USA, Nagy-Britannia (Horizon, Romulus), 105 perc, Technicolor, romantikus kaland

Rendező: John Huston

Producer: Sam Spiegel, John Woolf

Operatőr: Jack Cardiff

Forgatókönyv: John Huston és James Agee, C. S. Forester azonos című regénye alapján

Zene: Allan Gray

Szereplők: Humphrey Bogart, Katharine Hepburn, Robert Morley, Peter Bull

A Filmről

A tekintélyes filmkritikus, James Agee 1950-ben terjedelmes portrét közölt John Hustonról a Life magazinban. A cikk készülte alatt összebarátkozott és közös munkába kezdett a rendezővel, aki maga ajánlotta a figyelmébe C. S. Forester romantikus kalandregényét egy merev, misszionárius vénkisasszony, és egy modortalan, iszákos hajóskapitány valószerűtlen románcáról.

A történet az I. világháború kitörése idején játszódik, német fennhatóság alatt álló afrikai vidéken. A németek támadása miatt Rose Sayer (Katharine Hepburn) elveszíti misszionárius bátyját, bosszúvágya pedig arra indítja, hogy a címbéli hajó kapitányával, Charlie Allnuttal (Humphrey Bogart) tartson az Ulanga folyó mentén, hogy végül megtorpedózhassák a császári erők hadihajóját. A két nagyon különböző ember elindul a hosszú útra, amelynek során rengeteg kaland várja őket, és számukra is meglepő módon egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

A kalandos történet teljesen háttérbe szorul Charlie és Rose személyes kapcsolatának fordulatai mellett. A két veterán filmsztár hallatlanul szórakoztatóan vonultatja fel minden ismerős gesztusát; tökéletes összjátékuk könnyed, komikus hangulatot teremt, amely az izgalmakról azért nem vonja el a figyelmet. Teljesen meggyőzően játsszák el, hogy ellentétes személyiségekből miként válna bajtársakká és szerelmesekké. Míg az eredeti regény elsősorban Rose karakterének – szexuális értelemben is vett – felszabadulását állítja a középpontba, addig a filmváltozat egyenrangú partnerként kezeli a két figurát. Hepburnnek és Bogartnak pedig egy-egy gesztus vagy tekintet is elég ahhoz, hogy megmutassák, a két korosodó, kiábrándult embernek nincs több esélye, egymás számára a boldogság utolsó lehetőségét jelenti. Mindketten nagyon természetesen játszanak, és annyira jó az összhang közöttük, hogy a hihetetlen történet ellenére kettejük kapcsolata és szerelme mégis valódinak és igazinak tűnik.

A film elképesztő kihívás elé állította a stúdiót, a rendkívüli tehetséges rendező ugyanis a körme szakadtáig ragaszkodott azon elképzeléséhez, hogy a filmet külső helyszínen forgassák, mondván, hogy a két főszereplő kalandjainak és bimbózó szerelmének csak így lehet hiteles hátteret biztosítani. Huston végül meggyőzte őket, hogy bizonyos jelenetekhez elengedhetetlen az autentikus helyszín, a többit pedig Londonban, az Isleworth Stúdióban veszik majd fel.

A sikerhez nem kis részben járult hozzá az egzotikus helyszín és a két színész játéka, amint vitriolos szócsatákat folytatnak egymással. Humphrey Bogart a filmbéli szerepéért kapta élete egyetlen Oscarját, de Katharine Hepburn, John Huston és a forgatókönyvírók is kaptak jelölést.

Érdekességek

- Humphrey Bogart gyűlölte az afrikai forgatást, folyamatosan panaszkodott a hőségre, a magas páratartalomra, az ételekre és az állandó veszélyre. Ezzel szemben Katharine Hepburn minden egyes percét élvezte és élete egyik legnagyobb élményének tartotta.

- John Huston és Humphrey Bogart meglehetősen sok skót whiskeyt fogyasztott a forgatás alatt Afrikában, Katharine Hepburn azonban csak vizet fogyasztott, ám végül csak ő kapott egyedül vérhast. Ennek következtében igen sok időt töltött a mellékhelyiségben, a film elején látható jelenetsort példának okáért többször is meg kellett szakítani.

- Bogartnak eredetileg cockney akcentussal kellett volna beszélnie, de nem tudta hitelesen imitálni a nyelvjárást, ezért inkább kanadai nyelvjárásban beszélt.

- Humphrey Bogart-ot elkísérte a forgatásra a párja, Lauren Bacall is, aki állítólag sokat segített a stábnak (főzött, mosott rájuk, ápolta őket) és Katharine Hepburn-nel is életre szóló barátságot kötöttek az Afrikában töltött időszak alatt.

- Az Afrika királynője egy olyan kis méretű gőzös volt, ami már alaposan benne volt a korban. Az egyik éjszaka egyszerűen elsüllyedt a folyóban és maga Hepburn kérte meg a stábnak segédkező bennszülötteket, hogy szaladjanak vissza a táborba, és hozzanak segítséget a kiemeléshez. A hajót a későbbiek során felújították és manapság turistalátványosságként üzemel Key Largo-ban (Florida).

- A közeli jelenetek felvételéhez a hajó nem bizonyult elég nagynak, mivel képtelenség volt kamerákat aggatni rá, így végül a két világsztár közös pillanatait egy kölcsönvett nagyobb hajó fedélzetén vették fel.

- Az Afrika királynője adta az ihletet később a Disneylandben álló Jungle Cruise nevezetű látványossághoz

- 1994-ben az amerikai Kongresszusi Könyvtár Filmmegőrzési bizottsága a filmet beválasztotta az amerikai nemzeti filmregiszterbe, „mint kulturális, történelmi vagy esztétikai értéke miatt örök időkre megőrzésre érdemes alkotást”.

Vélemény

Az Afrika királynőjét nem most látom először, kb. 12-13 évvel ezelőtt egyszer már megnéztem, de ellentétben például a Casablancával, ez a film második megtekintésre sem lett jobb, mint amikor először láttam. Vannak olyan filmek, amik fölött bizony elszáll az idő, és ennek a tézisnek egy kitűnő példája jelenlegi filmünk. Kétségtelen, hogy 70 évvel ezelőtt még igencsak izgalmasnak és látványosnak számított, a mai világ emberének azonban már igencsak megváltozott az ingerküszöbe.

Az események igencsak lassan indulnak be, majd amint elkezdődik a közös utazás, akkor sem igazán rágtam le a körmömet az izgalomtól, sajnos sok esetben unalomba fulladnak az események. Nem beszélve arról a végtelenül kínos jelenetről, amikor Bogart karaktere állatokat utánoz. A film tulajdonképpen egy kalandfilmbe ágyazott screwball comedy, annyi különbséggel, hogy a műfajra jellemző fiatal és egymással folyamatosan veszekedő pároktól eltérően itt két idősödő karakter esik egymással szerelembe, akik valójában nem is keresik azt. A film számlájára írható azonban, hogy egy pillanatra sem próbál meg többnek látszani egy romantikus kalandregénynél és szerencsére nem válik végtelenül giccsessé sem.

A két főszereplő játékára valóban nem lehet panaszunk, hiszen mindkettőjüket Oscar-díjra jelölték alakításukért,  Humphrey Bogart pedig el is nyerte a díjat. Azonban én is azon a véleményen vagyok, hogy a díjat mintegy kompenzációként vagy egy életmű elismeréseként ítélték oda a színésznek, ugyanis nem ez a film volt az, amiben élete alakítását nyújtotta. Mind a Casablancában, mind A Sierra Madre kincsében nyújtott teljesítményéért jobban megérdemelte volna az Akadémia elismerését. Humphrey Bogartot kifejezetten kedvelem, ezzel szemben Katharine Hepburn sosem tartozott a kedvenc színésznőim közé és a mostani filmjével sem sikerült hozzám közelebb kerülnie.

Kijelenthető, hogy John Huston filmje már nem képes a székhez szögezni a nézőket, egész egyszerűen azért, mert meglátszik rajta az idő vasfoga. Ugyan a két színész játéka még mindig élvezhető, eredeti funkcióját azonban már kevésbé képes betölteni. Elriasztani azonban senkit sem akarok, így aki kíváncsi a filmre, az az alábbi linken megtekintheti (szinkronnal):

https://ok.ru/video/1113811782296

Ítélet: 10/6