Olaszország, Franciaország (FC Produzioni, PECF), 124 perc, Technicolor, vígjáték

Rendező: Federico Fellini

A Filmről

Az 1930-as évek egy olasz kisvárosába megérkezik a tavasz, a lakók a helyi szokásoknak megfelelően máglyagyújtással búcsúztatják a telet. A film bemutatja a városka helyszíneit, lakóit, elsősorban a kamasz Titta (Bruno Zanin) életképein keresztül. Titta az iskolában és az iskolán kívül osztálytársaival csínyeket hajt végre, otthonában szenved az atyai (Armando Brancia) tekintélytől, szabadidejében a szexről ábrándozik és suta kísérleteket tesz megvalósítására. Lenyűgözve figyeli kifinomultnak tűnő nagybátyját, a helyi szexbombának kikiáltott nőt, Ninolát (Magali Noël) vagy éppen a titokzatos luxushotelt. Kényszerűségből, megszokásból részt vesz a gyónáson és a jelentéktelen fasiszta felvonuláson. Télen édesanyja (Pupella Maggio) megbetegszik és meghal. Majd amikor újra eljön a tavasz, a szexbomba megházasodik, a városlakók elbúcsúztatják.

A film nem mindennapi címe az olasz „io mi ricordo” (jelentése: emlékezem) romagnai tájnyelvi változata (a m’arcord), a forgatókönyvíró Tonino Guerra egyik verséből származik. Noha Federico Fellini alkotását önéletrajzi jellegű műnek tartják, a rendező kitartóan tagadta, hogy valóban saját fiatalkori élményei ihlették. Elmondása szerint minden, ami a kedélyes, kötetlen stílusban elmesélt történet során megelevenedik, saját képzeletének szüleménye. Az emlékek persze nem mindig pontosak, de a Mester úgy érezte, sokkal valóságosabb számára az, amit fiatalkoráról a pontatlan emlékezetében őriz, mint az, amit ténylegesen megélt. Ezért nem is akart Riminiben forgatni, hanem szokásának megfelelően stúdióban vette fel a legtöbb jelenetet. Danilo Donati díszlet- és jelmeztervező egy egész kisvárost épített fel a Cinecittàban. Továbbá azt sem szerette volna, ha gyerekkorának még élő szemtanúi esetleg magukra ismertek volna egyes szereplőkben, ezért is szándékosan eltúlozta a karaktereket, kiemelte a gyarlóságokat, nem létező jellemvonásokkal jellemezte a figurákat.

Tittára Fellini alteregójaként tekintettek a nézők, holott a nevet valójában a rendező gyerekkori barátja viselte. Egyébként a később ügyvéddé lett férfi látta a filmet, és elámult azon, hogy a gyerekként gyakran náluk vendégeskedő Fellini milyen pontosan idézte fel a családi miliőt, a szóhasználatot, a konfliktusokat. Részben valós modellje volt Ninolának is, akivel a rendező a korszak érett nőideálját és az érzékiséget akarta szimbolizálni. A filmbeli Titta szülei bármennyire a valós Titta családjára emlékeztettek, mégis utalnak Fellini szüleire is, hiszen éppúgy fiatalon szöktek meg a szülői házból, és kötöttek házasságot, ami minden vihart kiállt, mint a rendező igazi szülei. 

Az Amarcord a legkevésbé grandiózus és a legközvetlenebb és legkevésbé modernista darab a Maestro késői művei közül és méltán tartják számon a XX. század legszebb filmes memoárjai között. Kivételesen lírai és életteli emlékképek sorát tárja elénk az életmű legfeszesebb narratív szerkezetébe fogva. Bár Titta figurája kétségtelenül a rendező alteregója, Fellini olyan káprázatosan töredezett mozaikot tár elénk, ami egyetlen központi szereplőhöz, de még a vásznon felbukkanó narrátorhoz sem köthető szorosan. Az Amarcord olyan klasszikus fogásokkal is él, mint az évszakok változásával haladó cselekmény, ami a komikustól a melankolikusig ívelő hangulatváltásokat is befolyásolja. Számos önéletrajzi ihletésű történethez hasonlóan az Amarcord is a gyerekek ártatlan szemszögéből figyeli a szélesebb társadalmi kontextust, esetünkben a harmincas évek során szélsőjobboldalivá váló Olaszországot. Szívbemarkoló, ahogy a néző előtt fokozatosan feltárul a szakadék a fenyegető erőszak, társadalmi kirekesztés és a fiatalok életigenlő bolondozásai között. De nemcsak a gyerekeknek vannak illúzióik, a fasizmus is mintegy kész showműsorként jelenik meg a lelkes tömegeknek. Fellini szatírája üdítően feszegeti a vulgaritás határait azzal, ahogyan a vizelést, a maszturbálást vagy éppen a hatalmas mellek iránti rajongást ábrázolja. 

Kétségtelen, hogy még a korabeli ítészek és esztéták számára is nehézséget jelentett az eklektikus, egyszerre vidékies adomákat, gegeket és fantasztikus, szinte tündérmesébe illő epizódokat felvonultató történet értelmezése. Mindazonáltal a kritika szívélyesen fogadta az Amarcordot, nem fukarkodtak a dicsérő jelzőkkel, s 1975-ben a mű elnyerte a legjobb külföldi film Oscar-díját. 

Érdekességek

- Az apa szerepének eljátszásához Fellini először Nereo Rocco, bivalytermetű fociedzőre gondolt, majd ezután az is eszébe jutott, hogy mi lenne, ha gyerekkori barátját, az igazi Tittát kérné fel, hogy játssza el az apját. 

- Ninola szerepére Fellini Sandra Milót képzelte el eredetileg, aki fontos nőalakokat formált meg a Nyolc és fél (1963) és a Júlia és a szellemek (Giulietta degli spiriti, 1965) című filmjeiben. A próbafelvételek során egyszer csak a fejére tette a sapkáját, ekkor Sandra férje olyan féltékenységi rohamot kapott, hogy nem lehetett folytatni a forgatást. Kétségbeesetten telefonáltak a Svájcba pihenő Magali Noëlnek, aki örömmel jött és vállalta a szerepet.

- Az anya szerepére Fellini a nápolyi Pupella Maggiót szerződtette, akit az eltérő dialektus miatt utólag szinkronizálni kellett. 

- Bár a filmben a Gary Cooper-féle Kék csillagból (Beau Geste, 1939) látható egy jelenet, a filmben feltűnő két plakát egy fiktív Cooper-filmet hirdet.

- A filmben feltűnik az olasz fasizmus büszkesége, a Rex nevű óriáshajó, amint egy éjszaka kivilágítva hajózik el a város közelében. A valódi hajó viszont egyetlenegyszer járt a romagnai partok közelében, ráadásul kivilágítatlanul. Az volt mellesleg az utolsó útja is: a Trieszti-öbölben bombatalálat érte, majd kifosztották és elsüllyedt. 

- Az alkotást többek közt Woody Allen és Emir Kusturica is az egyik kedvenc filmjeként tartja számon.

- A filmben statisztaként szerepelt a még gyerek Eros Ramazotti is.

- A film kétszer is megjárta az Oscar-gálát. 1974-ben a legjobb idegen nyelvű film díját kapta meg, 1975-ben pedig a legjobb rendező és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban jelölték. Az Amarcord volt abban az évben az egyetlen film, ami a rendezői mezőnyben igen, de a legjobb filmek között nem versenyzett.

Vélemény

Az Amarcorddal elérkeztünk a listán az utolsó Fellini filmhez, ami egyben a Maestro egyetlen színesben készült alkotása a listán. Négy korábbi filmjével képviseltette magát és egyértelműen ez volt közülük a legkönnyedebb és legvidámabb alkotás. Nem árulok el azzal nagy titkot, hogy Federico Fellini valamennyi filmje erősen önéletrajzi ihletésű (még ha jelen film esetében le is tagadja azt), ennek azonban meg vannak a veszélyei, mert sok esetben a túlságosan személyes alapokon nyugvó filmek esetében előfordulhat, hogy érthetetlen lesz a nézők számára. Most is kicsit ez a helyzet áll fenn, ugyanis igencsak bajban lennénk, ha megpróbálunk bármilyen összefüggést keresni a történetben. A filmben elmondott történet ugyanis nem vezet sehonnan sehová, egy év epizódjai alkotnak színes füzért, ebből kifolyólag szinte mindegy, milyen sorrendben néznénk azt.

Gyakorlatilag arról van szó, hogy különböző emlékképeket látunk felsorakoztatni szoros egymásutánban Fellini kamaszkorából (tudom, nem önéletrajzról van szó). Van itt minden: máglyagyújtás, családi ebéd olasz módra, gyónás, fasiszta nagygyűlés, internacionálé, fasiszta vallatás, egy titokzatos hotel és a sejk ágyasai, Teo bácsi, aki minden áron nőt akar, egy luxusóceánjáró, egy autóverseny, havazás, esküvő és nem utolsósorban a trafikosnő hatalmas keblei. Mindez pedig szándékosan túljátszott, vicces(nek gondolt), karikatúraszerű és groteszk karakterekkel, mindenféle olyasfajta embertípussal, ami egy kisvárosban megtalálható. 

Bocsánatos bűn, de nem tudok annyira lelkesedni ezért a Fellini filmért sem, mint amennyire kellene, pedig tényleg semmi baj nincs vele. Adva van egy imádnivaló olasz kisváros, telis-tele rengeteg érdekes, fura és bohókás karakterrel, csordultig telve túláradó érzelmekkel, élettel és fiatalsággal, felnőtté válással, sok esetben vicces jelenetekkel, ugyanakkor olykor már ugyanez túl sok és fárasztó volt. Az viszont szinte biztos, hogy akik valaha is látták Fellini ezen filmjét, két jelenet örökre bevésődik az emlékezetükbe. Az egyik jelenet főszereplője Teo bácsi, aki egy fa tetejéről kürtöli szét az egész világnak, hogy ő bizony nőt akar ott és azonnal. A másik pedig talán még jobban belevésődik a retinánkba (főleg férfi nézőinknek), mert olyan és akkora kebleket ritkán látni, mint amekkorával a trafikosnőt áldotta meg a sors.

Az Amarcord tökéletes választás lehet azoknak, akik még csak barátkoznak az olasz mester filmjeivel. Amennyiben átjut a rostán, bátrabban lehet a későbbiekben a komolyabb hangvételű filmjei felé is fordulni, mert annak ellenére, hogy én nem tartozom a legnagyobb rajongói közé, annyi biztos, hogy aki még nem látott egyetlen Fellini filmet sem, az valójában még nem is látott igazán semmit és mindenképp pótolja ezen hiányosságát.

https://videa.hu/videok/film-animacio/amarcord-1973-JurL92NtKuXEqOJw

Ítélet:10/7,5