Nagy-Britannia (Woodfall, Kestrel), 112 perc, Technicolor,  dráma

Rendező: Ken Loach

A Filmről

Billy Casper (David Bradley) édesanyjával (Lynne Perrie) és bátyjával (Freddie Fletcher) él egy kis bányászvárosban, Yorkshire közelében. A fiú magányos ebben a nem éppen felemelő környezetben, osztálytársai folyamatosan gúnyolják és a tanárai is megalázzák. Szerencsére Billy előtt rövid időre megnyílik a menekülés lehetősége, ugyanis talál egy sólymot és elkezdi idomítani. A solymászat iránt feltámadt érdeklődése és a madár függetlenségének csodálata olyasmit villant föl neki, ami alternatívája lehet a kisvárosi munkáskörnyezet nyomasztóan egyhangú jelenének és kilátástalan jövőjének.

Ken Loach második játékfilmjében lényegében felhasználja a televíziós munkája során alkalmazott realista módszereket és mintegy szándéknyilatkozatot fogalmaz meg későbbi filmjeit illetően. A rendező szerencsésen elkerüli az északi iparvárosokban játszódó számos korábbi film érzelgős kliséit és nem a komor utcákra és kormos gyárkéményekre összpontosít, hanem a folyamatos gazdasági és kulturális hanyatlás emberi kapcsolatokat és törekvéseket eltorzító hatására. Loach a free cinema programjával rokon módon – kezdettől a moziközönség számára ismeretlen színészekkel, olykor fél- vagy egészen amatőrökkel dolgozik, olyan szereplőkkel, akiknek társadalmi háttere és egyéni élettapasztalata hasonló az általa elképzelt filmbeli figuráéhoz. Szereplőit gyakran hozza pszichológiailag reális „élethelyzetekbe” a kamera előtt, például nem közli velük, hogy a jelenet többi szereplője hogyan fog viselkedni vagy mit fog csinálni a felveendő jelenetben, így a szereplők kénytelenek őszintén és spontán módon reagálni, azaz megélni és nem csupán játszani a szerepüket. Mindemellett  ezen színészeket gyakran úgy is választja ki, hogy az adott karakter munkaköre és élethelyzete ne legyen éppenséggel ismeretlen a számukra.

A film félig-meddig önéletrajzi ihletésű, mivel a film alapjául szolgáló regény írója, Barry Hines tanár volt abban az iskolában, amelyben a film játszódott, és kritikát kívánt megfogalmazni az akkori oktatási rendszerről. Az öccsének, Richardnak a helyi gimnáziumban szerzett diákélményei szolgáltak a történet alapjául, aki az eredeti madárnak volt a gazdája, majd azzal segítette a stábot, hogy a filmben szereplő madarak kiképzője volt. Mindkét testvér Yorkshire megyében nőtt fel, apjuk a helyi szénbányában dolgozott, bár a filmben megemlített apával ellentétben kedves ember volt.

Chris Menges operatőr jellegzetesen kitűnő kameramunkával ragadja meg a sólyom röptének nagyszerűségét, tökéletes egyensúlyba hozva a madár szárnyaló elevenségét azzal az értékkel, melyet a szabadság szimbólumaként képvisel. Azt a szabadságot, melyet az otthona vagy az iskolája megtagad tőle. A Kes egy mesterien megkomponált, realisztikus felnőtté válás történet, amelyet különös érzékenységgel mesélnek el a nézők számára. Ken Loach filmje mind a kritikusok, mind a közönség körében egyaránt nagy sikert aratott, és azóta is fontos helyet foglal el a brit filmművészet történetében. A film a 7. helyen áll a Brit Filmintézet azon toplistáján, amely a legnagyobb brit filmeket rangsorolja.

Érdekességek

- A yorkshire-i nyelvjárást, amit a filmben használnak, még sok angolul tudó számára is nehéz megérteni, ezért bizonyos részeket leszinkronizáltak a VHS kiadás kedvéért, majd az USA-beli megjelenéshez a teljes filmet újraszinkronizálták. Az amerikai tesztvetítésen a fejesek állítólag arra hivatkozva utasították el a filmet, hogy a szereplői akcentusát nehezebb megérteni, mintha magyarul beszélnének.

- A gyerekszínészeknek az iskola igazgatója (aki egy közeli iskola valódi igazgatója volt) valóban adott tenyerest. Fájdalomdíjként a gyerekek cserébe 10 shillinget vagy 50 pennyt kaptak.

- A filmben és a regényben szereplő madár valójában nem sólyom, hanem vörös vércse (Falco tinnunculus), angolul kestrel. Innen ered a madár neve, a Kes is, ahogy Billy Casper elnevezi a madarát.

Vélemény

Néhány napja teljesen véletlenül belefutottam egy Ken Loach filmbe, ez az Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake, 2016) című film volt. Miközben néztem, bár én sem gondoltam volna, de egyszerűen beszippantott. Pedig semmi extra dologra nem kell itt gondolni, ráadásul a témája sem tűnik túl érdekfeszítőnek (a brit szociális ellátórendszer visszásságai), azonban minden olyan módon van tálalva, hogy a végeredmény számomra telitalálat. Ezen felbuzdulva másnap rögtön megnéztem egy másik, szintén számos kritikus által elismert filmjét, a Sajnáljuk, nem találtuk otthont (Sorry We Missed You, 2019), ami még jobban magával ragadott. Ezek után pedig kicsit előbbre vettem mostani filmünket, ami egyébiránt a brit rendező leginkább elismert filmje, és kíváncsian vártam mi lesz a filmről a véleményem. Végül aztán csalódást ugyan nem okozott, de valahogy mégsem tudott akkora élményt okozni, mint a fent említett két másik filmje.

Nem azt mondom, hogy a film rossz, mert egy kifejezetten erős filmmel van dolgunk, de valami hiányzott nekem belőle, ami a rendező másik két filmjében megvolt. Talán csak az lehet a hiányérzetem oka, hogy kevésbé tudtam beleélni magam Billy helyzetébe, így hiányzott belőle az a plusz, ami a másik két filmben megvolt, aminek köszönhetően a szívem is beleroppant vagy éppen bicskanyitogatóan provokatív volt. Pedig a kis Billy helyzete sem egyszerű. Adott egy nehéz sorsú, szegény gyermek, egy nehéz helyzetű csonka család és egy agresszív testvér és mindehhez még az iskolában sem egyszerű a helyzet. A diákok a bátyjához hasonlóan kegytelenek egymáshoz, de a tanárok sem különbek, bár őket némi humorral mutatja be a történet: a testnevelő tanár önfényezésre használja a tornaórát sikertelenül, az igazgató pedig megfenyít mindenkit, aki keze ügyébe kerül, még akkor is, ha teljesen ártatlan. 

A Loach féle stílus szerencsére azért itt is működik: hétköznapi történetek, amatőr vagy fél-amatőr szereplők, realista stílus és hajthatatlan szolidaritás. Nála a megélhetés nehézségei, a munkáltatónak való kiszolgáltatottság, valamint a rendszer igazságtalansága, és a jövőképbe vetett hit törékenysége egyaránt rendszeresen előkerülő témák. A brit rendező mélyen gyökeredző problémákat mutat be úgy, hogy csak a felszínt láttatja velünk. De azt a felszínt, azt a fajta kendőzetlen valóságot, amelyben sokunk szinte valóban napról napra, jobb esetben hétről hétre él. 

Összességében mindenkinek azt tudom mondani, hogy nézzetek Ken Loach filmeket. Akár a mostani filmet, vagy ha még intenzívebb, még inkább húsba markoló végeredményt szeretnénk, akkor az újabb filmjeiből válasszunk, de egy biztos, semmiképp se menjünk el mellette. Ugyanis ő az  a rendező, aki a kis emberek mellett áll ki, velük együtt küzd és harcol, fogja a kezüket és velük együtt bizakodik egy szebb jövőben.

https://videa.hu/videok/film-animacio/kes.-1969.hun-drama-ElGmi8iwlXRX5S0P

Ítélet: 10/7,5