaptörténet miatt szükség volt a szerelem első látásra érzésre, de ezt én sosem tudom megszokni. Ami viszont elvitathatatlan, hogy a Szédülés filmtechnikai szempontból mérföldkőnek tekinthető. A Vertigo-effektusnak nevezett megoldást Hitchcock a főhős tériszonyának érzékeltetésére használja, amely központi motívum a filmben. A különleges technikai megoldásnak köszönhetően, amikor Scottie a toronylépcsőn felfele rohanva letekint, mi is átéljük vele együtt a mélység / magasság iszonyatát.

A Szédülés nem is annyira csavaros bűnügyi történet, mint inkább egy, a doppelgänger-motívumra épített lélektani dráma és pszichológiai mélységekkel rendelkező romantikus történet. És ahogy ezt már megszokhattuk a rendezőtől, ebben a filmben sem  feltétlen a rejtély felgöngyölítése és kiderítése a legfontosabb elem, hanem a főszereplő pszichológiája, motivációi, érzelmei és tetteinek mozgatórugói, amelyeket Hitchcock látványos és kifejező képekben mutat be. A szereplők közül egyértelműen James Stewart viszi a prímet, annak ellenére is, hogy a rendező őt illetve az életkorát hibáztatta azért, mert a film nem aratott bemutatásakor akkora sikert, mint amilyenre a rendező számított. A platinaszőke Kim Novak pedig annak ellenére sem nyújtott csalódást a játékával, hogy egyértelműen csak az volt a rendező célja, hogy betöltse egy szőke cicababa szerepét.

Az vitathatatlan, hogy valóban esztétikus jelenség volt és róla mindenképpen érdemes elmondani, hogy 88 évesen a poszt írásának idején még mindig köztünk van. Viszont sajnos ő is egy elrettentő példája a plasztikai sebészetnek, ugyanis gyakorlatilag felismerhetetlenné sikerült magát alakíttatnia.

És eddig nem említettem, de a filmben Scottie ex-menyasszonyát a Dallasból jól ismert Barbara Bel Geddes játssza. Jelentős szerepe ugyan nincs a filmben, csupán csak segít James Stewart karakterének megfejteni a titokzatos lánnyal kapcsolatos ügyet, mert szakításuk ellenére is még mindig szerelmes a férfiba, ezzel is tovább bonyolítva a női-férfi kapcsolatokat.

A filmet azonban még fenti mondataim ellenére is szívből ajánlom bárkinek, mert cselekménye mai mércével mérve is izgalmas, a rejtélyes ügy magával ragadó, néhány rendezői megoldása pedig megelőzte korát, s ezek összességében fajsúlyosabbnak bizonyulnak esetleges hibáinál. Természetesen most sem maradhat ki a szokásos Hitchcock-cameo, aki a film elején (11:40) tűnik fel egy járókelőként, amint elsétál az utcán.

https://videa.hu/videok/film-animacio/szedules-1958-JffAuj4QcMe2YJ6i

Ítélet: 10/8