Franciaország (OGC, Play Art, Cyme), 102 perc, ff, heist movie

A Filmről

Én ásszal a kezemben születtem

Jean-Pierre Melville negyedik nagyjátékfilmje nagyon különleges pillanat a filmtörténetben, sokan ugyanis ezen alkotását tartják a francia új-hullám ihletőjének, vagy egyenesen annak előfutárának, de fontos filmtörténeti jelentősége van a kézi kamerával rögzített jelenetek vagy éppen a speciális (ún. jump cut) vágási technika miatt egyaránt.

Bob (Robert Duchesne) egy igazi gentleman-szerű volt bűnöző, jelenleg pedig megrögzött szerencsejátékos. Mintegy húsz éve hátat fordított minden törvénytelenségnek, életének jelentős részét a Montmartre-on éli különböző bárokban és kártyatermekben, de az utóbbi időben mintha elpártolt volna tőle a szerencse. Egy napon megment egy lányt, Anne-t (Isabelle Corey) egy strici karmaiból, és még fel is ajánlja, hogy legénylakásán aludjon, ám az meg sem fordul Bob fejében, hogy a helyzettel visszaéljen. Bob élete nagy dobására készül, egy deauville-i kaszinót tervez kirabolni. Ehhez azonban szükséges összehozni egy csapatot, továbbá szükség van egy pénzemberre, aki finanszírozza a bűntényhez szükséges előzetes költségeket cserébe a hatalmas zsákmány egy bizonyos hányadáért.

A rendező már az ötvenes évek közepén tudatában volt annak, hogy a klasszikus film noir műfajának az Egyesült Államokban végérvényesen leáldozott, és valamit kezdeni kell az amerikai gengszterfilm örökségével. A konvenció megújításának szándéka már a Bob nagyban játszik-ban is szembeszökő volt, Melville ugyanis már itt is játszik a film noir nézőjének elvárásaival: az izgalmat nosztalgia, a gengszterfilm hagyományos bonyodalmát pedig realista környezetrajz szorítja háttérbe. A realizmussal szemben azonban Melville visszautasítja az olcsó romantikát: Bob végül átengedi a nála fiatalabb Paulónak (Daniel Cauchy) a fiatal lányt, akibe szerelmes. Ez nemcsak nagylelkű gesztus, de szakítás is azzal a hőstípussal, melynek karakterében a férfierő szorosan összefonódik a bűnöző erotikus varázsával.

A Bob nagyban játszik egyszerre nosztalgikus és burleszkszerű, mégis tele van részvéttel és pontos, tiszteletteljes figyelemmel van a különböző helyek, tárgyak, szavak és álmok iránt. Bár fontos az ironikus cselekmény, a film lényege annak szépségében és melankóliájában van. A film tagadhatatlanul igen komoly hatással bírt az Ocean's Eleven (1960 és 2001) filmekre vagy éppen Paul Thomas Anderson A szerencse zsoldosai (Hard Eight, 2006) című alkotására, míg a film amerikai verzióját 2002-ben készítette el Neil Jordan A jó rabló (The Good Thief) címen, Nick Nolte-val a főszerepben.

Érdekességek

- Jean-Pierre Melville azt szerette volna, ha Jean Gabin játssza a főszerepet, de a színész túl drágának bizonyult. Paulo szerepére pedig Alain Delont is meghallgatta, de végül nem őt választotta, mert attól félt, hogy ellopja a show-t a többiek elől.

- A mindössze 16 éves Isabel Coreyt a rendező az utcán szedte fel, miután felajánlotta neki, hogy elviszi egy körre az amerikai autóján.

- A széftörőt Rene Salgue játszotta, aki a való életben is egy igazi gengszter volt.

Vélemény

Stanley Kubrick egyszer azt nyilatkozta, azért nem készít többé krimit, mert Jean-Pierre Melville már elkészítette a legjobbat a műfajban a Bob nagyban játszik című alkotásával. Ezt azért én, személy szerint erős túlzásnak tartok, mindenesetre jól illik az 50-es évek francia filmjeinek vonalába, melyek egytől-egyig kiválóan sikerültek.

Sokan tartják valami furcsa oknál fogva a filmet gengszterfilmnek, holott véleményem szerint a Bob nagyban játszik egyáltalán nem gengszter-film, Bob pedig nem igazán az a tipikus gengszterfigura. Bob, a Montmartre legendája, akinek menő a stílusa, akinek a becsület mindennél fontosabb, a szerencsejátékokkal éppen hadilábon áll, viszont még a zsaruk is barátjuknak tekintik. Bob a hátrafésült hófehér hajával, a fekete öltönyével és nyakkendőjével, ballonkabátjával, a Plymouth kabriójával és a penthouse lakásával (melynek játékgép található az egyik szekrényében) egy új stílust teremtett.

Azonban ebben a szinte tökéletes világban is megjelenik minden bajok fő okozója, a gyengébbik nem és ezzel együtt Bob világa is kibillen egyensúlyából. Anne látszólag ártatlan fecsegését még ugyan sikerül helyrehozni, azonban a krupié feleségének az árulását már nem. A feleség miután értesül a kaszinórablás tervéről, eluralkodik rajta a pénzsóvárság, majd miután nem kapja meg a szerinte a férjét megillető részt a zsákmányból, feldobja a bandát a rendőrségen.

A rendezőnek a régi montmartre-i alvilág elsiratása mellett a városnegyed realisztikus bemutatása legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a deauville-i kaszinó kirablása. Pont emiatt szorul talán kissé háttérbe az egész sztori, ugyanis Melville nagyobb hangsúlyt fektet a stílusra, mint magára a cselekményre. Ennek legjobb példája az igencsak összecsapott zárójelenet, amikor lecsapnak a bűnbandára a rendőrök és gyakorlatilag pár másodperc alatt végeznek is.

Kétségtelen, hogy a Bob nagyban játszik egy igazán egyedi stílusú film egy igazán stílusos főszereplővel, ami mellé stílusos filmzene is dukál. Bob ugyanúgy nem tökéletes, mint filmünk, ugyanúgy megvannak az apró hibái, mindezek ellenére nem mindennapi szórakozást nyújthat sokak számára.

Ítélet: 10/7,5