A Filmről

Az indiai filmről legtöbbeknek Bollywood színpompás világa ugrik be, pedig az indiai film ennél sokkal többet kínál: több tucat eltérő regionális iparról van szó, melyek nemcsak földrajzilag, de nyelvileg is elkülönülnek – tehát a Mumbai központú, hindi nyelvű Bollywood csak egy a sok közül. Én személy szerint mindig is ódzkodtam a bollywood-i filmektől, melyek nagyrészt eltérnek az általunk megszokott filmstílustól, tele vannak zenével és tánccal, túljátszott jelenetekkel vagy éppen érzelmileg túlfűtött szereplőkkel. Így amikor megkezdem a kitekintést a világ többi részére - azok elismert filmjein keresztül - természetesen nem kerülhetem meg az indiai filmek világát. A választás azonban nem a hindi nyelv felé, hanem a bengáli film egyik legfényesebben fénylő ékköve, az egyik legelismertebb indiai rendező, Satyajit Ray életműve, az Apu-trilógiára esett. Az 1955-ös Az út éneke (Pather Panchali), az 1956-os Legyőzhetetlen (Aparajito) és az 1959-ben született Apu világa (Apur Sansar).

A Bibhutibhushan Bandyopadhyay önéletrajzi ihletésű regényéből készült Apu-trilógia a fiatal bengáli falusi kisfiú, Apu életének történetét meséli el gyermekkorától egészen felnőtt koráig. Az út énekében megismerjük a fiatal Apu (Subir Banerjee) gyerekkorát: a születését, együttélését szüleivel, nővérével, Durgával (Uma Das Gupta) és az idős nagynénivel (Chunibala Devi), az ő szemén keresztül éljük át a család küzdelmeit és tragédiáit. Az édesapa (Kanu Banerjee), a tudós író a városba megy dolgozni, hogy megélhetést biztosítson feleségének (Karuna Banerjee) és családjának. Amíg távol van, Durga tüdőgyulladást kap és meghal, ez a tragikus esemény pedig megadja azt a lökést, ami a változáshoz kell, a hazatérő apa felpakolja kis családját, hogy Benáreszbe költözzenek. Satyajit Ray a film készítése idején egy calcuttai reklámügynökségnél dolgozott, így csak nagyon nehezen sikerült összeszednie a pénzt az első filmhez. Végül kölcsönből fedezte a forgatás költségeit, abban a reményben, hogy az elkészült felvételek meggyőzik a támogatókat és ezáltal segítséget kap a film befejezéséhez. Noha a munkálatok már 1952-ben elkezdődtek, a filmet végül csak 1955-ben sikerült befejeznie. A Ravi Shankar csodálatos zenéjével megtámogatott film végül világsikert aratott, meghozva az elismerést Ray-nak az 1956-os Cannes-i Filmfesztiválon.

A Legyőzhetetlenben Apu (Pinaki Sen Gupta és Smaran Ghosal) kezdetben – közeli iskola híján – csak lézeng a városban, figyeli a lakóit, és közben észrevétlenül tanulja az életet, amíg apja, Harihar papi munkával a Gangesz partján keres megélhetést. Harihar azonban hamarosan megbetegszik és meghal, így Apu anyjával visszaköltözik szülőfalujába. Hamarosan iskolába kerül, ahol jó tanulónak bizonyul, így ösztöndíjat nyer Calcuttába, azonban az anyja nem szívesen engedi el maga mellől. Apu már nem szívesen látogat haza, beteg és magányos édesanyja pedig nem szeretné megzavarni fia tanulmányait, így a fiú már csak anyja halála után tér haza szülőfalujába.  A Legyőzhetetlen elsősorban a kettejük közötti dinamikáról mesél, úgy, hogy mindkét fél kétségeit, félelmeit és vágyait beszédesen ábrázolja. Apu lassanként felcseperedik – a gyermekkor vége, a kirepülés a szülői házból, ez az édes-bús elmúlás a második rész központi témája.

A trilógia harmadik részében Apu (Soumitra Chatterjee) már felnőtt és egy ócska lakásban él Calcuttában, ahol megpróbál íróvá válni. Egy nap Pulu, a barátja (Swapam Mukherjee) meghívja őt húga, Aparna esküvőjére, de az esküvő meghiúsul, ugyanis a vőlegényről kiderül, hogy gyengeelméjű. Ám a bengáli szokások szerint, ha a menyasszony nem megy férjhez a kijelölt órában, szégyenbe kerül. Apu minden tiltakozása ellenére kénytelen vállalni a megmentő szerepét, így végül egy gyereklány feleséggel tér vissza otthonába. Egy év házasság után Aparna (Sharmila Tagore) hazatér, hogy világra hozza közös gyermeküket, de belehal a szülésbe, az összetört Apu pedig látni sem akarja gyermekét. Pulu öt évvel később talál rá barátjára egy távoli szénbányában és rábeszéli, hogy vegye magához az elvadult, zabolátlan gyermeket. Ezzel a befejezéssel, amikor Apu szimbolikusan visszatér szülőfalujába és szembesül saját gyermekkori énjével nyeri el a trilógia ciklikus formáját. Az Apu világa nem csupán Satyajit Ray nagyívű trilógiájának méltó lezárása, hanem szívet melengető mese szerelemről és gyászról.

A természetesség minden egyes filmkockát átjár, ami különösen annak fényében meglepő, hogy Ray kifejezetten amatőr színészeket válogatott a főbb szerepekre – mégis annyira hitelesek és erősek, mintha egész életükben ezt csinálták volna. A színészek tapasztalatlanok, de tulajdonképpen a stáb sem volt sokkal gyakorlottabb, amikor elkészítette ezt a remekművet. Az út éneke volt Ray és a nagyon szép, gyakran a sötét-világos kontrasztjára építő vagy geometrikusan komponált képekkel alkotó operatőr, Subrata Mitra bemutatkozása is, de ez volt csupán a harmadik filmje az azóta világhírűvé vált Ravi Shankarnak is.

Érdekességek

- Az út éneke elkészítési fázisában a rendező végig azért imádkozott, hogy az akkor már nagyon idős Chunibala Devi ne haljon meg a forgatás alatt, illetve az Apu-t játszó Subir Banerjee hangja ne kezdjen el idő előtt mutálni.

- A film utómunkálatai során maga a nagy John Huston látogatta meg a vágószobát és amit látott, felkeltette a figyelmét és tett róla, hogy hírét adja a produkciónak.

- A Legyőzhetetlen volt sokáig az egyetlen indiai film, amely elnyerte a velencei Arany Oroszlánt, egészen Mira Nair Esküvő monszun idején (2011) című filmjéig.

- Satyajit Ray már akkor kiválasztotta Soumitra Chatterjee-t a felnőtt Apu szerepére, amikor még csak a Legyőzhetetlenre castingoltak. Sharmila Tagore pedig mindössze 14 éves volt a film készítésekor.

- A rendezőnek számos problémával meg kellett küzdenie, többek között, azzal hogy hogyan jelenítse meg a fiatal pár intimitását - többek között a csókokat és öleléseket - amikor abban az időben ez szigorúan tilos volt.

Vélemény

Mint a bevezetőben már említettem az indiai filmek (ami nálam eddig egyet jelentet a bollywood-i filmekkel) finoman szólva sem tartoznak a kedvenceim közé, így bajban voltam, amikor azon gondolkodtam kerüljön e be egyáltalán indiai film a listába. Satyajit Ray Apu-trilógiája (azaz valójában Opu, de ebbe most nem megyek bele) azonban minden valamire való filmes listán előkelő helyen szerepel, így kaptam az alkalmon, hogy nekiveselkedek és ugyanazzal a lendülettel ki is pipálom az indiai (bengáli) filmeket a listán. Szerencsére a három film még nyomokban sem hasonlított a Bollywood-i rettenetekhez, így végső soron inkább pozitívnak mondanám az összképet. Talán kissé furcsának tűnhet, de ami a filmek kapcsán talán a legjobban megfogott az a fényképezés. Mindez pedig annak a fényében különösen érdekes, hogy mindhárom film operatőre az a Subrata Mitra volt, aki az ezt megelőzően sosem fogott még kamerát a kezébe. Hogy a gyönyörű képi világ a benne rejlő tehetség, a rendezői instrukció vagy csupán a véletlen műve az rejtély, mindenesetre a végeredmény engem teljesen lenyűgözött.

A történet maga egy szokványos felnövéstörténet, aminek kissé különlegesebb mivoltát a nem mindennapi környezet jelentheti. Apu egy bengáli kis faluban éli nyomorúságos életét (pontosan ugyanúgy, mint amilyen kép él Indiáról és lakóiról a legtöbb európai fejében), ahonnan megpróbál kitörni több-kevesebb sikerrel. Röviden összefoglalva az Apu-trilógia az életről és halálról szól. Az utóbbi mindenképp kiemelendő, ugyanis mindhárom filmben történik valamilyen tragikus haláleset, ami hatással lesz rá és ezáltal megváltoztatja hősünk életét. A legelső részben a nővérét veszíti el, a második részben előbb az édesapját, majd az édesanyját, míg az utolsó epizódban a szerelmét.

A rendező valóban semmi mást nem akar megmutatni, csupán azt, hogy egy ennyire a periféria szélére sodort család hogy próbál túlélni a mindennapokban. És talán furcsának tűnhet, de Ray egy pillanatig sem szeretné sajnáltatni a karaktereket. Helyette inkább megpróbálja bemutatni a mindennapok egyszerű vidámságát, a gyermeki ártatlanságot, mindezeket gyönyörű, apró pillanatokkal megspékelve, amikből csak úgy sugárzik az élet maga. Ha kicsit még jobban magamévá tudtam volna tenni a film gondolatvilágát, akkor feltehetően még nagyobb élményt okozhatott volna, így azonban megmaradt egy távoli kultúrát és egy szegény gyermek felnövését bemutató, gyönyörű képi világgal megáldott történetnek.

Ítélet: 10/7,5