Franciaország, Olaszország (CICC, Fida, Filmel, TC Productions), 105 perc, Eastmancolor, neo-noir 

A Filmről

Nincs nagyobb magány, mint a szamurájé, csak a tigrisé a dzsungelben... talán ...

Jef Costello (Alain Delon) jéghideg bérgyilkos, aki módszeres és minden erkölcsi gátlás nélkül parancsra öl. Egy feladat teljesítése során épp szembe jön vele a bárzongorista nő, Valerie (Cathy Rosier), majd ahogy sietősen távozik, többen felfigyelnek rá. A rendőrség egy tapasztalt nyomozó (Francois Perier) vezetésével azonnal begyűjti a lehetséges gyanúsítottakat, beleértve Jefet, és bár többen felismerni vélik, mégsem biztosak benne, hogy ő követte el a gyilkosságot. Különösen a szintén beidézett Valerie állítja határozottan, hogy nem ő az, és miután az alibije is szilárd, a rendőrség kénytelen elengedni, de szemmel tartják, sejtvén hogy ő a tettes. Jef elmegy a megbízója pénzéért, ám fizetség helyett rálőnek, így Jef körül fokozatosan szorulni kezd a hurok.

A szamuráj az első olyan film, melyben a bérgyilkos erkölccsel rendelkezik, nem egyértelműen negatív karakter. Egy antihős film, amiben az első pillanattól világos, hogy a főhős eljegyezte magát a halállal: takarékosan bánik a szavakkal és az érzelmekkel. Mindehhez olyan színészre volt szükség, aki egyszerre vonzó, hideg és férfias, így nem is lehetett volna jobb választást elképzelni Jef Costello szerepére Alain Delonnál. Ahogy a kamera hosszasan elidőzik Delon kifejezéstelen, gyilkos tekintetén, ahogy követjük minden egyes kimért mozdulatát, ahogy öltözködik, ahogy a régi noir filmekbe illő kalapját és ballonkabátját felveszi – az üzenet egyértelmű, Melville azt akarja eladni a nézőnek, hogy ez a karakter nem csak különleges, de követendő példa.

Éjszakai jazzklubok fekete énekesekkel, sötét, esőáztatta utcák: Jean-Pierre Melville Párizs-képét áthatja az amerikai film noir iránt érzett szerelme. A zsaruk mintha egy Fritz Lang-filmből léptek volna elő: bonyolult őrjáratok során fésülik át a várost és üldözik a fel-felbukkanó sötét alakokat. Mindezeket azonban ellensúlyozza Melville legendás, szinte már mániákus figyelme a részletekre, ami önmagában is olyan, akár egy megszállott rendőrségi eljárás, akkurátusan feltérképez és regisztrál minden mozdulatot, minden egyes lépést a városban. A szamuráj a neo-noir vonulatának egyik magányos csúcsa, transzcendens gengsztertörténet és zsánerfilmbe oltott példamese életről, halálról és a néma űrről, amit az ember rezdülései töltenek ki.

Melville mintegy megemeli képzeletbeli kalapját a nagy elődök előtt, de annak titka, ami miatt A szamuráj kultfilm lett és zsánerének klasszikusa, máshol keresendő. A krimikben nélkülözhetetlen feszült atmoszférát nem az akciókkal és cselekménnyel teremti meg, hanem a szereplők kisugárzásával, a színészek jelenlétével és az általuk megformált karakterek körül lebegő titokkal. A filmben alig van dialógus, minden hang szándékosan elkülönülő és felerősített, legyen az a Jef lakásában csicsergő madár, egy autó motorjának a zaja vagy akár csak egy kulcscsomó zörgése. A szavak helyett inkább az általuk keltett rezonancia, a gesztusok és a rezdülések beszélnek, a képkivágat és a kameramozgás hangsúlyozza őket. A szamuráj lélegzetelállító mű, ahol a mozi álomvilága teljesen kiüti a realitást. Nem csoda tehát, hogy John Woo-tól Paul Thomas Andersonig, Coppolán át Walter Hill-ig, egészen Tarantinótól Luc Bessonig bibliaként fordultak hozzá valódi "cool" megoldásokat keresve benne.

Érdekességek

- Amikor Melville elvitte a forgatókönyvet Alain Delonnak, a színész megkérdezte, hogy mi a film címe. Miután a rendező elmondta, Delon azt mondta neki, hogy kövesse őt a hálószobájába, ahol kiderült, hogy nincs más benne csak egy bőrkanapé és egy szamurájkard a falon.

- Melville aggódott, hogy hogy fogják felvenni azt a jelenetet, amiben Jef a lopott kocsival behajt a garázsba. Mint kiderült, nem volt oka az aggodalomra, mert Delon elsőre karcolás nélkül hajtott végig a sikátoron, egyenesen be a garázsba.

- Eredetileg Jef mosolyával ért volna véget film, de amikor kiderült, hogy Alain Delon ezt már eljátszotta egy korábbi filmjében, így Melville végül lemondott róla.

- A filmben az első tíz percben meg sem szólal senki, az első szó ("Jef?") Nathalie Delon szájából hangzik el (9:58-nál).

Vélemény

Mivel néhány évvel és néhány filmmel ezelőtt leáldozott egyik kedvenc műfajomnak, a film noir-nak a kora, így el lehet képzelni mekkora élményt nyújtott a zsáner némileg megújult, de szerencsére alapvető stílusjegyeiből sok mindent megőrző formája, a neo-noir. A szamuráj ennek az egyik legnagyobb alkotása, melyben a műfaj követelményeihez képest talán kissé szokatlanul lassú és kimért a tempó, de ez nekem most kifejezetten bejött, és még ennek ellenére (vagy talán pont ezért) is hatalmasat szólt.

Ha bárki is egy pillanatra megkérdőjelezné a film helyét a listán, annak csak pár nevet említek azon rendezők közül, akikre valamilyen hatással volt Jean-Pierre Melville remekműve: Martin Scorsese, Quentin Tarantino, Francis Ford Coppola, Jim Jarmusch, John Woo, David Fincher, Takeshi Kitano, Michael Mann, Luc Besson és a Coen-fivérek. Jarmusch Szellemkutyájának (Ghost Dog: The Way of the Samurai, 1999) gyilkosa a film elején idézett bushido törvényeit követte, John Woo pedig 1989-es A bérgyilkosában szintén rengeteget kölcsönzött Melville filmjéből. A legismertebb klasszikus megidézés azonban egyértelműen Luc Besson nevéhez fűződik, aki nagyon sok mindent átültetett a Léon, a profiba (Léon, 1994). A csöndes, zárkózott bérgyilkosnak nem madara van, mint Jefnek, hanem szobanövénye, egyébként a két bérgyilkos sokban hasonlít egymásra. Mindketten tartózkodnak az emberi kapcsolatoktól, és bár szakmájuk velejárója a kegyetlenség, talpig becsületesek. 

"Sok beszédnek sok az alja"- tartja a mondás, melyet filmünk most minden értelemben megerősített, mert itt bizony nem beszélnek feleslegesen egy percet sem. Maga a sztori egyáltalán nem komplikált, még csak igazán érdekesnek sem mondanám, a történetben rejlő csavarok mind-mind a klasszikus amerikai gengszterfilmekre emlékeztetnek, akárcsak a legfőbb karakterek (femme fatale, gátlástalan rendőrtiszt, kisstílű bűnöző). A film erőssége nem is ezekben rejlik, hanem a hangulatban, a körítésben, a rendezésben és olyan apróságokban, amit egyszerűen látni kell.

Melville már előző filmjével (Bob nagyban játszik, 1956) is kivívta elismerésemet, amire most rátett még egy adaggal. Már alig várom következő filmjét a listán, amire szerencsére nem kell sokat várni, addig is rohanok és bepótolom eddigi hiányosságaimat a rendező filmjeivel kapcsolatban. Aki még nem látta A szamurájt, az mindenképp pótolja, mert egy igazán különleges hangulatú film, ami lassúsága ellenére is végig le tudja kötni az embert, ráadásként pedig ott van még a remek alakítást nyújtó Alain Delon.

https://videa.hu/videok/film-animacio/a-szamuraj-1967-thriller-po1K0AVsbTro179D

Ítélet: 10/9