USA (Syncopy, Atlas, Universal), 180 perc, színes, életrajzi dráma

A Filmről

Egy Christopher Nolan-film mindig eseményszámba megy. Különösen akkor, ha a rendező már jó előre beharangozta, hogy szándékai szerint megújítja az életrajzi filmek formanyelvét azáltal, hogy a címszereplő történetét thrillerként tálalja. Azonban nemcsak a thriller műfajával fuzionálja a biopic zsánerét, hanem egy karriertörténetet is végignézhetünk: tündökléssel, bukással/meghurcolással, majd az erkölcsi rehabilitációval. Mindemellett megjelenik egy tárgyalótermi dráma, valamint egy hidegháborús kémfilm, és természetesen maga a beígért (politikai) thriller. 

Most én lettem a halál, a világok pusztítója.

Nolan ezalatt a három óra alatt igen komoly elvárásokat fogalmaz meg a közönségével szemben, igencsak meg kell dolgozzunk a filmjéért. Jól bevett szokásához híven egyszerre több idősíkot váltogat, melynek során két nagy fejezetet tárgyal „Hasadás” és „Fúzió” címmel – az utóbbi cím alá tartozó történetfragmentumokat fekete-fehér, míg az előbbibe sorolhatókat színes képekben meséli el. Mindeközben a dialógusok kvantumfizikáról, politikai és erkölcsfilozófiai kérdésekről szólnak, és ezeket – kirándulásként Oppenheimer elméjébe – váratlanul a fizikus látomásai szakítják meg. Robert Oppenheimer amerikai elméleti fizikus a Manhattan-projekt igazgatójaként vezette az első atombomba megépítésén dolgozó tudóscsoportot. A bomba elkészült, a világ pedig megváltozott – hogy milyen irányba, azzal Oppenheimernek az élete végéig együtt kellett élnie, miközben ünnepelt fizikusból először mellőzött, majd kitaszított lett.

Az Oppenheimer voltaképpen két történet, Nolan védjegyszerű, virtuóz szerkesztésmódjában egyetlen filmmé összeforrasztva. Az elsőben Oppenheimer (Cillian Murphy) az amerikai hadsereg és Leslie Groves ezredes (Matt Damon) megbízásából csapatot verbuvál, hogy nukleáris fegyvert építsenek a nácik megfékezésére. Mivel Oppenheimernek a hidegháború előtt akadtak a kommunistákkal szimpatizáló barátai és kollégái, sőt, régi szerelme (Florence Pugh) párttag is volt, a korábbi nemzeti hőst is meghurcolják, majd az Atomenergia Bizottságból is kiteszik. A másik történetszál Lewis Straussnak (Robert Downey Jr.), a perspektíváját szemlélteti, aki az Egyesült Államok döntéshozatalában és politikájában jelentős szerepet játszó Atomenergia Bizottság elnöke volt. Strauss évekkel később maga is egy – bár más jellegű – vizsgálatnak volt kitéve, ugyanis Eisenhower elnök kereskedelmi miniszternek jelölte, ennek feltétele azonban egy szenátusi meghallgatás. Nolan ezen eseményeket elképesztően bravúrosan tárja elénk, boncolva és elemezve az emberi hatalomvágyat, a hiúságot, az ambíciót és a felelősségvállalást, mindezt szembeállítva világmegváltó következményekkel, személyes nézetekkel és lélekrajzi elemzésekkel. 

Vitathatatlan, hogy Nolan még mindig úgy tud hatni az érzékeinkre, ahogy csak nagyon kevés hollywoodi rendező, ráadásul következetesen tartózkodik a CGI használatától is. Ettől függetlenül a rendezőtől megszokott látványvilág ezúttal sem marad el, ezúttal eleve kizárólag IMAX technikával és számítógépes trükkök mellőzésével. Míg Oppenheimer személyes élményeit színesben rögzítette, addig a tőle független, mások által megélt és tapasztalt pillanatok fekete-fehérek. Ez azért is újító, mert ezzel az Oppenheimer lett az első film, amiben monokróm IMAX-felvételek is láthatóak. A film egyik legemlékezetesebb jelenetében Los Alamosban a bombát kifejlesztő stáb és családtagjaik ünneplik hangos ovációval a „sikert”, azaz, hogy rendben felrobbant Hirosima fölött az általuk kifejlesztett, addig soha nem látott pusztító eszköz. A vezetőt éltetik, miközben Oppenheimer tisztában van vele, hogy ez a siker egyben valami ördögi erő kiszabadítását is jelenti a világra, aminek a vége abszolút kiszámíthatatlan.

Mindez a kettősség a címszereplőt alakító Cillian Murphy arcán, szemeiben és a megjelenített pokoli vízióiban és az őrületig fokozott hanghatásokban is tükröződik. Mind a zseniális fizikus, mind a körbe rajongott professzor, vagy karizmatikus vezető, mind a csapongó, nőcsábász férfi, mind a politikában esetlenül mozgó, időnként megtört, máskor behódoló figurát lehengerlően alakítja. Letaglózó alakításának jutalma pedig egy teljesen megérdemelt Oscar-díj formájában érkezett meg. Mellette Robert Downey Jr. is élete egyik legjobb alakítását nyújtja Lewis Strauss, az Atomenergia Bizottság egyik alapítójának szerepében, akit szintén aranyszobrocskával jutalmazott az Akadémia. Ha valamin, a film castingján tényleg nem nagyon lehet fogást találni. Emily Blunt, Matt Damon, Kenneth Branagh, Florence Pugh egyaránt tökéletes választásnak bizonyultak a szerepükre – hogy csak a fontosabbakat említsük, de szokásához híven Nolan még a néhány mondatos szerepekre is A (de legalább B) listás színészeket szerződtetett – akik mind ki is maxolták a vásznon töltött rövidebb-hosszabb perceket.

De a tökéletes színészi alakítások és a bámulatos technikai kivételezés természetesen kevés lenne, ha nem lenne a fókuszban az a lebilincselő, még ma is szinte erkölcstankönyvi alapdilemma, hogy tényleg be kellett-e vetni ezt a szörnyű fegyvert a II. világháború végén a két japán város ellen. Megérte-e az a mintegy 200 ezer áldozat, hogy azonnal befejeződjön a háború és egyben persze, hogy a világ (főleg a szovjet vezető) megtudja, milyen erő is van az amerikaiak kezében. Mindezt a morális kérdést pedig Robert Oppenheimer életén keresztül mutatja be. Nolan filmje ezt a pragmatikusan gondolkodó embert, az ő életre szóló tettét és terhét mutatja meg, amiért előbb nemzeti hősként ünnepelték, majd a korszellem változásával alaposan meghurcolták. 

Az Oppenheimer Christopher Nolan egyértelműen legérettebb filmje. Nem a legjobb, hisz már-már elviselhetetlenül sűrű, de rendezői karrierje során még soha nem tárt ennyire szélesre egy emberi lelket, hogy megmutassa annak komplexitását és rémeit. Rideg és távolságtartó film, mely végtelen intelligenciával, olykor túlzott szárazsággal mutatja meg, mi is történt Los Alamosban 1942 és 46 között, avagy hogyan vett az emberiség története egy olyan irányt, amiben ma már otthon érezzük magunkat.

Érdekességek

- A rendezőnek nem szokása úgy forgatókönyvet írni, hogy már előre tudja, hogy kinek fogja felajánlani a szerepet, ám az Oppenheimer esetében kivételt tett, ugyanis eleve Cillian Murphy-t nézte ki a fizikus megformálására.

- Matt Damon és felesége épp a házassági problémáikról tárgyaltak, és a párterápián a színész azt mondta a feleségének, hogy szünetet tart a színészkedésben. Volt azonban egy kikötése, abban az esetben mégis elvállalja a szerepet, ha Christopher Nolan fogja keresni egy ajánlattal.

- Több jelenetet Princetonban forgattak. Az Einsteint játszó színész, Tom Conti nagyon viccesnek találta, hogy Albert Einstein bőrébe bújva végigsétálhatott Princetonon, miközben azt figyelte, hogyan reagálnak az emberek.

- Christopher Denham játssza Klaus Fuchs fizikust, aki szintén a Manhattan Projecten dolgozott, és akiről kiderült, hogy a szovjetek kémje. A színész korábban már szerepelt a Manhattan című tévésorozatban, amely a Manhattan Projecten és a kísérleti robbantáson alapuló produkció volt.

- CGI helyett praktikus effektusokat használtak a robbanásoknál. Számítógépet csak ahhoz használtak, hogy összeállítsák a felvett jeleneteket, vagyis minden, ami az Oppenheimerben látható, kamerával felvett jelenet. Ebbe beletartozik a híres Szentháromság névre keresztelt atombomba tesztje is, amit igazi robbantásokkal idézték meg. Ehhez több robbanást hajtottak végre, benzin, propán, alumínium és magnézium anyagok hibridjének segítségével, nagy méretű miniatűrök bevonásával. Ezeket nagy sebességgel, több szögből filmezték le, majd digitális effektek segítségével rétegezték egymásra, hogy létrejöjjön az ikonikus gombafelhő.

- Nolan azt remélte, hogy a külsőségekhez a valódi Los Alamost használhatja, de manapság már egy Starbucks is található a főutcán, ami nem éppen az 1940-es évek stílusa. Ezért végül az új-mexikói Ghost Ranch-en építtette meg a külsőt. Három hónapig tartott a díszlet felépítése, amelyet hat napig forgattak.

- Christopher Nolan direkt magyar színészt keresett Szilárd Leó fizikus és feltaláló megformálásához, így esett a választása végül Haumann Mátéra.

Vélemény

Igen, jól látszik, ez most bizony egy nagy ugrás az idővonalon, ami kicsit ellen is megy az eddig felépített tematikának, de a múlt hétvégi Oscar-díj átadó ceremónia kapcsán úgy gondoltam én is szentelek egy posztot az Akadémia döntése alapján a tavalyi év legjobb filmjének, amely döntéssel egyébiránt jómagam is teljes mértékben egyet értek. Már korábban is többször megemlítettem, hogy Christopher Nolan és filmjei egyértelműen a kedvenceim közé tartoznak (több alkotásával is jelen lesz majd a későbbiek során), így nem hagyhattam ki, hogy én is szenteljek pár gondolatot a filmnek, másrészt maga az idővonal is véget ér 2022-vel bezárólag, így nem jutott volna hely a filmnek a listán, így most egy kis vargabetűvel ugyan, de végül az Oppenheimer is felkerül arra a bizonyos listára.

Nolan filmjei nálam is mindig a kiemelten várt alkotások közé tartoznak, így természetesen most is izgatottan vártam, hogy nagyvásznon tekinthessem meg a filmet. Az Oppenheimer tavalyi premierje komikus módon éppen a nyári blockbuster időszak másik zászlóshajójának, a Barbie-nak a premierjével esett egybe, így a két egymástól merőben különböző film köré kiépítették a kissé furcsa „Barbenheimer” kampányt, hogy a filmeket népszerűsítsék. Most, az elnyert Oscar-díj és a készülő blogbejegyzésem kapcsán újra megnéztem (már csak jóval kisebb méretben) a filmet, így az első dolog, ami megállapítható volt a film kapcsán, hogy az Oppenheimert mindenképp moziban kell látni. A történet ugyan maga is kellően izgalmas és Nolan most is tökélyre fejlesztette amihez a legjobban ért, de mégsem érte el ugyanazt a hatást a televízió képernyőjén keresztül, mint a moziterem széles vásznán. Nyugodtan meg lehet vádolni akár elfogultsággal is (amihez egyébiránt minden jogom megvan), de szerintem Christopher Nolan korunk egyik legtehetségesebb és legegyedibb rendezője, akinek minden kétséget kizáróan a legnagyobb érdeme az, hogy a mai viszonyok ellenére (a stúdiók az esetek többségében már csak jól bejáratott címekre, folytatásokra és feldolgozásokra szavaznak meg magas költségvetést) több száz millió minden esetben arra törekszik, hogy olyan filmeket készíthessen, melyek legtöbbször eredeti ötletekre építenek és ezekbe még saját egyedi kézjegyeit is gond nélkül felvonultatja. 

A szomszédunkban tomboló háború kapcsán az Oppenheimerben megénekelt probléma sajnos jóval aktuálisabb, mint valaha is volt. Rég nem érezte ennyire a bőrén az emberiség a nukleáris fenyegetést, sőt, azok, akik – hozzám hasonlóan – nem éltek még a II. világháború vagy azt azt követő hidegháború idején sem, még sohasem. Azokat, akik csak a tankönyvekből vagy dokumentumfilmekből tudhatják, mi az az atombomba, és mire képes, időnként nem árt emlékeztetni rá. Az Oppenheimer ilyen szempontból a legjobbkor érkezett, Nolan mester pedig a legjobb módját találta meg annak, hogy mindenkit emlékeztessen arra, amire kell. 

Az életrajzi filmek műfaja nem egy könnyű műfaj, nehéz úgy tálalni a végeredményt, hogy az fogyasztható legyen az átlagos nézőközönségnek, ugyanakkor a történelemhez jobban értők is megtalálják benne a számításaikat. Ugyan nem rendelkezem teljes mértékű ismerettel a filmben taglalt eseményekről, Robert Oppenheimer életéről pedig még kevesebb információval rendelkezem, azt azért meg merem kockáztatni, hogy a filmben bemutatott események igen nagy százalékban fedik a valóságot. Az Oppenheimer a világhírű tudós szinte teljes életét bemutatja egyetemista évein, a Manhattan-terven és az első atomfegyver megalkotásán át az ’50-es évekbeli kémvádakig. Mindezt azonban nem egy lineáris életrajzi dráma keretein belül, hanem ízig-vérig Nolan stílusban, annak minden előnyével és hátrányával együtt, de a film azért működik, mert nem egy hagyományos értelemben vett életrajzi filmmel van dolgunk, hanem inkább egy kőkemény thrillerről, vagy már-már pszichológiai horrorról, ami fontos morális kérdés(eke)t is felvet.

A film egyetlen hibájaként talán pont a fent említett történelmi kérdést tudnám felróni, ugyanis Nolan mintha kissé elvárná tőlünk, nézőktől is, hogy legalább nagy vonalakban ismerjük a történetet. A kor főbb történelmi eseményeit, korabeli politikusokat, katonai vezetőket, a projektben részt vevő tudósok neveit, hiszen sokszor minden magyarázat nélkül dobálózik ezekkel. Bár a sötét politikai játszmát, kémdrámát pontosan felvázolni nyilván nem egyszerű, de talán ezekből a jelenetekből lehetett volna kicsit vágni, ugyanis ezek hosszas taglalásakor igencsak leülne a film, ha folyamatos gyomorgörcs nem munkálna ott a nézőben folyamatosan. A kísérleti robbantás egyértelműen a tavalyi év legfeszültebb perceit adja a mozinézőknek, Cillian Murphy és Robert Downey Jr. pedig egyaránt életük alakítását nyújtják (a mellékszerepekben pedig további sztárok tűnnek fel és remekelnek). Azt már a legelső megtekintés után is megmondtam, hogy mindketten nagy eséllyel pályáznak életük legelső Oscar-díjára, és mint utólag kiderül, ebben nem tévedtem.

Christopher Nolan mára elérte azt, hogy valahányszor filmet forgat, hatalmas elvárásokat támaszt a nézők körében, melyeket a legtöbb esetben képes nem csupán megugrani, hanem bőven túl is szárnyalni azt. Ez a képessége nyilván egy teher is lehetne a számára, azonban a legtöbb esetben betalál (igen, szerintem még a Tenet sem volt olyan rossz, mint ahogy sokan beállítják). Az Oppenheimer nem Christopher Nolan legjobb filmje, viszont egyértelműen a tavalyi év legjobb mozis alkotása, így az Akadémia döntése (amivel sokszor nem szoktam egyet érteni) most helytálló és megérdemelt helyre került az aranyszobrocska. A filmet pedig mindenkinek látnia kell, mondom ezt még akkor is, hogy mind a moziból való kijövetelem után, mind a mostani megtekintés után is erős gyomortájéki fájdalom motoszkált bennem, hogy soha ne következzen be újra az, amit Hirosimában és Nagaszakiban már egyszer át kellet élnie az emberiségnek.

Ítélet: 10/9