Szovjetunió, Nyugat-Németország (Moszfilm), 163 perc, ff/Eastmancolor, sci-fi

A Filmről

Valahol egy kis országban van egy Zónának nevezett terület, ahol egykor meteor csapódott be vagy űrhajó szállt le, senki sem tudta pontosan megállapítani, hogy mi történt. A becsapódás miatt tűzvész pusztított a környéken, hamarosan egyéb, furcsább jelenségeket is tapasztaltak, és mivel emberek tűntek el vagy haltak meg, a hatóságok lezárták és körülkerítették. Az ide vezető, csapdákkal és akadályokkal teli utat egyedül Sztalker (Alekszandr Kajdanovszkij) ismeri, akinek segítsége révén egy ihletre vágyó író (Anatolij Szolonyicin) és egy titkos küldetésben járó professzor (Nyikolaj Grinyko) szeretne eljutni ahhoz a szobához, melyben minden kívánság valóra válik. 

A Solarishoz hasonlóan a Sztalker is egy híres kelet-európai tudományos-fantasztikus regény alapján (Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton) készült. A Solaristól eltérően a Sztalker külsőségeiben nincs jelen a tudományos fantasztikum, csupán a cselekmény kiindulópontja fantasztikus, miközben alapvető kérdéseket vet fel emberről, életről, emlékezetről, vágyról és magányról. A Sztrugackij fivérek regényével ellentétben Andrej Tarkovszkij változata inkább tekinthető reflexív alkotásnak. A Zónában hőseink leginkább hátrafelé haladnak, de a leggyakrabban pihenő közben látjuk őket. Ilyenkor a kamera tisztes távolból figyel és sokáig elidőzik rajtuk. A hosszú, párbeszéd nélküli jelenetek alatt kifejező zene és természetes háttérzaj hallatszik, amit időről időre feszült, ám teljességgel haszontalan vita szakít meg. A Zóna a filmtörténelem egyik legmágikusabb helye: párálló mocsarak és erdős területek váltakoznak sáros és lakatlan ipari romokkal, ahogy a csapat a titokzatos Szoba felé közeledik. 

A filmet még 1977-ben kezdték el forgatni, ám időközben Tarkovszkij szívrohamot kapott. Rövid szünet után végül folytatták a munkát, ám a felvett anyag nagy része tönkrement. A felvett anyag tönkremenetelének hátterében összetett okok álltak, ugyanis a forgatás idején a rendező kapcsolata nem volt kifogástalan az államvezetéssel. Bár a film szovjet-német koprodukcióként készült, és a német forgalmazó jó minőségű negatívot küldött a munkálatokhoz, az Állami Filmbizottság nem azt adta a rendezőnek, hanem azt más készülő filmekre elhasználta. Tarkovszkij ezek után kapott egy második szívrohamot is, ám keményen kitartott, s lábadozása után ismét leforgatták – némi változással – a már felvett részeket. Az Óz, a csodák csodájához (1939) hasonlóan itt is szépiaszerű és a színes helyszínek váltogatják egymást. A film eleje és vége szépia tónusú fekete-fehér, míg a Zónában játszódó részei és az utolsó, telekinezis jelenet a címszereplő kislányával azonban színesek.

A lenyűgöző látvány, az elgondolkodtató filozófiai témák és a művészi filmnyelv egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy a Sztalker 45 év távlatából is tudjon mit mondani és mutatni a mának. A film temérdek más alkotást inspirált, főleg a poszt-apokaliptikus videojáték műfajában, egyet konkrétan cím szerint is: a S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chernobyl (folytatása a S.T.A.L.K.E.R.: Call of Pripyat) című játékban egy sztalker bőrébe bújhatunk és szabadon mászkálhatunk a Zónában.

Érdekességek

- A film helyszínéül szolgáló Zónát egy nukleáris baleset ihlette, amely 1957-ben történt Cseljabinszk közelében.

- Forgatási helyszínnek a rendező eredetileg egy régi kínai bányát és környékét akarta, ám az nem sokkal a forgatás megkezdése előtt egy földrengés következtében beomlott. A forgatást így egy Észtországban lévő helyszínre költöztették át, a Jägala folyóra épült erőmű környékére. A hangmérnök, Vlagyimir Sarun szerint ez a helyszín erősen szennyező és veszélyes volt. Véleménye szerint Anatolij Szolonyicin, a rendező asszisztensként is dolgozó felesége, Larisza Tarkovszkij, és maga a rendező is az ottani vegyi szennyezés miatt vesztette életét rákban néhány éven belül.

- A film 163 percében 142 vágás van, ami azt jelenti, hogy átlagosan 88 másodpercenként van vágás, de akár négyperces vágatlan intervallumot is találunk a filmben. 

- Bár Nyugat-Európa pozitívan fogadta a filmet, a helyi, szovjet reakció megoszlott. Az Állami Filmbizottság több ízben is kritizálta azt, többnyire a lassúságát kifogásolták. Az anekdota szerint Tarkovszkij reakciója csak ennyi volt: „két néző véleménye érdekel: az egyiket Bressonnak, a másikat Bergmannak hívják”.

- Az író-testvérpáros később egy Stalker (oroszul Машина желаний, kb. A kívánsággép) című regényt is megjelentetett, ami a Sztalker forgatókönyvének korai változatán alapul.

Vélemény

Andrej Tarkovszkij filmjeinek egyike sem tartozik a könnyen fogyasztható darabok közé, az orosz filmrendező ugyanis nem igazán követi a legtöbb filmes által képviselt irányvonalat. Tarkovszkij felfogásában a filmkép nem a vágóasztalon keletkezik, hanem a forgatás folyamatában, magának az életfolyamatnak a megfigyelése és rögzítése során, magában a filmkockában jön létre és létezik. Mindezen törekvések azt eredményezik, hogy a rendező beállításai hosszúak, a klasszikus montázs értelmében nincsenek nála vágások, egy-egy jelenet pedig legtöbbször vágástól-vágásig tart. Filmjeit emellett a hagyományos drámai struktúra és a cselekmény hiánya, valamint az álomszerű, látnoki filmművészeti stílus jellemzik. Ez pedig nem tartozik az átlagos filmnéző számára a könnyen befogadható élmények közé. Mivel jómagam is a hagyományos, történeteken és események sorozatán alapuló filmek híve vagyok, így nem könnyű ítéletet sem mondanom a filmjeiről. Nem beszélve arról, hogy műfajilag szinte lehetetlen besorolni bármiféle kategóriába. Se nem dráma, se nem sci-fi, de valójában kicsit mindkettő, leginkább egy filozofikus elmélkedésnek és egyfajta utazásnak lehet felfogni.

A Sztalker a harmadik filmem a rendezőtől, amit sikerült megnéznem (természetesen mind a blogos kalandozásom részeként). A Solaris (1972) egyértelműen egy filmtörténeti remekmű, bár azt is csak második megnézés után sikerült (talán) megértenem, míg a Tükör (1975) című filmje már igencsak messze állt az én világomtól és nem is igazán tudtam mit kezdeni vele. Mostani filmünket valahol a két másik filmje között tudnám elhelyezni, de könnyen lehet, hogy ha ezt is újra megnézném, már itt is változna az összkép. Annyi bizonyos, hogy vizuális szempontból a Sztalkernek is a legjobb alkotások között van a helye. A színes és a szépia tónusú Zónán inneni és azon belüli világ váltakozása egy valóban remek megoldás, nem beszélve arról, hogy a fekete-fehér világban játszódó események képi világa egészen magával ragadó.

Hiába látványos azonban vizuális szempontból a film, nem biztos, hogy a néző képes befogadni a perceken keresztül szinte némán pásztázó kis totálokat. Mindezt ráadásképpen 15–20 percenként beékelt filozofikus monológok tördelik szét, amelyek nem feltétlenül állnak összefüggésben a történésekkel vagy az éppen látottakkal, magát a cselekményt pedig végképp nem viszik előrébb. Utóbbiak miatt, továbbá amiatt, hogy én ehhez bizony kevés vagyok, hogy megértsem mit is akart valójában Tarkovszkij üzenni nekünk, nézőknek, tényleg csak a legelvetemültebb művészfilm rajongóknak merném ajánlani a filmet. Persze az sem kizárt, hogy ugyanúgy, mint a Solaris esetében, ezzel is teszek majd még egy próbát és talán még az is előfordulhat, hogy közelebb kerülök a megoldáshoz (már ha egyáltalán beszélhetünk egyáltalán ilyenről).

https://videa.hu/videok/film-animacio/sztalker-magyar-felirat-1979-drama-fantasy-Wd8sb7rL9AxBeXKw

Ítélet: 10/6