USA (Fantasy Films), 135 perc, színes, dráma

A Filmről

Az összeférhetetlen és öntörvényű McMurphyt (Jack Nicholson) az elmegyógyintézetbe szállítják, hogy megállapítsák, szimuláns-e vagy tényleg beteg. Az összeférhetetlen fickó ekkor azt hiszi, ezzel könnyen megússza a büntetést. Ő azonban egy született szabad szellem, aki képtelen csendben elfogadni bármilyen hatalmat, hamarosan fellázad a kórház elnyomó légköre ellen, melyet elsősorban a szigorú Ratched nővér (Louise Fletcher) képvisel. A gondozottakat szépen lassan öntudatra ébreszti, még a hallgatag indiánfőnököt (Will Sampson) is szóra bírja, de a rendszer nem tűri el a kilengéseket, és a megtorlás nem marad el.

Amikor Kirk Douglas 1962-ben megszerezte Ken Kesey regényének megfilmesítési jogait, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy saját maga főszereplésével készítse el a filmes változatát, valószínűleg még maga sem sejtette, mekkora sikert fog aratni a film. A New York-i Broadway-n meg is valósult a regény színházi változata, amiben ő maga, William Daniels és Gene Wilder elevenítették meg McMurphy-t és az elmegyógyintézet lakóit. Mire azonban a film eljutott addig, hogy film készülhessen belőle, addigra már túl öregnek érezte magát a főszerephez, így nem ő játszotta el azt. A produceri feladatokat is végül a fia, Michael Douglas (és az addig a rockzene világában mozgó producer, Saul Zaentz)  látta el, meg is kapta érte élete első Oscar-díját. Bár Douglas és Zaentz saját bevallásuk szerint szinte az összes hollywoodi rendezővel leültek beszélgetni a Száll a kakukk fészkére megfilmesítéséről, Miloš Forman neve nem szerepelt a listájukon, ám miután megnézték tőle az 1967-es Tűz van, babám!-ot, rögtön tudták, hogy ő az, akit keresnek. 

A producerek már a forgatások előtt eldöntötték, hogy egy valódi elmegyógyintézetben szeretnének forgatni, a legtöbb intézmény azonban érthető módon nem lelkesedett az ötletért, hogy egy komplett stáb tizenegy hétre beköltözzön hozzájuk. Végül a Salemben található Oregoni Állami Kórház igazgatója, Dean Brooks mondott igent a lehetőségre, mert úgy gondolta, hogy a páciensek számára hatásos terápia lehet, ha részt vehetnek a munkálatokban. A feszültségeket az is csak tovább gerjesztette, hogy a direktor eleinte nem engedte, hogy a színészek visszanézzék az aznapi felvételeket. Emiatt a legtöbben kételkedni kezdtek a képességeiben, az akkor már rendezői karrierről álmodozó operatőr, Haskell Wexler pedig csak adta alájuk a lovat. Ez utóbbi miatt a producerek végül kénytelenek voltak meneszteni őt (Bill Butlerre cserélték le, de mindketten megkapták az Oscar-jelölést a fényképezésért) és a rendezőnek is változtatnia kellett kicsit a módszerein, de végül csak elkészült a nagy mű.

A film készítői nagyon alacsony költségvetésből, mindösszesen 4 millió dollárból dolgoztak, ezért olyan, akkor még ismeretlen színészeknek adtak lehetőséget, akik később világhírűvé váltak, köztük Danny DeVito vagy Christopher Lloyd. Előbbi már a Broadway-darabban is szerepelt, és akkor is Martinit alakította, míg a Bromden főnököt megformáló Will Sampsont egy oregoni használtautó-kereskedő ajánlotta be Michael Douglasnek: miután a repülőgépen egymás mellett ültek, beszédbe elegyedtek, és Douglas elárulta neki, hogy egy “megtermett indiánt” keresnek erre a szerepre. Bár a film szókimondóan foglalkozik olyan kérdésekkel is, mint a szellemi egészség és a mentális betegségek kezelésének problémaköre, valójában ez csupán mellékes az elsődleges szál mellett, amely az egyén elnyomását és a társadalom alkotta szabályrendszerbe való erőszakos belekényszerítését vizsgálja. 

Jack Nicholson szinte lubickol a felforgató szerepében, akinek sikerül bebizonyítania, hogy ha kitörlik az ember személyiségét és problémáikat előre meghatározott keretek közé kényszerítik, éppen azokat a jellemvonásokat veszik el tőle, amelyek egyéniséggé teszik. McMurphy számos lehetőséget mutat betegtársainak, amikor annak az életnek néhány pillanatát ismerteti meg velük, melyet előtte senki más, miközben a szabadság gyorsan múló élményét kínálja, melyet legtöbben már soha nem is fognak érezni. Bukásához végül az vezet, hogy megpróbálja aláaknázni a kórház szabályait, aminek eredményeként a számára előírt időnél tovább tartják bent és olyan kezelést írnak elő neki, ami őt is megfosztja egyéniségétől, vagy talán még többtől is.

Miloš Forman az amerikai irodalom egyik legnagyobb darabjából a filmművészet egyik legnagyobb alkotását hozta létre. Ez olyannyira igaz, hogy a produkció Oscar-történelmet írt: a Száll a kakukk fészkére az Ez történt egy éjszaka (1934) után a második olyan film volt, aminek sikerült besöpörnie az Akadémia mind az öt fontosabb díját (legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb férfi- és női főszereplő), ami mindenképp elismerésre méltó teljesítmény. Ezt a páratlan bravúrt ezt követően csak az 1991-es A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) tudta újra megismételni. 

Érdekességek

- Ratched nővér szerepét Jane Fonda, Anne Bancroft, Ellen Burstyn és Faye Dunaway is visszautasította. Louise Fletcher pedig köszönte szépen a lehetőséget és el is vitte a szerepért járó Oscart.

- Mielőtt a végleges választás Jack Nicholson-ra esett volna, felmerült Gene Hackman, Marlon Brando, James Caan és a rendező személyes kedvencének, Burt Reynolds-nak a neve is.

- A filmet az eredeti regény írója, Ken Kesey látni sem akarta, mert nem Bromden indiánfőnök nézőpontjából mutatja be a történetet, még a producereket is be akarta perelni.

- Miloš Forman a forgatás kezdete előtt maga is négy hetet egy Oregon megyei szanatóriumban töltött, hogy természetes közegükben figyelhesse meg az ott kezeltek és dolgozók viselkedését. A filmben beteget alakító színészek a forgatás teljes ideje alatt az elmegyógyintézetben laktak, ott ettek ott aludtak és ott ébredtek minden reggel, sőt, még a terápiákon is részt kellett venniük, mintha ők is páciensek lennének. Mindemellett a filmben valódi betegeket is alkalmazzanak statisztákként, legalább nyolcvanan az intézetben kezelt bentlakók voltak.

- Forman több jelenetet is titokban forgatott, miközben a színészek részt vettek az elmegyógyintézet napi rutinjában, a rendező feltűnés nélkül elkezdett forgatni. Számos vágókép származik ezekből a felvételekből.

- Danny DeVito az elmegyógyintézetben töltött hosszú idő alatt megalkotott egy képzeletbeli barátot, akivel éjszakánként szokott beszélgetni. A színészt nagyon megviselte, hogy jövendőbeli feleségétől elzárva kell élnie, ezért megalkotott egy fiktív személyt, akivel gondolatait megoszthatta. Amikor a színész észbe kapott, megrémült, és konzultált Dr. Dean Brooks-szal, a forgatáson részt vevő pszichiáterrel. Az orvos válasza az volt, hogy nincsen semmi gond, mindaddig, amíg DeVito tisztában van azzal, hogy az a személy csak a képzeletében létezik.

- A horgászós jelenetet akkor vették fel, amikor dr. Brooks elvitte ötvenegy betegét egy kéthetes vadvízi evezőtúrára egy kísérlet kedvéért.

- Az egyik stábtag véletlen nyitva hagyott az elmegyógyintézetben a második emeleten az ablakot, ahova még kábeleket is vezettek. Az egyik elmegyógyintézeti beteg felmászott rajta, és leesett.

- Louise Fletcher színésznőt annyira bántotta, hogy míg a többi színész nevethet, bolondozhat és szórakoztat, neki a szerepe miatt hidegnek és szigorúnak kell lennie, hogy a forgatás vége felé egy alkalommal fehérneműben állt a stáb elé, amivel be akarta bizonyítani, hogy nem egy "szívtelen szörnyeteg".

- A film egy Guinness-rekorddal is büszkélkedhet, ugyanis 1976 elejétől 1987 végéig folyamatosan vetítették Svédországban a filmszínházakban.

Vélemény

Az elmegyógyintézetek rejtélyes, különös vagy van hogy félelmetes helyek – nem csoda, hogy rengeteg alkotót megihlettek. Gondoljunk csak az Észvesztőre (Girl, Interrupted, 1999), a Gothikára (2003), személyes kedvencemre, a Viharszigetre (Shutter Island, 2010) és a többi, megszámlálhatatlanul sok jobb és rosszabb minőségű alkotásra, melyek közül azonban toronymagasan kiemelkedik a Száll a kakukk fészkére. Még ha a filmet nem is látta mindenki, az alapját biztosító regényről már bizonyára jóval többen hallottak. Ken Kesey regénye az amerikai irodalom egyik legismertebb műve, melyet hazánkban is nagy elismerés övez. Az író a veteránkórházban szerzett tapasztalatai, valamint rendkívül változatos és erős írói eszköztárának segítségével egy baromi erős regényt hozott össze. Így tulajdonképpen az alkotóknak - kis túlzással - csupán egyetlen feladatuk volt, hogy belőjék a kihagyhatatlan ziccert. 

Szerencsére a Douglas família élt a kínálkozó lehetőséggel és megalkották a filmtörténelem egyik legjobb alkotását. Ehhez találtak egy remek rendezőt Miloš Forman személyében, aki zseniálisan prezentálta a történetet, ami igaz még akkor is, ha ez Kesey-nek nem igazán nyerte el a tetszését, ami valljuk be sok filmes adaptáció esetében így szokott lenni. De a legnagyobb dobás az egyértelműen Jack Nicholson megnyerése volt a főszerepre, aki élete legjobb alakítást nyújtja a lázadó McMurphy szerepében. Ezt a szerepet egyértelműen neki találták ki, ő pedig élt a felkínálkozó lehetőséggel és ötödik Oscar-jelölését már díjra is váltotta. A későbbiekben még hétszer jelölték, amiből kettőt meg is nyert,  ezzel is bizonyítva, hogy ő minden idők egyik legnagyobb színésze.

A Száll a kakukk fészkére gyakorlatilag begyűjtötte az összes jelentős díjat a legnevesebb filmes díjátadón. Jack Nicholson mellett a Ratched nővért játszó Louise Fletcher is egy aranyszobrocskával gazdagodott, azonban én valamiért nem láttam meg benne azt az átütő erőt, amit például Nicholson esetében. Ennek ellenére bizonyára mások ezt jobban látták, mert Ratched nővér alakja felkerült a Top 100 filmes főgonosz listáján az igen előkelő 5. helyre, ráadásul még külön sorozat is készült róla (Ratched, 2020), ami a film és a regény előtörténeteként fogható fel. Az, hogy felkerült a leggonoszabb filmes szereplők listájára, az azért is különösen nagy teljesítmény, mert ő valójában nem egy velejéig romlott és javíthatatlan főgonosz, csupán a szabályokhoz görcsösen ragaszkodó ember, aki nem ismer semmilyen tréfát. Persze ha jobban belegondolunk, valójában öngyilkosságba hajszolja szerencsétlen Billy Bibbit-et (Brad Dourif).

A film egyszerre drámai, vicces és elgondolkodtató. Műfaját illetően leginkább egy társadalmi szatírának is tekinthető, amiben a komikus jelenetek éles kontrasztban állnak a tragikus végkifejlettel. Kétségtelen, hogy a Száll a kakukk fészkére egy filmtörténeti mérföldkő, melyen szerencsére egyáltalán nem fog az idő, ugyanolyan aktuális ma is. Főként azért, mert a filmbéli elmegyógyintézet egy az egyben megfeleltethető a jelenlegi társadalomnak. A betegek jelképezik az átlagembereket, akik szabadságra és boldogságra vágynak, az orvosok gyakorlatilag a törvényhozók, akiknek a legkevesebb kapcsolatuk van az átlagemberekkel, azaz a páciensekkel. Velük ugyanis sokkal inkább a nővérek foglalkoznak, akik felállítják azokat a mindennapi szabályokat, amelyekről úgy gondolják, hogy segítenek elérni a döntéshozók céljait, azaz ők jelképezik a közigazgatást. Az ápolók pedig a rendfenntartók ebben a társadalomban, vagyis az igazságszolgáltatás, akik a nővérek és orvosok utasítására akár erőszakkal is eljárnak azok ellen, akik nem tartják be ezeket a szabályokat.

https://videa.hu/videok/film-animacio/szall-a-kakukk-feszkere-teljes-christopher-lloyd-danny-devito-zmR3dVaifCxAMoyC

Ítélet: 10/10