USA (AFI), 89 perc, ff, pszicho-horror

Rendező: David Lynch

A Filmről

Számos ígéretes, ám ritkán látható rövidfilm után David Lynch szürreális univerzumának izgalmas kezdetét jelentette első egész estés rendezése a Radírfej. Saját bevallása szerint ez az egyetlen filmje, amellyel ő maga is meg van elégedve. A film történetét - David Lynch kihívásokkal teli stílusának köszönhetően - szinte lehetetlen szavakba foglalni. Mint Lynch gyakorlatilag összes filmje, ez is tele van zsákutcákkal és félrevezető történeti szálakkal, amikkel már képtelenek vagyunk megbirkózni, így egyet-egyet már észre sem veszünk. Még abban sem vagyunk teljesen biztosak, hogy ez az egész csak egy szürreális álom, vagy Lynch tényleg azt szeretné, hogy erre a bizarr és különös világra valóságként tekintsünk. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy mennyire befolyásolja a nézőket ez a szürreális rémálom. A film mintha nem is annyira az idegeinkre, mint inkább a lelkünkre szeretne hatni.

A Radírfej talán úgy magyarázható a legkönnyebben, ha David Lynch későbbi munkáival, például az Útvesztőben-nel (Lost Highway, 1997), a Mulholland Drive-val (2001) vagy éppen az Inland Empire-rel (2006) összefüggésben tekintünk rá, kivonva a képletből a történetet. Az egész film Lynch tudatalattijának kontrollálatlan áramlása: bizarr, visszataszító és nyugtalanító - épp amilyenek a későbbi filmjei is. Szabálytalan cselekménye, a posztindusztriális helyszínek és a fekete-fehér képi világ sokakat indított arra, hogy párhuzamot vonjanak a Dr. Caligari (1920) expresszionista díszleteivel, a Metropolis (1927) futurisztikus képével vagy Az andalúziai kutya (1929) abszurd és szürreális álomvilágával, noha Lynch tagadta, hogy bármelyik is közvetlen hatással lett volna rá. Ezzel szemben lánya, Jennifer szerint a Radírfej megrendezéséhez az ő születése adta az inspirációt, pontosabban Lynch apaságtól való félelme, a filmbéli szörnyszülött babát pedig feltehetően az is ihlette, hogy Jennifer dongalábbal született. Ami viszont biztos, hogy a forgatókönyv megírásához Franz Kafka elbeszélése, az Átváltozás, illetve Gogol novellája, Az orr szolgált inspirációul.

A Radírfej minden bizonnyal a filmtörténet egyik leghosszabb ideig forgatott darabja: kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de öt évig készült Philadelphiában, az Amerikai Filmintézet kezdeti támogatásával és nagyon alacsony költségvetésből, a stáb magja pedig mindössze öt-hat emberből állt, változatos feladatkörökkel.  A rendező a kívánt hangulat elérése érdekében leginkább éjszaka forgatott, ez meg is látszik a kész alkotáson. A film végül óriási ún. midnight movie-siker lett (ezek a filmek a hetvenes években művész mozik éjféli előadásain kerültek levetítésre, többek között John Waters is ezeknek köszönheti a karrierjét), és lehetővé tette Lynch számára a kiugrási lehetőséget, amely az Elefántember (1980) megrendezésével a későbbiekben megadatott neki.

Érdekességek

- Azért tartott öt évig a forgatás, mert amikor elfogyott a pénz, leálltak, majd amikor sikerült újra pénzhez jutnia, David Lynch újra összehívta a stábot és újra forgattak pár részt, és így tovább. A főszereplő, Jack Nance ezért öt éven át viselte a filmben látható nem mindennapi frizuráját.

- A hosszas forgatásra ráment Lynch első házassága is Peggy Reavey-vel, akivel akkor már közös gyermekük is volt, Jennifer (később maga is filmrendező lett). 

- David Lynch a mai napig nem hajlandó elárulni, hogy a „baba” hogyan készült. Egy időben felmerült, hogy egy bebalzsamozott borjúmagzatot használtak a filmben, de a rendező ezt sosem erősítette meg.

- Lynch a stábtagoknak kötelező jelleggel levetítette a forgatás alatt Billy Wilder Alkony sugárút című klasszikusát, amely bevallása szerint az öt kedvenc filmje közt van. Állítása szerint semmilyen konkrét kapcsolat nincs a két film között, „csupán egy bizonyos hangulat fekete-fehérben kifejezett élménye”. 

- Amikor Stanley Kubrick a Ragyogás (1980) c. filmjét forgatta, a forgatás megkezdése előtt a stáb összes tagja számára kötelezővé tette a film megtekintését.

Vélemény

Mivel ismerem David Lynch munkásságát és valami bizarr, megmagyarázhatatlan oknál fogva kedvelem is az alkotásait, így fel voltam rá készülve, hogy nagyjából mire számítsak. Ennek ellenére amit végül kaptam, arra azért nem igazán lehetett felkészülni. Mint a bevezetőben is megírtam, összefüggő történetről tényleg nehéz lenne beszélni, de Lynch filmjeinél ez nem is alapvető elvárás. Az ő filmjeinek az erősségét ugyanis nem maga a cselekmény adja, hanem az a világ vagy nevezzük hangulatnak, amit ő megteremt. Mindezek ellenére azért megpróbálom összefoglalni a cselekményt, ami mondjuk ki, nem könnyű. A film hősét, a nyomorúságos körülmények között tengődő Henryt (Jack Nance) fura szerelmi kapcsolat fűzi egy lányhoz (Charlotte Stewart). A lány szülei meghívják egy vacsorára, ahol megtudja, hogy Mary teherbe esett, így kénytelen-kelletlen beleegyezik, hogy elveszi a lányt. Hamarosan megszületik a gyermekük is, egy ocsmány kinézetű, fülsértő hangon síró mutáns, xenomorph szerű lény. Mivel a lány nem bírja a folyamatos sírást, hamarosan lelép, így Henry egyedül marad a torzszülött csecsemővel.

Eddig még viszonylag egyszerűnek tekinthető a cselekményszál, innentől azonban kezdődik a totális őrület. A lény (azaz gyermek) egyre betegesebben kezd kinézni, miközben Henry elkezd a radiátorban lakó különös arcú (leginkább mókusra vagy koalára hasonlító) szőke lányról (Laurel Near) fantáziálni, aki egy színpadon énekelve köldökzsinórszerű férgekkel hadakozik. Ezután elképzeli, hogy leesik a feje, aminek a helyére a "gyermekének" a feje kerül, a sajátját pedig egy kisgyerek elviszi egy gyárba, ahol ceruzák végére illeszthető radírokat készítenek belőle. És ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, honnan is kapta a film a címét. Ezzel azonban még nincs vége, mert Henry végül úgy dönt, kíváncsiságát kielégítvén felvágja a "gyermeke" testére tekert kötést, amivel egy csomó habzó belsőséget szabadít fel a testéből és végül végez a torzszülöttel (akarom mondani gyermekével). Nem tudom ezek után bárkinek felkeltettem e az érdeklődését, mindenesetre én megpróbáltam.

A Radírfej Lynch első nagyjátékfilmje volt, azonban a rendezőre oly jellemző elemek már tökéletesen felismerhetőek benne. A furcsa és nyomasztó történet, a néhol szinte burleszkbe hajló jelenetek, a hangok és a zene szerepe és az, amihez nála jobban talán senki sem ért: a hangulatteremtés. És hogy mi ebben az egészben a legérdekesebb? Az, hogy minden abszurditása, furcsasága és legfőképpen bizarr és beteges tulajdonsága ellenére végig lekötött és ugyan néha csak vakartam a fejem vagy épp tátott szájjal néztem az elém táruló dolgokat, engem megvett kilóra. Ugyan még egyszer biztos nem szeretném megnézni (legalábbis a közeljövőben biztosan nem), mert iszonyatosan nyomasztó a világ, ami elénk tárul, a végső konklúzió mégis az, hogy köszönöm David Lynchnek, hogy ezt láthattam.

https://videa.hu/videok/film-animacio/david-lynch-radirfej-eraserhead1977-1977-89-perc-zOg4pGIcQShhVgO6

Ítélet: 10/10