Franciaország, Olaszország (Corona, Fono Roma), 140 perc, Eastmancolor, heist movie

A Filmről

Coreyt (Alain Delon) ötéves börtönbüntetése letöltése után jó magaviselete miatt szabadlábra helyezik, de a férfinak van még néhány elintézetlen ügye a volt bandájával. Eközben Vogel, a brutális gyilkos (Gian Maria Volonté) megszökik az őt börtönbe szállító vonatról és Corey autójának csomagtartójában talál menedéket. Amikor a két bűnöző találkozik egymással, az alkalom ideálisnak tűnik, hogy közösen kiterveljenek valamit, a célpont pedig egy ékszerbolt. A rablásba bevonják az alkoholproblémákkal küzdő ex-rendőr mesterlövészt, Jansent (Yves Montand) is, Mattei felügyelő (André Bourvil) azonban állandóan a nyomukban van.

A francia filmtörténet talán legnagyobb bűnügyi rendezője, Jean-Pierre Melville A vörös kör-t afféle összegző műnek szánta. Saját számításai szerint korábbi, tucatnyi filmjében összesen 19, a bűnözők és a bűnüldözők közötti lehetséges kapcsolódási pontot dolgozott ki, ezeket akarta egyetlen filmben, egyetlen közös gondolat mentén megmutatni. Már a film legelején felbukkanó idézet is arra utal, hogy a pesszimista bűnügyi történeteket dokumentarista jellegű realizmussal és melankolikus metafizikával ötvöző rendező ezúttal sem hazudtolja meg magát, ezáltal a néző egy transzcendens krimit kap. 

Melville sosem tagadta, hogy a filmjeihez a klasszikus amerikai film noirok szolgáltattak mintát, jelen esetben azonban majdhogynem kiöli a bűnfilmek szinte már kötelező elemei közül az izgalmat, részben azzal a szándékkal, hogy az így felszabadult feszültséget áthelyezhesse szófukar szereplői erkölcsi kódexének legsúlyosabb bűnére: az árulásra. Pontosabban az áruláshoz vezető útra, amelyben Melville igyekszik nyilvánvalóvá tenni azon nézetét, miszerint a rendőrökre és bűnözőkre osztott, két pólusú világban a szemben álló feleket csak a céljaik különböztetik meg egymástól, de az eszközeik nem.

A felvonultatott sztárparádé révén A vörös kör Melville legnagyobb kasszasikerének bizonyult, holott a film nem igazán mondható közönségbarátnak. Szórakoztató rablásos-menekülős thriller helyett ólomsúlyú anti-thrillert kap a néző, ahol a tempó lassú, szinte mozdulatlan, a történések indoklása homályos és hosszú negyedórák telnek el egyetlen szó nélkül. Melville mindent elkövet, hogy elidegenítsen minket: elharapja az izgalmas fordulatokat, szigorúan kerüli a látványosságot, az autós jeleneteket vetített háttérrel oldja meg, karizmatikus színészei arcára pedig bressoni mozdulatlanságot kényszerít. Ebben az erősen stilizált világban mindent a rendező gúnyosan keserű pesszimizmusa ural, magányos hősei sorsát árulás, hűtlenség és zsarolás alakítja. Melville minden, fegyelmezett formanyelvű, zárt lélektani feszültségre és szereplőinek kisugárzására építő alkotása rendkívüli tudatosságról árulkodik, ahol mindig minden a helyén van. Lehet, hogy titok övezi a szereplőket, homály fed egyes eseményeket, az idő furcsa lebegésében mégis minden természetesnek, magától értetődőnek tűnik.

Érdekességek

- A film eleji filozofikus jellegű, Rámakrisnának tulajdonított idézet valójában nem létezik, ugyanis az egészet Melville találta ki.

- Bourvilnak ez volt egyik utolsó filmszerepe, a forgatáskor már tudta, hogy halálos beteg, de mindenki elől eltitkolta azt. Morfium-injekciók segítségével volt ereje követni a forgatás tempóját. Röviddel a film elkészülte után, 1970. szeptember 23-án elhunyt, így már a film októberi franciaországi bemutatóját sem érte meg. 

- A rendező szerint az ékszerrablási jelenet már 1950-ben megvolt, ám az Aszfaltdzsungel (The Asphalt Jungle, 1950) és a Rififi a férfiak közt (1955) miatt hosszú időre elvetette az ötletet, hogy aztán A vörös körben végül mégis felhasználja.

 - Bár a stáblistán nem szerepel, de egy kis szerepben feltűnik Mireille Darc is egy lány szerepében, aki piros rózsát ad az orgazdára várakozó Corey-nak. A forgatás ideje alatt Alain Delon és Mireille Darc egyébként élettársak voltak.

- Az ékszerboltban a biztonsági rendszert feloldó zár körül egy gravírozott felirat látható: JPM 505, ami egyértelmű utalás a rendezőre.

Vélemény

Ha három évvel ezelőtt nem vágok bele a filmes kalandomba, akkor szinte biztos, hogy sem Jean-Pierre Melville-t, sem a filmjeit nem ismerem meg és így biztosan nem válik az egyik kedvenc alkotómmá. Ez már a negyedik filmje a listán, de ugyanakkor sajnos az utolsó is, melyhez hozzájárult a rendező és forgatókönyvíró viszonylag korai halála is. A vörös kör után már mindössze csak egy filmet készített (Egy zsaru (Un flic), 1972)), mielőtt 55 évesen egy szívroham következtében elhunyt. Annak ellenére, hogy élete során mindössze csak 13 filmet forgatott, Melville így is a francia krimi egyik legnagyobb mesterévé vált és örökre beírta magát a filmtörténelem legnagyobbjai közé.

Mostani filmje talán a legismertebb az összes közül, amely összességében egy teljesen korrekt kis mozi, de véleményem szerint nem akkora mestermű, mint A szamuráj vagy a Bob nagyban játszik. Hogy A vörös kör számos pozitívuma ellenére mégsem vált örök klasszikussá, annak talán az lehet az oka, hogy a film már kissé vontatott és hosszú (140 perc), miközben a korábbi filmjeivel szemben a lassúság itt néhány jelenetben már kissé felesleges, így rontja az összképet. A legnagyobb problémám azonban az volt, hogy hiányzik belőle a rablós filmekre (heist movie) jellemző feszültség. Az ékszerrablási jelenetnél pedig én is éreztem a hasonlóságot a két korábbi filmmel, főként a Rififivel, ugyanis ott sem hangzik el egyetlen szó sem a rablás alatt. Ott azonban mindez sokkal hatásosabb végeredményt adott.

Ezzel szemben a színészekre egyetlen rossz szavunk sem lehet. Melville A szamurájtól eltérően most nem csupán egy férfikaraktert helyezett a középpontba, hanem rögtön négyet.  Mindegyikőjük kiváló választás volt: a kackiás kis bajusszal felvértezett Alain Delon szokásához híven most is remekel szerepében, Bourvilnak - aki ezúttal jócskán eltért a korábbi vígjátékbeli szerepeitől - is jól áll a munkamániás, ravasz zsaru figurája, akinek macskáin kívül nem létezik magánélete. Őket pedig remekül egészíti ki a francia veterán sztárszínész Yves Montand és az általában negatív szerepekben feltűnő olasz Gian Maria Volonté. Mindezeket pedig a különleges hangulatot árasztó, szinte tökéletes fényképezés egészíti ki, ami a rendező hű operatőr társának, Henri Decaenek az érdeme.

https://videa.hu/videok/film-animacio/a-voros-kor-1970-alain-bunugyi-delon-uqwWzXIWjHo52EKH

Ítélet: 10/7,5