USA (ABC, Paramount), 159 perc, Metrocolor, zenés film

Rendező: Robert Altman

A Filmről

1975-ben járunk Nashville-ben, a zene fővárosában, az Egyesült Államok megalakulásának 200. évfordulója, valamint az 1976-os választások előtt. Egy független elnökjelölt érkezik a városba, remélve, hogy új elképzeléseit népszerűsítheti. Ugyanakkor érkezik a városba a helyi country énekes sztár, Haven Hamilton (Henry Gibson) meghívására a szintén híres énekesnő, Barbara Jean (Ronee Blakley), aki mintha megérezne a levegőben lévő hisztériát és aggodalmat, elájul és a kórházba kerül. Természetesen feltűnik a sajtó is az elviselhetetlenül lekezelő brit újságírónő, Opal személyében (Geraldine Chaplin) aki rögtön kapcsolatot kezdeményez a jóképű énekessel, Tommal (Keith Carradine). A zenésznek azonban viszonya van Linneával (Lily Tomlin) is, akinek a simlis férje (Ned Beatty) a helyszínen vendégeskedő tévéproducerrel, John Triplette-tel (Michael Murphy) együtt épp egy jó jövedelmező médiapolitikai üzleten dolgozik. Ők azonban csak páran abból a színes kavalkádból, akik feltűnnek a filmben és keresztezik egymás útját.

Robert Altman Nashville-je az amerikai történelem két fontos korszakának határán született. Már véget ért a Watergate és a vietnami háború botránya, melynek következtében az amerikai nép elveszítette a kormányzásba fektetett bizalmát és általános cinizmus lett úrrá rajtuk, ugyanakkor még nem jött el az ország 200 éves évfordulója, melynek során épp az Egyesült Államokat életre hívó értékeket és hitet szándékoztak megünnepelni. Altman jó érzékkel rátapintott a helyzet álszentségére és még csavart is egyet a dolgon: a populista show business szívébe, a country fővárosába helyezte nagyszabású történetét.

A Nashville-lel Altman egyértelműen szembement az akkori hagyományokkal: a sztoriellenesség, a nézői azonosulás korlátozása, a riportjelleg egyaránt újfajta megoldásnak számított az amerikai filmgyártásban. Ezt megelőzően Altman filmjei jobbára besorolhatók voltak egy-egy klasszikus hollywoodi műfajba, ezzel a filmjével azonban egy olyan mozgókép-típus, a tablófilm körvonalazódott az életműben, amelynek a hollywoodi hagyományban kevés előképe volt. Ezt a filmfajtát sokan a rendező saját találmányaként értékelik, jóllehet az olyan, számos beszélő szereplőt mozgató és sok cselekményszálat futtató mozik, mint a klasszikus hollywoodi Grand Hotel (1932), vagy a francia lírai realizmus zárótételét jelentő Szerelmek városa (1945), hasonlítanak rá. 

A Nashville-ben mintegy két tucatnyi főszereplő és számos cselekményszál található, melyek látszólag kaotikusan kapcsolódnak egymáshoz, ám valójában a rendező uralja az eseményeket kifinomult filmes ösztönének köszönhetően. A filmbéli öt nap alatt egy zenei fesztivál és egy politikai kampánykörút keresztezi egymás (és emberi sorsok) útját, miközben egyenlőségjel kerül a politika ostoba és becstelen, illetve a szórakoztatóipar zűrös világa közé. A mozaikképet eközben sokféle, gazdagon megfestett figura népesíti be, annyira sok, hogy főszereplőt nemigen lehet kijelölni, és ez számos következménnyel jár. Nem kis kihívást jelent az igencsak soványka és ráérősen előtagolódó cselekmény követése, illetve – mivel kevés időt kapnak az egyes figurák – nehéz azonosulni bárkivel. Erre a furcsán bukdácsoló hatásra csak ráerősítenek Robert Altman híres, egymásba folyó dialógusai, melyek a film legváratlanabb pontjaira irányítják a figyelmet, arra az ismert arcra, akinek talán fontos szerepe lesz a történetben.

A szereplők nem sztárok, maximum a későbbiekben lettek azok. A sztárok és főszereplők hiánya is hangsúlyozza, hogy ezen a hiperrealista tablón nincs különbség lényeges és lényegtelen között, mert minden egyformán lényeges. Feszes cselekmény helyett Altman többféle témával dolgozik, azonban egyiket sem emeli ki a másik rovására. A film végére sem derül ki, hogy pontosan miről is szól a történet, de kétségtelen, hogy kapunk valamit a színes karakterektől. A Nashville háborús időket ábrázol, a nemzeti identitásért folyó harcot egy olyan korszakban, amikor éppen ez tűnt a legkevésbé fontosnak.

Érdekességek

- Linnea Reese szerepét kifejezetten Louise Fletcher számára alakította a rendező, aki maga is két siket szülő gyermeke volt, ráadásul ismerte a jelnyelvet is. A szerepet azonban végül Lily Tomlin játszhatta el, akinek eredetileg Ratched nővér szerepét ajánlották fel a Száll a kakukk fészkére (1975) című filmben. Ő azonban visszautasította azt, ami egyúttal lehetővé tette, hogy végül azt Fletcher kapja meg, így bizonyos értelemben egyszerűen szerepet cseréltek.

- Robert Altman eredetileg Susan Anspach-ot szerette volna Barbara Jean szerepére, de ő visszautasította azt, mert több pénzt akart. Végül az utolsó pillanatban ajánlotta fel a szerepet Ronee Blakley-nek, aki akkoriban háttérénekesként dolgozott Nashville-ben, és néhány dallal járult hozzá a filmhez. A választás olyannyira jól sikerült, hogy Blakley végül Oscar-jelölést kapott az alakításáért.

- A zongorista szerepében a film elején a Nashville zenei vezetője, Richard Baskin látható.

- A filmben feltűnik egy-egy cameo erejéig Elliott Gould és Julie Christie is, akik éppen Nashville-ben jártak, így Altman a filmben is szerepeltette őket. 

- A filmet összesen 11 Golden Globe-díjra jelölték, ami a mai napig a legtöbb jelölés, amit egy film kapott.

- 1992-ben a filmet az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Filmmegőrzési Bizottsága beválasztotta a Nemzeti Filmarchívumba, mint "kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból jelentős alkotás".

Vélemény

Kezdjük is rögtön a lényeggel: ez a film rossz, mégpedig nagyon rossz. Ennek legfőbb okai, hogy végtelenül unalmas, a témája abszolút érdektelen, ráadásul mindehhez még egy fárasztóan hosszú játékidő is társul. Már korábban is elmondtam, hogy nem kedvelem Robert Altman filmjeit, de a balhét most nem rajta verném el, hanem a forgatókönyvírón, Joan Tewkesbury-n és a producereken, hogy abban láttak bármilyen fantáziát. Az meg már egyenesen érthetetlen számomra, mit láttak benne a kritikusok (egyebek mellett a legjobb filmért járó Oscar-díjra is jelölték) és egyáltalán miért maradhatott meg az utókor kollektív emlékezetében. A Nashville-t példának okáért a New York Magazin egyik kritikusa annak idején a legfontosabb amerikai filmnek nevezte az Aranypolgár óta. Én ugyan sem kritikus, sem amerikai nem vagyok, de ez mindezektől függetlenül - finoman szólva - is erős túlzás.

Értem én, hogy Altman nagyszabású, panorámaszerű Amerika-kritikát akart összehozni ezzel a filmjével, de sajnos a végeredmény egyértelműen azt mutatja, hogy ez a fajta sokak által ironikusnak gondolt (egyáltalán nem az) társadalmi hangnem nem nekem készült. Gyakorlatilag az első perctől az utolsóig untam az egészet, nem beszélve arról, hogy hiába pakolta tele kismillió szereplővel és történeti szállal, egyetlen egyet leszámítva mindegyik érdektelennek bizonyult a számomra. Az egyetlen kivételt talán Sueleen Gay (Gwen Welles) mellékszála jelentette, aki megmutatta a tipikus esetét annak, hogy szinte bármire képes az ember, ha el szeretne indulni a sztárság felé vezető úton. Na jó, egyetlen tanulsággal mégis szolgált a film: ha mostantól bárhol meglátom Joan Tewkesbury nevét, biztos, hogy jó messze elkerülöm a filmet, amiben közreműködött.

Ha olyan filmet szeretnénk nézni, ami egyszerre több történeti szálon fut, akkor számos sokkal jobbat találunk ennél. Példának okáért ott van a Magnolia (1999), az Igazából szerelem (Love Actually, 2003), az Ütközések (Crash, 2004), a Babel (2006) vagy a Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994), csak hogy a legjobbakat említsem. Ha azonban valaki rajong a country zenéért vagy esetleg a (nem is annyira) burkolt választási kampányfilmekért, az bátram vesse magát rá a filmre, amihez még a linket is biztosítom.

https://ok.ru/video/606723508976

Ítélet: 10/4