USA (MGM, United Artists), 120 perc, Metrocolor, szatirikus dráma

Rendező: Sidney Lumet

A Filmről

Howard Beale (Peter Finch) régóta bemondó az egyik országos tévécsatorna hírműsorában, de magánéleti válsága és egyéb okok miatt egyre rosszabbul teljesít, csökken a nézettsége. Amikor közlik vele, hogy hamarosan lecserélik, idegösszeomlásában előbb bejelenti élő adásban, hogy öngyilkos lesz a kamerák előtt, később pedig dühös szónoklatot intéz a média hazug arcáról. Mivel a csatornánál csak a nézettség számít, a programigazgató-helyettes, Diana Christensen (Faye Dunaway) pedig bármit megtenne, hogy a nézettségi mutatók egyre feljebb kússzanak, ezért meggyőzi a tulajdonosokat, hogy inkább kerítsenek show-műsort a dühös próféta kirohanásai köré. Diana azonban nem veszi észre milyen veszélyes szellemet engedett ki a palackból. Max Schumacher (William Holden) azonban észreveszi ezt és egyre elkeseredettebb lesz, mikor azt kell látnia, hogyan csinál a szeretője kutyakomédiát hivatásából, munkatársával, Frank Hackettel (Robert Duvall) együtt.

Vajon van-e bármilyen felelőssége a televíziós csatornák vezetőinek és producereinek a készülékek elé szegezett milliónyi emberért vagy ők is csupán egy hatalmas játék részesei? Sidney Lumet cinikus hangvételű elmélkedése a televíziózás erkölcsi és etikai hanyatlásáról arra a kissé naiv feltételezésre épül, hogy a helyzet valaha is jobb volt. Filmjében kifejezetten utálatos parazitaként ábrázolja televízió és egyben a média világát. Olyan gyorsan pörgetik az eseményeket, hogy szinte észre sem vesszük, hogy a műsorok készítőivel együtt mi, megrögzött tévénézők is megkapjuk a magunkét. Ezalatt erős késztetést érzünk, hogy kihajítsuk készülékünket a szemétbe - ezt azonban képtelenek vagyunk megtenni, hiszen pont azért ültünk le elé, mert fékezhetetlen kíváncsiság hajt minket a szenzációk és az olcsó látványosságok felé. Valójában ugyanis minden a nézőszámokról, vagyis rólunk szól.

A film forgatókönyvírója, Paddy Chayefsky és a rendező Sidney Lumet is a televíziónál kezdték pályafutásukat, így náluk jobban senki sem ismerhette e szakma sötét útvesztőit. A Hálózat talán épp ezért is egy abszurd ámokfutás, ami mai szemmel nézve pontosan azért annyira abszurd és döbbenetes, mert már a modern viszonylatokban nézve kevésbé tűnik annak. A film mára csak még érvényesebb állításokat fogalmaz meg arról, hogy a média hogyan működik, miként nyerészkedik mások szenvedésén és hogy morálisan mennyire kikezdhető. Paddy Chayefsky forgatókönyve precízen és tökéletes éleslátással felvértezve követi le a kulisszák mögötti eseményeket, amelyek tálalása műfajilag ugyan sokszor a komédia határát súrolja (annak minden keserűségével együtt), de ezzel együtt is gyorsan rájövünk, még ha néha nevetünk is, ezek bizony halálosan komoly dolgok.

A Hálózat forgatókönyvét Chayefsky és Howard Gottfried producer annak ellenére a United Artistsnek ajánlotta fel először, hogy nem sokkal korábban előző filmjük kapcsán perben álltak a vállalattal. A stúdió illetékesei a forgatókönyv elolvasása után úgy döntöttek, hogy nem finanszírozzák a produkciót, mert a téma „túl ellentmondásos”. Chayefsky és Gottfried más stúdióknál próbálkoztak, és az MGM hajlandó is volt beszállni a film gyártásába. Nem sokkal később a United Artists is meggondolta magát, hiszen a projekt sikeresnek ígérkezett, ezért felvették a kapcsolatot az MGM-mel, és abban állapodtak meg, hogy a United Artists-é lesz a nemzetközi forgalmazási jog, az MGM pedig fenntartja magának az amerikai jogokat.

A szenzációhajhász média témája megunhatatlan és kiapadhatatlan, nem véletlenül dolgozták fel már olyan sokszor az idők folyamán különböző műfajok keretében, amelyek a média működésének bemutatása mellett általában remek társadalmi korrajzot is jelentenek a mai nézők számára, miközben újra és újra realizálhatjuk azt, hogy a média, a világ, és benne az emberiség egy jottányit sem változott. Készültek ugyan figyelemreméltó alkotások a témában azóta is, mint a Született gyilkosok (Natural Born Killers, 1994), az Amikor a farok csóválja (Wag the Dog, 1997), vagy éppen az Éjjeli féreg (Nightcrawler, 2014), de a média hatalmának negatív hatásaira a Hálózatnál erőteljesebben egy film sem mutat rá. A Hálózatot nem kevesebb, mint 10 kategóriában jelölték Oscarra, és ebből végül négyben győzedelmeskedett is. Paddy Chayefsky a legjobb eredeti forgatókönyvért vehette át a díjat, Peter Finch lett a legjobb férfi főszereplő, Faye Dunaway a legjobb női főszerepért kapott díjat, Beatrice Straight pedig a legjobb női mellékszerepért. Sidney Lumet filmje nem csupán remek korrajz, de örök érvényű és időtálló alkotás is, aminek az egyik erőssége a jövőbelátás, ugyanis a film által bemutatott témák aktuálisabbak és igazabbak, mint eddig bármikor.

Érdekességek

- A film bizonyos momentumai Christine Chubbuck tévériporter életének eseményein alapulnak, a depressziós nő 1974-ben valóban öngyilkos lett élő adásban.

- Bár a filmbéli UBS egy fiktív tévétársaság, a film egyes szereplőit egy ma is működő tévétársaság, a CBS egykori alkalmazottai ihlették, ezért kissé ironikus, hogy pont ők voltak  az elsők,  akik  leadták a filmet a televízióban

- Howard Beale szerepét volt nehéz kiosztani. James Stewart a film erőteljes nyelvezetét kifogásolta, Henry Fonda szerint pedig Beale figurája túl hisztérikus volt. Szóba került még John Chancellor, George C. Scott, Paul Newman, Cary Grant, sőt még az a Walter Cronkite is, akiről Beale alakját mintázták, de különböző okokból mindannyian elutasították a felkérést.

- Diana Christensen szerepére Jane Fonda volt az első jelölt, közismert politikai állásfoglalása azonban végül alkalmatlanná tette a szerep eljátszására. Rajta kívül szóba került még Jill Clayburgh, Marsha Mason, Diane Keaton és Candice Bergen is, de ők valamennyien megrettentek az érzelmileg rideg műsorigazgatónő szerepétől.

- A filmnek nincsen önálló kísérőzenéje, a zenei háttér reklámokból és különféle tévéműsorok szignáljaiból származik.

- A filmben szereplő terrorszervezet ihletője valódi: a Symbionese Liberation Army nevezetű szélső baloldali szervezet bankokat rabolt és egy hírességet is fogságába ejtett, miközben mindezt alaposan dokumentálta a média számára.

- Peter Finch volt az első (és Heath Ledger díjazásáig az egyetlen) színész, aki halála után, posztumusz kapta meg a díjat. Az Oscar-gálán az alapvetően vidám hangulat megőrzése érdekében Paddy Chayefskyt szólították a pódiumra, hogy vegye át a Finchnek ítélt díjat. A forgatókönyvíró azonban felhívta a színpadra a színész özvegyét is, aki azt a köszönőbeszédet olvasta fel, melyet Chayefsky írt a számára. 

- Beatrice Straight volt az első színésznő, aki Oscar-díjat kapott egy olyan alakításért, amely a filmvásznon mindössze 5 perc 40 másodpercig tartott. Ez lett a valaha volt legrövidebb filmszerep, amiért valaki Oscar-díjat kapott.

- Ned Beatty mindössze 1 napig dolgozott a Hálózatban, mégis Oscar-díjra jelölték mint a legjobb férfi mellékszereplő.

- Az egész világsajtót bejárta az a fotó, mely Faye Dunaway-t ábrázolta a díj átvételét követő reggelen. A képet a színésznő későbbi (második) férje, Terry O’Neill sztárfotós készítette, és a The Morning After (A másnap reggel) címet adta neki. A fotón a fáradt színésznő – Dunaway azon az éjjelen le se hunyta a szemét – köntösben, egy székben ül egy úszómedence mellett: az Oscar-szobor a mellette lévő asztalon, körülötte a földön pedig friss újságok, melyek címlapjai az előző esti díjátadóról szóltak. 

- A nagy Ahmet Khant játszó Arthur Burghardt vegetáriánus volt, szerepe szerint azonban az egyik jelenetben KFC szendvicset eszik. A színész azonban nem volt hajlandó enni a húsból, inkább papír zsebkendővel tömte ki a száját, és zsírt kent az ajkaira, hogy az evést imitálja.

-  2006-ban az Amerikai Forgatókönyvírók Szövetsége Paddy Chayefsky forgatókönyvét minden idők 10 legjobb forgatókönyve közé választotta. 

- Beale híres mondása – „Pokolian dühös vagyok, és ezt egy perccel sem tűröm tovább.” – az Amerikai Filmintézet leghíresebb filmes szállóigéket tartalmazó listáján a 19. helyen szerepel. 

-  A  film magyarországi premierje 1980 szeptemberében volt, előtte a film tiltólistán szerepelt, szocialista országok számára évekig nem lehetett eladni.

Vélemény

Legutóbb, az Oppenheimer kapcsán már kifejtettük, hogy az atombombának milyen tömegpusztító ereje van, most pedig egy másik hatalmas erővel (még ha nem is halált okozó) rendelkező fegyverről fogunk beszélni. Ez pedig nem más, mint a média ereje, ami szintén tömegeket képes megmozgatni, befolyásolni vagy éppen lerombolni. A televízió néhány évvel ezelőttig még az életünk szerves része volt, de vannak olyan helyek, ahol még napjainkban is. Habár mára az internet átvette a szerepét, előtte kitöltötte a mindennapjainkat, abból tájékozódtunk a világról és az elsődleges szórakoztatási formát jelentette. Ebből kifolyólag sokan használták arra is, hogy tömegeket befolyásoljanak vele, sőt tulajdonképpen ez még ma is jellemző. 

Sidney Lumet kegyetlen őszinteséggel mutatja be filmjében mindazokat a tényezőket, melyek ma is ugyanúgy jellemzik a média és a tömegbefolyásolás világát.  A dráma és a kőkemény szatíra nagyszerűen keveredik az egyes jelenetekben, melynek végén olyan szürreális pillanatokat kapunk, amiket még a Black Mirror alkotói is megirigyelhetnének. Egy igazgatói megbeszélés keretein belül teljes természetességgel beszélnek valaki meggyilkolásáról vagy szerződéseket egyeztetnek egy hírhedt terrorista vezérrel. Ezek a jelenetek egytől-egyig azt erősítik, hogy a valóság teljesen kifordult önmagából. Már az 1970-es években is a trash-re bukott a nép, a helyzet pedig azóta csak még elkeserítőbb lett. Gondoljunk csak bele a különböző igénytelenebbnél igénytelenebb valóságshow-kra, az ún. beszélgetős műsorokra, trash realitykre, amiről mindenkinek meg van a véleménye, de mégis nézik azokat, mert igény mindig is lesz rá. A televíziócsatornáknak pedig kizárólag egy dolog számít: a nézettség. A siker érdekében pedig minden eszköz megengedett, semmitől sem riadnak vissza és mindezért képesek egyre lejjebb süllyedni a morális fertőben.

A film legnagyobb erőssége a témája mellett a kitűnő színészi játék. Mind Peter Finch, mind Faye Dunaway és William Holden egyaránt remek teljesítményekkel rukkolnak elő. Ráadásul, ha a három főszereplőt vizsgáljuk, akkor tulajdonképpen egy kisebb látleletet is kapunk a média világáról is. Ott van ugyanis a mindenre elszánt vezető, akinek csak a nézettségi adatok számítanak, ott van a siker érdekében bármire képes televíziós (ma már őket hívjuk celebeknek) és végül ott van a sajnos mára már egyre ritkábbnak számító kívülálló, aki még megpróbál valami értéket csempészni az elcseszett mindennapokba. Mivel az emberek, illetve az igényeik alapvetően nem változtak azóta, amióta világ a világ és továbbra is a bulvár, a szaftos pletykák, a szex, az erőszak és a különböző extremitások vonzzák a legtöbb nézőt (vagy épp a legtöbb kattintást), legfeljebb az ingerküszöbük módosult idővel, nem utolsósorban azért, mert a média folyamatosan tolja és szélesíti ezen határokat, ami már réges-rég túllépte az egészségesnek nevezhetőt.

Mindezek alapján mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy szánjon rá két órát az életéből a filmre és gondolkodjon el az ott bemutatott dolgokon, még akkor is ha ő azon szerencsések közé tartozónak vallja magát, akit még nem szippantott be kereskedelmi televíziózás és az internet gyarló világa. A film forgatókönyvírója, Paddy Chayefsky és a rendező Sidney Lumet ugyanis olyan dolgokat vizionáltak filmjükben, melyek mára már sajnos mindennapossá váltak és a helyzet azóta csak egyre rosszabb és rosszabb és attól tartok innen már nincs is visszaút.

https://videa.hu/videok/film-animacio/halozat.-1976.-121-perc.-amerikai-filmdrama-LVPGH6r47UBWsBTK

Ítélet: 10/9