Nagy-Britannia (Archers), 163 perc, Technicolor, háborús dráma

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

A Filmről

A film egy tipikus brit katonatiszt portréját és negyvenéves pályafutásának lenyomatát mutatja be, amelyben a főszereplő Clive Wynne-Candy (Roger Livesey) végigharcolja a búr háborút, az I. világháborút és megéri a II. világháború kezdetét is. Ekkora már öregember, de az idealizmusa töretlen, akárcsak az abban való hite, hogy lehet még úriemberhez méltóan harcolni és a becsületes fél mindig győzedelmeskedik.

Hősünk egy becsületsértésen alapuló párbaj során összebarátkozik Theo Kretschmar-Schuldorff német katonatiszttel (Anton Walbrook), aki kénytelen őt felvilágosítani őt az új időkről, miszerint mennyire megváltoztak a játékszabályok a nácik ellen folytatott háború idejére. Clive Candy fiatalkorában hoz egy rossz döntést, és lemond arról a nőről, akit valójában szeretett, de akkor még maga sem tudott róla. A rossz döntése okán megszállottan keresi azokat a fiatal nőket, akik egykori szerelmére emlékeztetik. Az akkor még nagyon fiatal (22 éves volt) Deborah Kerr egyszerre három szerepet játszik a filmben, ő testesíti meg Wynne-Candy tábornok három nőideálját.

A történetnek látszólag nincs eredeti mondanivalója, hiszen egy átlagos brit főtiszt átlagos történetét nézhetjük végig, amelyben van egy másodlagosnak minősíthető szerelmi szál is, de a film nem hiába kapta a címét, hiszen éppen arról szól, hogy a Blimp ezredesek világának vége. A tábornok végül belátja, hogy a nácikkal szemben semmiféle lovagiasságot nem kell betartani, velük szemben már nem érvényesek a korábban alkalmazott játékszabályok.

Michael Powell és a magyar származású Emeric Pressburger a világháború legnehezebb időszakában forgatták a Blimp ezredes élete és halála című filmjüket, amikor Londont éjszakákon át bombázták a németek. Ugyan a vígjátékszerű elemekkel tarkított film nem tűnhetett éppen a legkézenfekvőbb műfajnak az aktuális események feldolgozására, a rendezőpáros azonban kellő méltósággal és humorral rántja le a leplet a modern hadviselés rettenetéről.

Hogyan is jött  létre ez a nem mindennapi páros? Pressburger Imre 1902-ben született Miskolcon zsidó felmenőkkel rendelkező család sarjaként. Karrierjét újságíróként kezdte, majd az 1920-as években kezdett forgatókönyveket írni. 1926-ban Berlinben kezdett az UFA stúdiónál dolgozni dramaturgként, de zsidó lévén a nácik hatalmának növekedése miatt úgy döntött, hogy Párizsba utazik, ahol folytatta forgatókönyvírói tevékenységét. Ezután Pressburger Imre számos magyar filmestől eltérően azonban nem Hollywoodban, hanem Angliába telepedett le 1935-ben. Korda Sándor bemutatta Michael Powell rendezőnek, akivel rendkívül sikeres együttműködés vette kezdetét. Nem hivatalosan Michael Powell volt a rendező, Emeric Pressburger (azaz Pressburger Imre) pedig a forgatókönyvíró. Amikor elkészültek a forgatással, Pressburger megvágta a filmet, végül a kész film reklámkampányában megint Powell vette ki a nagyobb részt.

A The Archers néven ismertté vált szerzőpáros tucatnyi filmet írt és rendezett együtt, többek között olyan klasszikusokat, mint jelenlegi filmünk, a Diadalmas szerelem (The Matter of Life and Death, 1946), a Piros cipellők (Red Shoes, 1948), vagy a 49-es szélességi fok (49th Parallel, 1941), melynek forgatókönyvéért Pressburger 1942-ban Oscar-díjat is kapott. A Brit Filmintézet 1978-ban különdíjjal emlékezett meg Pressburger és Powell együttműködéséről, míg 1982-ben a velencei filmfesztiválon életművükért Arany Oroszlán díjat kaptak.

Ez volt a briliáns alkotópáros első Technicolor eljárással készült filmje, ennek megfelelően gazdag képi világgal rendelkezik. Ami azért is számított nagy tettnek, mert ekkortájt Hollywoodban is még csak elvétve készültek Technicolor filmek, erre az angolok a háború kellős közepén leforgattak egy közel három órás filmet színesben. A végeredmény nemcsak Powell és Pressburger életművének, de a brit film történetének is az egyik legigényesebb és leglenyűgözőbb alkotása.

Érdekességek

- Winston Churchill gyűlölte ezt a filmet és be akarta tiltani, mert úgy vélte nem megfelelő képet közvetít a brit katonákról és nagy hangsúlyt fektet az angol-német barátság bemutatására.

- A filmet az Egyesült Államokban csak 1945-ben mutatták be, de nem értékelték a mondanivalóját, ezért megvágták és csináltak belőle egy 93 perces tévéfilmet, amit meg a kritikusok nem tudtak értékelni.

- Michael Powell golden cocker spánieljei (Erik és Spangle) is feltűnnek a filmben, akik a rendező három további filmjében is apró szerephez jutottak.

Vélemény

Egy film, amiről a lista elkészítése előtt még említés szintjén sem hallottam, ami azért meglepő, mert kevés olyan film van a listán, amiről semmilyen információval nem rendelkeztem. Mielőtt azonban rátérnék az elemzésre, fontosnak tartom tisztázni, hogy ki is valójában Blimp ezredes, ugyanis a filmben nem szerepel ilyen nevű ezredes, és még utalás sem hangzik el vele kapcsolatban. A film készítésekor azonban mindenki ismerte Blimp ezredest, aki egy harcsabajszú képregényfigura volt, akinek politikai viccekkel megjelenő képei ott virítottak a London Evening Standardban. A figurát David Low karikaturista teremtette meg, ezzel bírálva a britek felkészületlenségét a nácik ellen. Blimp ezredes pontosan úgy néz ki, mint a filmben: öreg, elhízott, kopasz és nagy bajsza van, harsányan osztja az észt, eközben ellensége minden változtatásnak. Ezt a katonatípust jeleníti meg Candy a filmben, de ahogy a cím is utal rá, a film végén képes lesz ezen túllépni és belátja hibáit, így Blimp ezredes a film végén tulajdonképpen "meghal".

Egy újabb háborús film, amiben gyakorlatilag nincs egy perc harci jelenet sem, kapunk viszont helyette mintegy 2,5 óra morális elmélkedést a háború szabályainak megváltozásáról, a lovagiasság fontosságáról, illetve arról, hogy mindezek már ködbe vesztek és a jelenlegi helyzetben bizony már más szabályok érvényesek. Mindez kiegészül egy romantikus szállal a beteljesületlen szerelemről, illetve egy határokon és tragédiákon átívelő barátságról, és máris kész egy valódi háborúellenes film a háború kellős közepén. Feltételezem, hogy a maga idejében igen fontos és jelentős filmnek számított, mai szemmel nézve viszont már számomra igencsak elavultnak és unalmasnak hatott.

De hogy mondjak valami jót is, a maszkmesterek előtt le a kalappal, hogy az 1940-es években, a háború kellős közepén is képesek voltak a fiatal, fess Candyt öreg, pocakos, kopasz Blimpé változtatni (miközben a színész 36 éves volt), vagy a hetyke bajszú Theo-ból idős embert faragni. Mindezek az akkori technikai feltételek mellett megsüvegelendő dolognak számítottak.

Hogy még egy pozitívumot felhozzak, az idő múlását is kifejezetten kreatívan oldották meg: egyrészt a vadásztrófeák folyamatos gyarapodásával, másrészt az újságcikkek lapozásában látjuk, hogyan is telt-múlt az idő. Van egy ezzel kapcsolatos remek átvezető rész, amikor Candy megházasodik: egy fekete hátterű fényképalbumot lapozgat családi fényképekkel, mígnem egy újságcikket vágnak be, melyből megtudjuk, hogy a felesége meghalt.

A technikai megoldásokra és a színészi játékra nem lehet panaszunk, azonban a kicsit elnyújtott játékidő és a morális mondanivalóra fektetett hangsúly már komolyabb problémákat okozott számomra. Elképzelhető, hogy ez a film is többszöri megnézéskor mutatja meg az igazi valóját, mert ez most nálam nem igazán jött át, de hátha majd a következő filmjük, mert még két filmjükkel szerepelnek a listán.

https://videa.hu/videok/film-animacio/blimp-ezredes-elete-es-halala.1943.mov-uQWbw6QYhwiybruN

Ítélet: 10/5,5