USA (Rollins-Joffe, United Artists.), 96 perc, ff, romantikus vígjáték

Rendező: Woody Allen

A Filmről

Isaac Davis (Woody Allen) egy felső-középosztálybeli, neurotikus író. A világon minden aggodalommal tölti el, a leszbikus ex-felesége (Meryl Streep) válásukról írt könyvétől kezdve, a humorából pénzt csináló tévés munkáján át, egészen a lakása csapjából folyó barnás színű ivóvízig. A 42 éves Isaac a 17 éves Tracy-vel (Mariel Hemingway) él egyre komolyabb kapcsolatban, amikor szerelmes lesz a nagyvilági újságírónőbe, Mary-be (Diane Keaton). A helyzetet azonban tovább nehezíti, hogy a nő Isaac legjobb barátjának, az egyébként házas Yale-nek (Michael Murphy) az új barátnője. 

Egyáltalán nem véletlen, hogy New York városrészéről kapta a címét a film. Woody Allen szatirikus és szívhez szóló filmjével a múzsájának, New York városának akart emléket állítani, ami nélkül elképzelhetetlen volt az élete. Szokás szerint előbb a szöveggel próbálkozik (háromszor fut neki egy bevezető monológnak), de aztán rájön, hogy van ennek jobb módja is: felvázolni egy klasszikus Woody Allen-féle cselekményt, és fölötte, a képeken keresztül Manhattan dicséretét. Egyetlen másik filmjében sem teremtett ennyi emlékezetes képet: a Brooklyn Bridge alatti padon ücsörgést (amiből a film plakátja is készült), a Planetáriumban tett séta minden egyes beállítását (Gordon Willis operatőr nagyszerű munkája), a Central Park-i felhőszakadást, de még a kevésbé emblematikus jelenetekben is egyaránt brillírozik.

Hangulatában új filmjét valahol az Annie Hall és az 1978-as Belső terek (Interiors) közé lőtte be, a felvételek fekete-fehérben való rögzítése pedig már a kezdetektől a koncepció alapját képezte, hogy ezzel képes legyen nagyobb hangsúlyt adni a távoli felvételeknek, hiszen New York egyébként is afféle főszereplőként tűnt volna fel a filmben. Az operatőr Gordon Willis elsőre kételkedett benne, vajon mennyiben eladható a 70-es évek végének realista újhulláma közt egy fekete-fehér alkotás, de hitt Allen víziójában, és olyan távolikban gondolkodott, melyek valóban képesek lesznek kihangsúlyozni a város tereinek grandiózusságát. Szintén eldöntött tény volt a kezdetektől, hogy nem készítenek a filmhez új zenei motívumokat, hanem egyszerűn Gershwin kompozícióit hasznosítják újra, melyet végül a New York-i Filharmonikusok, illetve a Buffalo-i Filharmonikus Zenekar játszottak fel.

A sztoriból kivételesen Woody Allen figurája nyújtja a legkevésbé maradandót az életközépi válsággal küzdő tévés szövegíró szerepében. Szerencsére sokkal érdekesebbek a női karakterek: Meryl Streep a leszbikusságára ráébredő ex-feleség szerepében, Diane Keaton idegesítő kékharisnyaként és Mariel Hemingway a romlatlan tinédzser szerető szerepében, aki mindössze 17 éves volt a forgatás idején, a rendező pedig nem kételkedett benne, hogy képes lesz életre kelteni a főszereplő titkos szerelmét. Persze, amikor néhány éve kipattant a botrány a rendező alakja körül, sokan megfogalmazták az áthallásokat Woody Allen élete és a film cselekménye közt, hiszen a főszereplő egy kiskorú lánnyal jön össze, de végül a rendező egykori szeretője, Stacey Nelkin sietett a rendező védelmére, mondván egyértelmű, hogy a film az ő rövidke viszonyukat tükrözi, melyet az Annie Hall forgatásán folytattak. Az ugyanakkor nem segített Allen megítélésén, hogy Nelkin akkor 17 éves volt, míg a rendező 44. 

A Manhattan egy melankolikus, romantikus történet Woody Allen New Yorkjáról, amelyben tökéletesen egyesíti a rá annyira jellemző szarkasztikus humort és a drámát, a szórakoztatást és a művészetet. Számtalan kritikus szerint máig ez Allen leginkább művészi filmje, mely nem csupán elmesél egy történetet, hanem komplett koncepcióban gondolkodik, melybe bevonja a zenét, és a képet is, ami később, főleg a 2000-es évek után készült alkotásaiban már nem jelent meg ennyire markánsan. Mindezek alapján nem véletlenül tartják a kritikusok az Annie Hall mellett a legjobb Woody Allen filmnek. Bár Allen a mai napig nem lelkesedik a filmért, sőt egy évvel később éppen azért forgatta le sebtében a Csillagporos emlékeket (Stardust Memories), hátha annak a hírneve süllyesztőbe küldi a Manhattant, a film végül hangos sikert aratott, és mindössze 9 millió dolláros büdzséje mellett 40 milliót termelt a pénztáraknál. Nem mellesleg elhozta a legjobb forgatókönyv BAFTA-díját, és egy Cézár-díjat is, míg Mariel Hemingway-t és a forgatókönyvet is jelölték Oscarra. 

Érdekességek

- Mariel Hemingway a híres regényíró, Ernest Hemingway unokája.

- Meryl Streep akkor forgatta a jeleneteit, mikor épp szünete volt a Kramer kontra Kramer forgatásán.

- A film plakátjára is felkerült ikonikus felvétel a padon ülő párral, és a háttérben lévő Queensboro-híddal eredetileg el sem készülhetett volna, mert egyrészt a forgatás helyszínén nem volt pad (ezt a stáb vitte magával), másrészt a felvétel délután 5 órakor készült, így meg kellett állapodni a várossal, hogy várjanak az izzósor lekapcsolásával, amíg Gordon Willis végez a snittel.

- Woody Allen egyáltalán nem volt megelégedve a végeredménnyel. Olyannyira nem, hogy a végső vágást követően Allen találkozót kért a forgalmazó United Artists vezetőségétől, ahol hosszú percekig győzködte őket, hogy ne engedjék bemutatni a filmet. Végső elkeseredésében még azt is felajánlotta, hogy ingyen forgat helyette egy másikat, ám a döntéshozók szerencsére kérlelhetetlenek voltak.

- A stáb forgatás közben tudta meg, hogy aznapra tervezik New York történetének egyik leglátványosabb tűzijátékát. Elrohantak az egyik barátjukhoz, aki Beresfordban lakott és bíztak a szerencséjükben, hogy sikerül majd szemkápráztató felvételeket készíteniük: így született meg a Manhattan lélegzetelállító nyitó képsora.

- Allen a film kritikai és közönségsikere után már ragaszkodott hozzá, hogy az esetleges videomegjelenés kapcsán a film megtartsa az eredeti Panavision képarányt, ami azért is volt szokatlan kérés a VHS-forgalmazók felé, mert a 80-as évek elején a legtöbb filmes már inkább a szélesvásznú megjelenést preferálta, de Allen úgy vélte, csak így tud autentikus maradni a végeredmény.

Vélemény

Woody Allen-t mindig is jobban kedveltem rendezőként, mint színészként. Valójában sosem tartottam nagy színésznek, és valljuk be őszintén esztétikailag sem nyújt túlzottan nagy élvezetet a jelenléte a képernyőn. A filmjei közül is azokat részesítem előnyben, melyekben nem kell őt látnom (példaként említhetem a Match Point-ot, az Éjfélkor Párizsban-t vagy épp a Vicky, Cristina, Barcelonát), mert - egy-két ritka kivételtől eltekintve - minden egyes filmje a saját nyomoráról vagy épp az öntömjénezésről szól, minden esetben ő akar a központba kerülni, elnyomva ezzel az összes többi szereplőt, hogy minden áron le tudja nyomni a torkunkon a világlátását. Mondom ezt még akkor is, ha mind mostani, mind számos más filmjében mindezt a saját, furcsa és igencsak intellektuális humorával próbálja prezentálni, amivel egyébiránt nincs bajom és néhány esetben még igencsak kedvelem is.

Legelső filmjei, akárcsak a legelismertebbnek számító Annie Hall és a Manhattan is egytől-egyig nagyrészt ugyanazon témakörök és karakterek körül mozognak: romantika-szerelem-megcsalás, szexualitás, neurotikus és széthullott nők, álművészek kifigurázása, egocentrikus főszereplő, csak hogy a legfontosabbakat említsem. Így aki sosem látott még vérbeli Woody Allen filmet, aminek ő a főszereplője is, az az egész fimből csak annyit fog érteni, hogy néhány férfi és néhány nő gyakorlatilag végigpofázzák a filmet, anélkül, hogy bármi említésre méltó dolog történne vagy bármilyen filmbéli csavar szemtanúi lehetnénk. Szerencsére azért ennél jobb a helyzet, de az biztos, hogy szükséges egy bizonyos érettség vagy épp affinitás ahhoz, hogy be tudjuk fogadni a filmjeit.

Az biztos, hogy Woody Allen összes alkotása közül talán ezt lehet tekinteni a legőszintébbnek. A Manhattan ugyanis nem más, mint egy szerelmi vallomás szívből szeretett városához, New Yorkhoz. Szerencsére maga Allen is jóval visszafogottabb az Annie Hallhoz képes, mindenre kontrázó humora nem kap akkora hangsúlyt, így én is jobban élveztem a végeredményt, annak ellenére is is, hogy az elején nem értettem a koncepciót abban, miért volt szükség az egész filmet fekete-fehérben leforgatni. Megérteni a végére sem értettem meg, de az első 10 perc után már egyáltalán nem is zavart, sőt a film végére már el sem tudtam volna képzelni színesben. Bár kíváncsi lettem volna, hogy a hőn szeretett városát hogyan mutatja be a színek használatával, de az is igaz, hogy megtette ezt később, számos más filmjében.

https://videa.hu/videok/film-animacio/manhattan-1979-teljes-film-allen-woody-pCfaF3iqYY0H6Icp

Ítélet: 10/7,5