USA (Warner Bros.), 102 perc, ff, romantikus dráma

Rendező: Michael Curtiz

A Filmről

1942-ben Kertész Mihály filmtörténelmet írt. Murray Burnett és Joan Alison színdarabjából Julius J. Epstein, Philip G. Epstein és Howard Koch filmtörténelmi jelentőségű klasszikust készítettek Rickről, a kocsmárosról, aki a II. világháború vérrel áztatott Casablancájában átmeneti menedéket biztosított németeknek, franciáknak, cseheknek és amerikaiaknak egyaránt.

Casablanca, 1941 decembere. A náci uralom elől menekülők lepik el a várost, abban a reményben, hogy Portugálián keresztül Amerikába jutnak. A város rendőri parancsnoka a korrupt és a női bájak iránt rendkívül fogékony Renault kapitány (Claude Rains), aki hivatalból együttműködik a németekkel. A casablancai éjszakai élet központja Rick Amerikai Kávézója, amit Rick Blaine (Humphrey Bogart), a rejtélyes múltú amerikai működtet. Ide érkezik a cseh antifasiszta ellenállás egyik vezetője, Victor Laszlo (Paul Henreid) gyönyörű feleségével, Ilsával (Ingmar Bergman), Rick korábbi szerelmével.

Of all the gin joints in all the towns in the world, she walks into mine.

(A világ összes városának összes kocsmája közül miért pont ebbe kellett bejönnie?)

Strasser őrnagy (Conrad Veidt), a német parancsnok folyamatosan figyelteti a párt, mert tudja, hogy Amerikába akarnak utazni. Mivel nem tudnak menlevélhez jutni, így végül a lány felkeresi Ricket, és a segítségét kéri. A szerelem újra fellángol Ilsa és Rick között, és a lány bevallja, hogy párizsi románcuk idején már Victor Laszlo felesége volt, de akkor úgy tudta, meghalt, mivel férjének az ellenállás költötte halálhírét, hogy így el tudjon menekülni. Most itt a nagy lehetőség, hogy Viktort az ellenség kezére adva Ilsával elmeneküljön Casablancából. Vajon mit fog tenni Rick, aki soha senkiért nem tenné kockára a nyakát?

A Casablanca című film alapjául egy soha be nem mutatott darab (Everybody Comes To Rick) szolgált, melyet 20 ezer dollárért vásárolt meg a Warner Brothers - még soha nem fizettek ilyen összeget be nem mutatott drámáért. A filmet kultikus alakítások, mára már szállóigévé vált sorok, bármikor előrántható klisék és olyan fokú hollywoodi pimaszság fémjelzi, melyre az aranykor egyetlen filmje sem vetemedett. De akkor mi lehetett a film titka? Talán a sokértelműség, mert egyszerre több stílus is ötvöződik benne: melodráma, kalandfilm, romantikus film és háborús sztori. A forgatókönyvet számos alkalommal átírták a forgatásig, Ingrid Bergman az utolsó napig nem tudta, hogy Ilsa végül elrepül-e vagy marad. A film e tekintetben az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartotta hőseit és egyben a nézőket is.

Play it, Sam. Play 'As time goes by. (Játszd el Sam. Játszd a 'Múlik az időt)

A fenti ikonikus mondat hangzik el egy diszkrét sóhaj kíséretében Ilsa részéről a film egyik legikonikusabb jelenetében. A zongorista eleinte vonakodik, ám amikor hősnőnk dúdolni kezdi a szívfacsaró melódia dallamát, Sam is rögtön készségesebbé válik, és előbb zongorán kezdi játszani a dalt, majd öblös énekhangja is felcsendül. Még manapság is elég, ha az ember meghallja a Herme Hupfeld által szerzett "As Time Goes By" nyitó taktusait és máris Casablancában találja magát - melyet a valóságban a Warner stúdió hátsó részében építettek fel. A film biztosan nem lett volna ekkora siker, ha ez a gyönyörű, és azóta számtalanszor idézett betétdal nem festi alá a legjobb és legemlékezetesebb jeleneteket. 

A Humphrey Bogart által alakított Richard Blaine cinikus és nem törődöm típus, aki kizárólag saját magáért él, semmi másért. Ám a személye csak később nyer értelmet, mert megismerhetjük előző életét, és ezzel a háttértörténettel leszünk képesek azonosulni a problémájával, mely mögött igen erős érzelmi motiváció áll. Bogart stílusa utánozhatatlan, ő volt az, aki megteremtette a férfiasan lezser és bátor férfi archetípusát. Ingrid Bergman sikerrel érzékelteti az Ilsában rejlő kettősséget: a házasságtörő asszony őszinte szerelmét és a férje mellett harcoló, elszánt nő magas erkölcsi nívóját. És hogy miért is lettek ők a filmtörténelem egyik legikonikusabb szerelmespárja? Emlékezzünk csak, amikor Rick és Ilsa hosszú évek után ismét megpillantja egymást a bárban: Bogart arcjátéka e néhány másodpercben ezer szónál is többet mond.

Here’s looking at you, kid! (Fel a fejjel kölyök!)

Kettőjük mellett kitűnő alakítást nyújt Claude Rains a cinikus, de érző szívű rendőrfőnök szerepében, aki fanyarul figyeli az élet abszurditásait; egyszerre megalkuvásra kész túlélő és a film legszentimentálisabb alakja - mindezek alapján méltán jut neki a híres zárszó, melyben kiderül, hogy valójában ő Rick megfelelő partnere a szabadság oldalára állt hősnek. Hasonlóan emlékezetes a mellékszereplők hada: Paul Henreid hős ellenállója, aki a film egyik legpatetikusabb jelenetében a La Marseillaise előadására biztatja a vendégeket, elnyomva a Wacht am Rhein német indulót, hazafias lelkesedést ébresztve ezzel még a meggyőződéses kollaboránsokban is. Bár érezhető a jeleneten annak egyértelmű célja, hatása még mindig működik, még úgy is, hogy jogosan érezhetjük kicsit eltúlzottnak. De megemlíthetjük a magyar származású Peter Lorre-t a simlis Ugarte szerepében, Sydney Greenstreet-et a valószerűtlen arab-olasz üzletember, Ferrari szerepében vagy éppen Conrad Veidt alakítását a bicskanyitogató náci gazember, Strasser őrnagy szerepében. És hogy még egy magyar vonatkozás maradjon a végére (Kertész Mihály és Peter Lorre mellett), mindenképp fontos megemlíteni Szőke Szakállt (lásd a keretes írást), aki Carlt, a főpincért alakította a filmben.

Round up the usual suspects. (Szedjék össze a szokásos gyanúsítottakat!)

A Casablanca kétségtelenül a hollywoodi klasszikusok egyik legkedveltebb darabja és minden idők egyik legnagyobb közönségkedvence, minden benne van, amire a nézőnek szüksége lehet. A multikulturális stáb, a számos forgatókönyvíró, a kiváló mellékszereplők, a forgatás kaotikussága és az utolsó percig eldöntetlen befejezés egy olyan konstellációt hozott létre, mely a három Oscar-díj mellett (legjobb film, legjobb rendezés (Michael Curtiz), legjobb adaptált forgatókönyv) máig hatásos klasszikust alkotott. Sokak szerint a Casablanca minden idők egyik legjobb filmje, mely a romantika, hazafiság, rejtély és idealizmus szellemiségét olyan művészi integritással és őszinteséggel mutatja be, hogy azt filmen ritkán látni. Sok generáció fogja még élvezni Rick bárjának a történetét, és Ahogy múlik az idő a Casablanca, illetve Bogart és Bergman vonzereje másokat is rabul ejt majd.

Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship. (Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.)

És hogy mit is jelentett a film az utókor számára? Számos alkotó érezte úgy, hogy főhajtással tartozik ezen páratlan klasszikusnak. Így ha valaki valami csoda folytán esetleg soha életében nem hallott volna a filmről, az biztosan tudomást szerzett a létezéséről egy másik filmből. Ezek közül mindenképp kiemelendő a Woody Allen és Diane Keaton főszereplésével készült Játszd újra, Sam (Play it Again, Sam, 1972), amely talán a legismertebb és legátfogóbb igényű tisztelgés a remekmű előtt, ami pont a Casablanca híres zárójelenetével kezdődik. Bryan Singer Közönséges bűnözők (The Usual Suspects, 1995) című remekműve a film egyik szállóigévé vált mondata után kapta a címét, míg az ikonikus zárómondat szintén elhangzik Emir Kusturica 1998-as, Macska-jaj című kultfilmjében. A Warner Bros még paródiát is készített a filmhez, méghozzá a Bolondos dallamok egyik epizódjában, melyet szellemesen csak Carrotblancának kereszteltek. 

Érdekességek

-  A filmet 1966-ban mutatták be Magyarországon és a szinkronos változat szövege több helyen eltért az eredetitől, hogy az akkori rendszer számára kényes politikai kérdéseket ne érintsék. Ennek során a cenzúra áldozata lett az ikonikus zárómondat is: „Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.” helyett ebben a változatban a „Louis, maga ugyanolyan szentimentális, mint én” hangzott el.

- Ezzel némileg összefüggésben egy másik legismertebb mondat – a „Játszd újra, Sam!” ebben a formában csak a Marx testvérek 1946-os filmjében, az Éjszaka Casablancában (A Night in Casablanca) című alkotásban hangzik el.

- Az igazsághoz tartozik, hogy a "Fel a fejjel, kölyök" mondat eredetileg nem szerepelt a forgatókönyvben,csupán Humphrey Bogart rögtönözte a kamerák előtt.

- Az eredeti tervek szerint Ronald Reagan kapta volna Rick Blaine szerepét, míg Ilsát pedig Heddy Lamarr, egy korabeli szexszimbólum alakította volna.

- A film legvégén található repülőtéri jelenet felvétele stúdióban zajlott. Mivel a repülőgép csupán egy makett volt, így Kertész Mihály úgy rendelkezett, hogy a szerelőknek mozogniuk kell előtte. Azonban, hogy elkerüljék a torz perspektívát, ennél a jelenetnél törpéket öltöztettek be szerelőnek. A ködjelenetre pedig elsősorban azért volt szükség, hogy leplezzék repülőgép hamis voltát.

- A fekete zongoristát alakító Dooley Wilson a valóságban egyáltalán nem tudott zongorázni, mivel dobos volt. A jeleneteinél csak imitálta a zongorázást, valójában egy profi zongorista játszott helyette, gyakran egy függönnyel eltakarva.

- A Viktor Laszlót játszó Paul Henreid szerződésben rögzítette, hogy a film plakátjain az ő nevét ugyanakkora betűméretben kell megjeleníteni, mint a két főszereplőjét.

- Az alkotóknak ügyelniük kellett arra, hogy lehetőleg csak a művésznő bal profilját vegyék, ugyanis Ingrid Bergman csak azzal volt megelégedve.

 - Tervben volt a filmnek a folytatása, amely végül soha nem készült el pedig már a címe is megvolt: Brazzaville. Ennek oka, hogy a film végén Renault kapitány azt mondja, Brazzaville-be fog repülni. Végül Michael Walsh 1998-ban jelentette meg regényét, melynek címe: As Time Goes By. Ez a történet a Casablanca folytatásának tekinthető, hiszen cselekménye ott kezdődik, ahol a film befejeződik. A könyvnek köszönhetően az olvasók Rick titokzatos múltját is megismerhették.

- 1943-ban Roosevelt elnök Churchill brit kormányfővel tartott casablancai találkozója után ezt a filmet nézte meg a Fehér Házban.

Vélemény

Úgy hozta az élet, hogy szinte rögtön egymás után két igazi hollywoodi klasszikus következik, legutóbb az Aranypolgár, most pedig a Casablanca, mely filmet az Amerikai Filmakadémia 1999-ben minden idők második legjobb filmjének nyilvánította (pont az Aranypolgár mögött).

Nem vitás, hogy egy vitathatatlan klasszikusról beszélünk, azonban úgy gondolom, hogy talán egy kissé túlértékelt alkotás. Ha önmagában a történetet nézzük, már az sem egy kivételes sztori. Adott egy 30-as évei végén járó férfi és egy huszonéves fiatal lány, akik a második világháború előtti Párizsban egymásba szeretnek, csakhogy közbejön a háború, ami elsodorja őket egymástól. A férfi Casablanca városába utazik, ahol megnyitja saját bárját, majd "váratlanul" a lány is megjelenik, csakhogy egy férjjel az oldalán. Innentől pedig már nem is kérdés, hogy újra fellángol közöttük az érzelem, ami további problémákat generál. Azt viszont be kell valljam, hogy többszöri megnézés után egyre jobban sikerült befogadnom (most látom harmadjára), miután egyre jobban tudtam figyelni a részletekre, nemcsak magára a számomra nem túlzottan vaskos történetre.

Mindezek ellenére van néhány dolog, ami felejthetetlenné teszi a Casablancát. Egyrészt Kertész Mihály nem mindennapi rendezése, ahogy a történetszálat mozgatja, melyet az expozíció és a középpontot képező párizsi flashback fog össze, mindezekkel megsértve a forgatókönyvírás számos íratlan szabályát. Továbbá Humphrey Bogart mindent elsöprő játéka a fehér szmokingot vagy éppen ballonkabátot hordó cinikus Rick szerepében, melyhez kitűnően párosul Ingrid Bergman magával ragadó szépsége, melynek következményeképpen máig ők a hollywoodi filmtörténelem egyik (ha nem a) leghíresebb szerelmespárja. Legvégül pedig a nem mindennapi végkifejlet, melyről úgy gondolom, ha nem így zárták volna le, hanem egy mindenki által várt befejezéssel, akkor egészen biztos, hogy ma már nem egy filmtörténeti klasszikusról beszélnénk.

A Casablanca nemcsak a történelem mozgását követte rendkívül pontosan, de magát a filmet is vegyes etnikumú alkotóközösség készítette a filmben is szereplő vegyes etnikumú hősökről. Köztudott, hogy a rendező Kertész Mihály, Peter Lorre és a fentebb említett Szőke Szakáll egyaránt magyar származásúak voltak, míg Ingrid Bergman svéd, Claude Rains brit, Conrad Veidt német, Paul Henreid pedig osztrák gyökerekkel rendelkezett. Ugyan a valóságban nem léteztek a De Gaulle által szentesített menlevelek, de egyéb vonatkozásokban a film szoros rokonságot ápolt a világ valós helyzetével.

Kitűnő döntésnek bizonyult, hogy a remekül sikerült A máltai sólyom alkotógárdájából többeket is sikerült meggyőzni, hogy vegyenek részt a produkcióban. Így került a képbe az operatőr, Arthur Edeson, a férfi főszereplő, Humphrey Bogart és a mellékszereplők közül Peter Lorre vagy éppen Sydney Greenstreet. Ha már az operatőri munkánál járunk, Arthur Edeson előszeretettel alkalmazta a film felvétele során a film noirra jellemző fények és árnyékok kontrasztját.

Zárásképpen én sem mehetek el a "félresikerült" magyar szinkron mellett. Csak a második megtekintés után jöttem rá, milyen mértékben rombolta a filmélményt, hogy az ominózus 1966-os magyar szinkronnal láttam a filmet. Ennek során nemcsak számos mondatot (beleértve az utolsót is!) iktattak ki a dialógusok sorából vagy fordítottak szándékosan rosszul, hanem még Max Steiner klasszikus zenéjét is megcsonkították vagy átalakították. Így mindenkit figyelmeztetek, hogy mindenki eredeti nyelven nézze meg a filmet, semmiképp sem a gyalázatosan sikerült magyar szinkronnal.

Ítélet: 10/8