Magyarország (Mafilm, Hunnia), 93 perc, ff, dráma

A Filmről

A huszonéves László (Opoczki János) egy főváros környéki szövetkezetnél dolgozik kocsikísérőként. Egy napon nem adja postára a hivatalosan rábízott pénzt, dolgozni sem megy, hanem ötletszerűen tölti az időt, kószál és szórja a pénzt, csupa olyasmire, amiben egyébként nincs része: cukrászda, taxizás, vendéglők, Balaton, nők, szerencsejáték. Bár estére elkölti a pénzt, és az egész nap mozgalmasan, változatosan telt el, mégsem történik semmi számára fontos vagy örömteli esemény, továbbra sem kötődik semmihez és senkihez igazán. Utolsó útja a rendőrségre vezet.

Jeles András első nagyjátékfilmje korszakos jelentőségű alkotás. A kis Valentinó a Kádár-rendszer lassú agóniáját ragadja meg, de az egyetemes emberi lét haszontalanságát is felveti. A film a fennálló viszonyokat nem közvetlenül kritizálja, azonban olyan létállapotot vázol fel, ahol minden valami nyomasztó mozdulatlanságba dermed. A kis Valentinó azért is forradalmi, mert a rendező a fiú nézőpontját átvéve rokonszenvet ébreszt iránta, miközben folyamatosan el is idegeníti a nézőt. Jeles András radikális fogalmazásmódja egyszerre realisztikus, ironikus és elrajzolt. A film kép- és hangvilága szokatlan, a vágások meglepőek, a cselekmény időről-időre megakad és elágazik, a kamera gyakran a mellékszereplők sorsát követi. Jeles filmje erőteljes hangulatú, igen különös darab, melynek nincsenek dramaturgiai csúcspontjai, az események csak megtörténnek, ezzel is kiemelve az általános kiúttalanságot. Generációs pillanatfelvétel és abszurd tabló, mely kordokumentumként, hangulatjelentésként és provokatív problémafelvetésként is kiváló.

Mivel a korábbi forgatókönyveit sorra visszadobták, Jeles András egy könnyebben befogadható, valóságot feltáró filmet tervezett. Habár a film története egyszerű és követhető, de a megfelelő befogadói stratégia megtalálása hozzá igen nehéz. A kis Valentinó számos elemében dokumentarista jellegű: szereplői amatőrök, helyszínei hétköznapiak, a dialógusok az élőbeszéd fordulatait őrzik, a kézből vett snittek gyakran improvizatívnak tűnnek. A sztori főbb fordulatain kívül semmi nem volt előre rögzítve, a párbeszédek a felvételek közben születtek, a helyszínek autentikusak. Ugyanakkor Jeles tagadja is a dokumentarizmust: a helyszíneket és a figurák játékát stilizálja, elrajzolja, szürreálisba hajló képi megoldásokkal él, elidegenítő elemeket (feliratokat, kép-hang-manipulációkat) alkalmaz, továbbá egy-egy mondatot gyakran még azelőtt a képre ír, hogy a szereplők szájából elhangozna.

Jeles András filmjével a 70-es évek meghatározó magyar filmes hagyományát, a dokumentarizmust teljesen a feje tetejére állította. A kis Valentinó a valósághűséget a kísérletezéssel ötvözi, így a 80-as években kibontakozó avantgárd mozgalom egyik fontos előfutára. A premierje idején értetlenkedve fogadott, sőt kiátkozott, csak maroknyi néző és kritikus által elismert film idővel egy korszak emblematikus alkotása lett, olyannyira, hogy 2000-ben bekerült a minden idők legjobb magyar filmjeit listázó Új Budapesti 12 közé. 

Érdekességek

- A főszereplő Opoczki János eredetileg kísérőként érkezett a szereplőválogatásra és a rendezőnek kellett rábeszélnie a részvételre

- A kis Valentinó eredetileg jóval hosszabb lett volna, a négy és félórás verzióban tovább követtük volna a mellékszereplőket. A stúdió ezt a változatot mereven elutasította, a kivágott anyagok pedig később sajnos elvesztek.

- A filmben látható szobor, ami egy elégő utcai szemeteskukából "bontakozik ki", természetesen szándékolt eleme a filmnek, egy kicsit mégis véletlenül került bele: Jeles András a filmgyár udvarán látta meg, és miután kiderítette hogy nem használják egyik épp akkor készülő filmben sem, azzal a gondolattal magával vitte a forgatásra, hogy "majd jó lesz valamire".

Vélemény

A Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) 1968-ban Budapesten tartotta éves konferenciáját. Az évforduló alkalmából a Magyar Filmművészek Szövetségének játékfilm- és filmkritikus-szakosztálya titkos szavazással választott ki 12 filmet az 1948-68 közötti évek legjobb alkotásaiból, mely filmek a későbbiekben a Budapesti tizenkettő néven váltak ismertté. 2000-ben a listát felülvizsgálták és készítettek egy újabb listát Új Budapesti Tizenkettő néven. A két listát összevetve, végül 4 olyan film maradt, amelyik mindkét listán szerepel, ezek olyan klasszikusok, mint a Szegénylegények (1965), Körhinta (1955), a Hannibál tanár úr (1956) és az Apa - Egy hit naplója (1966). Ugyanakkor olyan jóval kevésbé ismert filmek is felkerültek valamelyik listára, mint Kósa Ferenctől a Tízezer nap (1967), Máriássy Félix Budapesti tavasz (1955) című filmje, vagy épp A kis Valentinó.

Mindezeket csak azért mondtam el, hogy némi magyarázattal szolgáljak, hogy mit is keres ez a film a magyar filmes listán, annak ellenére, hogy szinte senki nem is hallott róla. Senki se magában keresse a hibát, ha még nem hallott a filmről, ugyanígy voltam vele én is, egészed eddig. Egyébiránt az Új Budapesti Tizenkettő összes filmje szerepel a listán, már mindegyikről írtam is vagy majd még ezután fogok. Az viszont egyértelmű, hogy ha mostani filmünk nem került volna fel a listára, akkor bizonyára soha nem is találkozok vele és a teljes feledés homályába vész. Jómagam nem is igazán értem mit keres a film a 12 legelismertebb magyar filmet tartalmazó listán, hiszen számos olyan alkotás létezik a magyar filmtörténelemben, aminek indokoltabb lett volna a beválogatása, de outsiderek mindig voltak és lesznek. Amellett, hogy a filmet sem ismertem, a rendező neve sem csengett ismerősen, leszámítva, hogy a Jeles név igencsak jól cseng filmes berkekben és mint kiderült, Jeles András nem más, mint az Oscar-díjas Saul fia rendezőjének, Nemes Jeles Lászlónak az édesapja.

Ennyit a háttértörténetről és térjünk rá magára a filmre, amiről azért nem egyszerű feladat írni. Legfőképpen azért, mert a film által képviselt avantgárd és a francia új hullámos filmekre jellemző stílus sohasem jött be igazán, így most sem. Az amatőr színészek szerepeltetése pedig csak elvétve szokott jó döntésnek bizonyulni, mint ahogy most sem igazán jött be. Jeles András a filmjével azt a kilátástalanságot szerette volna bemutatni, hogy bármi is történik, bármennyi pénzt is költsön el, ezáltal főhősünk nem lesz boldogabb, ez azonban nekem nem igazán jött át a történetekből, hiszen azon kívül, hogy a főszereplő nyakló nélkül veri el a könnyen jött pénzt, semmi egyebet nem látunk, a film maga pedig nem igazán ad támpontokat a történet megértéséhez. Nem beszélve azokról a megoldásokról, mint amikor sok esetben szándékosan eltorzított hangokat és beszédfoszlányokat hallunk, vagy épp a kamera is számos alkalommal elkalandozik a történetről, hogy más szereplőkre fókuszáljon. Ezek számomra felesleges és céltalan művészieskedések. Viszont szerencsésnek érzem magam, hogy végül nem az eredetileg gondolt 4 és fél órás verzió készült el, mert azt már nehezebben viseltem volna.

Végül pedig a címről is egy pár szót, mert valójában a történethez vagy a főszereplőhöz némi kevés köze van., leszámítva, hogy egy alkalommal a filmben is hallató, amikor felcsendül egy wurlitzerből. A cím valójában egy 1957-es slágerre utal, ami Záray Márta előadásában hangzott el (eredetije pedig egy 1930-as évekbeli német nyelvű sláger).

Ítélet: 10/6