Nagy-Britannia (The Archers, Rank), 133 perc, Technicolor, dráma/zenés film

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

A Filmről

A jól ismert "csillag születik" történet bámulatosan megcsavart változatában Victoria Page (Moira Shearer), a tehetséges pályakezdő balerina csatlakozik a világhírű Borisz Lermontov (Anton Walbrook) balett társulatához.  A primabalerina távozása után Vicky megkapja a következő balett, a Piros cipellők főszerepét, amelyet hatalmas sikerrel alakít. A balett-társulat egy másik tagja Julian Craster (Marius Goring), a fiatal zeneszerző, aki iránt Vicky elkezd gyengéd érzelmeket táplálni. Ennek következtében Lermontov arra kényszeríti, hogy válasszon a karrierje és a szerelme között, mivel a neves impresszárió nem tűr meg társulatában semmilyen magánjellegű kapcsolatot.

Miután Julian otthagyja a társulatot és egy önálló opera megírásába kezd, Lermontov rábírja a szabadságon lévő Victoriát egy főszerep elvállalására. Amikor a férfi megtudja, hogy Victoria újra elszerződött, utánamegy, és választás elé állítja, ami azonban Vicky számára már szinte elviselhetetlen feszültséget jelent. Vicky színpadon kívüli élete Andersen hősnőjének tragikus sorsát tükrözi, ami egy vonat elé történő halálos balettugrásban és az azt követő feledhetetlen utolsó előadásban tetőzik, amikor lesújtott szereplőtársai újra előadják a Piros cipellőket. melyben a lányt már csupán a cipője képviseli.

A balett-táncosnő Shearer elképesztő alakítást nyújt élete első filmszerepében, a hősnő egy bizarr tündérmese részletei között adja elő emlékezetes táncát. Shearer és a balettben a két férfi-hőst táncoló – szintén a kor kiemelkedő balett-táncosai között számon tartott – Léonide Massine és Robert Helpmann, valamint a további, ötvennél is több valódi balettművész lehetővé tette, hogy a filmbeli produkció balettként is értékelhető legyen. A dublőrök nélkül felvett jelenetek valódi balerinákat és balett-táncosokat mutattak, akiknek – a történet szerint – a karrierért sok mindent, talán még az életüket is fel kell áldozniuk. 

Anton Walbrook tűzben égő szemmel mefisztói magaslatokba emelkedik és olyan sorokat mond teljes átéléssel, hogy lehetetlen nem osztanunk nézeteit a nagybetűs Művészet iránt. Lermontov szerepében mindenkit könnyedén manipulál környezetében, ám közben tragikusan egyedül van a balettnek szentelt, már-már szerzetesszerű életében. A látványért felelős Hein Heckroth és Arthur Lawson, valamint Jack Cardiff operatőr mindent megtettek azért, hogy a színpadi jelenetek mellett a színpadon kívül játszódó jelenetek is ugyanolyan látványosak és különlegesek legyenek.

A Piros cipellők azon ritka musicalek (zenés filmek) közé tartozik, amely úgy tudja megragadni a színházi előadás varázsát, hogy közben nem rejti el azt a verejtékes és kemény munkát, ami létrehozza a varázslatot. A film sokat tett azért, hogy az addig csupán az úri közönségnek szóló balett műfaját szélesebb körben is megismertesse. Az alkotók olyan „művészi film” megteremtésére törekedtek, mely a magas művészetek iránti elkötelezettségén keresztül az igényesebb nézőkhöz is szól, miközben meseszerűen leegyszerűsített típustörténetei miatt a hétköznapi közönség számára is élvezetet nyújt, nem beszélve arról, hogy a filmnek köszönhetően a mozinézők egy generációja kapott kedvet a tánc- és balettiskolákhoz.

A 15 perces megszakítás nélküli balettelőadás vitathatatlanul a film csúcspontját jelenti. Ez a mai szemmel nézve is csodálatos és lenyűgöző táncjelenet pompásan teszi meg a filmbéli balettet az egész film metaforájává, illetve a főhősnő lelki folyamatainak expresszionista kifejezésévé és egyúttal önálló előadásként is megállta a helyét. Ezzel olyan divatot teremtettek a musical műfajában, melyet a későbbiekben számos alkotó alkalmazott előszeretettel filmjében, de egyiknek sem sikerült olyan jól összefoglalnia a történetet kicsiben, mint jelen fim alkotóinak.

Powell és Pressburger egyik legsikeresebb filmje sokak szerint a filmtörténet egyik legmegdöbbentőbb és leginspirálóbb műveinek egyike és minden idők egyik legjobb brit filmje. A különleges effektek - melyeket azért alkalmaztak, hogy emeljék a balett keltette drámai hatást - még ma is szenzációsnak hatnak. A Piros cipellők briliáns mestermunka, ami a Technicolor eljárásnak köszönhető pazar színvilágával, a megszokottól eltérő zenei részleteivel és impozáns képi világával garantáltan mindenkinek kellemes élményt okoz majd.

A Piros cipellőket 1948-ban öt kategóriában jelölték Oscar-díjra, ebből végül kettőt kapott meg, a legjobb filmzenéért és a legjobb látványtervért. A bemutató után a film vegyes kritikai fogadtatásban részesült, az utókor azonban felismerte a film jelentőségét, melynek egyik legjobb példája, hogy a British Film Institute (Brit Filmintézet) 1999-ben minden idők 9. legjobb filmjének ítélte. A Piros cipellők erősen hatott a későbbi alkotókra is, elég, ha csak az Egy amerikai Párizsban (An American in Paris, 1951) balett-mozdulatokon alapuló koreográfiáira gondolunk, de a Sóhajok (Suspiria, 1977) című kult-horror készítői is ezen film gyökereihez nyúltak vissza.

Érdekességek

- A filmet egyrészt Hans Christian Andersen hasonló című meséje, másrészt egy valós történet, Szergej Gyagilev, a Cári Orosz Balett alapítója és Diana Gould balett-táncosnő találkozása ihlette. 

- Egy évbe telt, mire Powell és Pressburger meggyőzték Moira Shearer-t, hogy vállalja el Victoria szerepét. Időközben már azt is felvetették, hogy egy színésznőre bízzák a szerepet, és a táncjelenetekhez egy dublőrt alkalmaznak. Shearer később azt állította, ez a film tette tönkre balett-táncosi karrierjét.

- Arthur J. Rank stúdiófőnök a bemutató idején, a premier végét meg sem várva, idő előtt elhagyta a vetítőtermet.

- A film számos híres filmrendező, többek között, Brian De Palma, Francis Ford Coppola és Martin Scorsese egyik kedvenc filmje.

- Martin Scorsese maga is részt vett a film restaurálásában, egy alkalommal pedig azt nyilatkozta, ez az alkotás határozta meg egész filmes pályáját. Hogy mekkora rajongója a filmnek, azt jól mutatja, hogy számos a filmmel kapcsolatos relikviát őriz, többek között egy, a rendezők által aláírt eredeti forgatókönyvet, egy Moira Shearer által dedikált piros balettcipőt vagy egy eredeti storyboard-ot.

Vélemény

Rögtön azzal indítok, hogy ha minden egyes zenés film ilyen magas minőséget képviselne, akkor nem lennék ilyen ellenséges viszonyban a musicalekkel. Mondjuk ki: ilyennek kell lennie egy filmek, hogy megszerettesse velem és a nézőközönséggel a zenés filmek (azon belül is a balett) műfaját. Ha szigorúan vesszük, azért ez a film nem tipikus musical, hiszen nincsenek benne dalbetétek (szerencsére), mégis sokat tett azért, hogy kicsit közelebb kerülhessek a zenés filmek műfajához.

A Powell - Pressburger rendezőpáros harmadik filmje után kijelenthetem, hogy idővel egyre jobbak lettek a filmjeik, most már sajnálom, hogy nincs több filmjük a listán, mert az eddig látottak alapján az már tökéletes lett volna. És ne feledjük, hogy mindhárom filmjükben megragadták a Technicolor által nyújtott lehetőséget, hogy történeteiket a szivárvány színeiben pompázva mutassák be a nézőközönségnek, ami azért is nagy dolog, mert Hollywoodban még ez nem volt jellemző, csupán a legnagyobb filmek élhettek vele. Amíg a Blimp ezredes élete és halála még kissé csalódást keltő morális elmélkedés volt a háború szükségességéről, addig következő filmjük, a Diadalmas szerelem már egy végtelenül kreatív és szellemes film volt a túlvilági életről. Mostani filmünk pedig egy vizuális orgia a művészet oltárán történő önfeláldozásról és a karrier és a szerelem közötti választásról.

Főhősnőnk valójában nem csupán a nagybetűs Művészetért halt meg, hanem két kegyetlen férfi beteges szeretete üldözte őt a halálba. Lermontov nem hagyta egyetlen táncosának sem, hogy a szerelem elvonja figyelmüket az ő egyetlen szerelméről, a táncról. Ezzel szemben Julian sem hagyta, hogy szerelmük mellé Victoria másik nagy szerelme, a tánc is beférkőzhessen (holott Julian továbbra is folytathatta a zeneszerzést). Végül kettejük közül is inkább Julian önzősége volt az, ami a végső halálba küldte őt. Jól tudta ugyanis, hogy Vicky képtelen ellenállni a tánc csábításának, és halálugrása után ugyanúgy kéri, hogy vágják le róla a piros cipőket, mint ahogyan Andersen történetében. A piros balerinacipők mintegy önálló karakterként jelképezik az önpusztító ént, ami csapdába ejti és végeláthatatlan haláltáncra készteti a lányt. Sőt, a film utolsó jeleneteiben a balettelőadás során, amelyben a főszereplő szerepelt volna, a cipők valójában szimbolikusan át is veszik a szerepét.

Anton Walbrook remekül alakította a balett-társulat zsarnok vezetőjét, akinek kizárólag egyetlen dolog vezérli az életét és mindent annak rendel alá, ezért kollégáitól is elvárja, hogy kizárólagosan a balettnek szenteljék az életüket. Véleménye szerint a karrier és a magánélet semmilyen formában nem összeegyeztethető, így mihelyst felüti a szerelem bárkinél is az orrát, annak bizony tönkreteszi a karrierjét. A balett táncosnő Moira Shearernek sikerült felnőnie a szerephez és érzelmeket vinnie Victoria karakterébe és szerencsére játéka nem csupán a táncos jelenetekben merült ki (Ezzel szemben pl. a primabalerinát játszó, szintén balett-táncosnő Ludmilla Tcherina alakítása borzasztó volt, túljátszott és manírokkal teletűzdelt). És azok a szemek, arra pedig nincsenek szavak, bizonyára nem csak nekem maradt meg a film megnézése után.

A Piros cipellők egy vizuális szempontból tökéletesen megkomponált alkotás, egy nem mindennapi mese, ami garantáltan még azok számára is élvezetet fog nyújtani, akik hozzám hasonlóan soha nem éreztek különösebb vonzalmat sem a klasszikus balett, sem a zenés filmek iránt.

Ítélet: 10/8