Olaszország (Cino Del Duca), 143 perc, ff, dráma

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Amato Pennasilico

Operatőr: Aldo Scavarda

Forgatókönyv: Michelangelo Antonioni, Elio Bartolini, Tonino Guerra

Zene: Giovanni Fusco

Szereplők: Gabriele Ferzetti, Monica Vitti, Lea Massari, Dominique Blanchar, Renzo Ricci, Lelio Luttazzi, James Addams, Dorothy De Poliolo, Giovanni Petrucci, Esmeralda Ruspoli

 

A Filmről

Anna (Lea Massari) meghívja barátnőjét, Claudiát (Monica Vitti) egy tengeri nyaralásra. A Szicília felé tartó jachton rajtuk kívül még Anna vőlegénye, Sandro (Gabriele Ferzetti) és egy ismerős pár, Giulia (Dominique Blanchar) és Corrado (James Addams) pihennek. Egyik nap kiszállnak egy elhagyatott, kopár szigeten, ahol azonban Anna eltűnik. Kezdetben mindenki kétségbeesetten keresi az eltűnt lányt, Sandro viszont elég hamar elveszíti lelkesedését és érdeklődni kezd Claudia iránt. A nő korántsem közömbös, mégis úgy dönt, jobb, ha elutazik. Valamivel később Sandro és Claudia újra találkoznak és együtt bejárják Szicíliát, Anna után kutatva – aminek a végén rájönnek, hogy nincs akadály és végre egymáséi lehetnek. Taorminában, miután a szerelmes lány elalszik, Sandro egy bankettre megy, reggel Claudia észreveszi, hogy a férfi nincs a szobában. Csakis arra tud gondolni, hogy Anna visszatért, de amikor megtalálja a férfit, ő épp egy másik nővel van.

A történetet látva azt gondolhatjuk, A kaland egy csavaros, cselekménydús krimi, de nem is tévedhetünk ennél nagyobbat, ugyanis a film fontosabb kérdéseket vet fel, mint hogy előkerül-e az elveszett lány. A kaland azonban jóval inkább egy lassan csordogáló, mélyre hatoló dráma, mely a szereplők jellemének feltárását helyezi előtérbe, és azt mutatja meg, miként veszítheti el az egyensúlyát az egyén a modern világban. Mintha Antonioni szándékosan szembeszegülne a néző elvárásaival: nincs csavar, nincs megoldás, nem oldódik fel a feszültség. Ez a nyitottság és néhány más filmnyelvi sajátosság – az időkezelés, a ritmusalkotás, a cselekményvezetés és a dramaturgia - a modern filmművészet emblémájává tette a filmet.

• 
• 
• 
• 
• 

Amikor A kalandot 1960-ban, a Cannes-i filmfesztiválon bemutatták, a túlnyomórészt ellenséges nézők kifütyülték, a rendező és a női főszerepet alakító Monica Vitti megszégyenülve hagyták el a termet. A legtöbb befolyásos kritikus és filmes azonban addig soha nem látott akcióba kezdett: aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben elítélik ezt a reakciót és a fesztiválon valaha is bemutatott legjobb filmként üdvözölték Antonioni munkáját. Nem telt bele két év sem és a filmet a nemzetközi kritikusok a brit Sight & Sound magazin szavazásán (Orson Welles Aranypolgárja mögött) minden idők második legjobb mozijának nyilvánították. Bár az író-rendező Michelangelo Antonioni akkor már közel 20 éve készített dokumentum- és játékfilmeket, művészi és kereskedelmi áttörést ez az eposzi hosszúságú mű hozott számára.

• 
• 
• 
• 

A siker többek között annak is volt köszönhető, hogy ez volt az első alkalom, hogy együtt dolgozott Monica Vittivel, akivel végül nemcsak a kamerák mögött, hanem a magánéletben is egy párt alkottak. A színésznő már-már zavarba ejtően hitelesen keltette életre a szorongó, a világban kívülállóként mozgó, megfejthetetlen, sokszor a neurózis határán álló nőalakokat. Ő lett az az emberi nézőpont, ahonnan a rendező az ellustult, megcsömörlött és elembertelenedett társadalmat szemléli. Nem véletlenül lett Monica Vitti Antonioni következő filmjeinek, Az éjszakának (La notte, 1961), A napfogyatkozásnak (L'eclisse, 1962) és a Vörös sivatagnak (Il deserto rosso, 1964) a központi figurája és főszereplője. Az előbbi két filmet A kalanddal egyetemben egyébiránt stílusbeli és tematikai - elidegenedés - hasonlóságaik miatt egy laza trilógiának is szokták tekinteni.

• 
• 
• 
• 
• 

A film témája némiképpen hasonlóságot mutat az ugyancsak abban az évben elkészült Az édes élettel. Anita Ekberg filmbéli megfelelője a szeszélyes sztár-írónő (Dorothy De Poliolo), akit zaklatnak a "rajongók", amikor mindenki szeme láttára elszakítja a szűk ingét, és aki nem annyira tönkretenni akarja a két főszereplő alakuló viszonyát, mint inkább hazugnak bélyegezni azt. Antonioni filmjéből azonban hiányzik a Fellini által ábrázolt kétértelmű csillogás. Csakúgy, mint Marcello Mastroianni PR-figurává silányult írója, Ferzetti gazdagok lakájává lett építésze is egy ígéretes életút kudarcát jelképezi és Antonioni csak az örök nőben talál némi vigaszt, aki végül elfordul az újgazdagok pénzétől és a könnyű szextől. Az egykori botrányfilm ma már a filmművészet megbecsült klasszikusai közé tartozik, a különböző szakmai szavazásokon szinte mindig a legjobb filmek közé választják.

Érdekességek

- Antonioni mintegy két évig házalt a producereknél a forgatókönyvvel, ám mindenhol elutasították. A pénzemberek állítólag ezt mondták: „Vagy előkerül a lány, vagy nincs film".

- A sziget (Lisca Bianca), ahol a film egyik részét forgatták, tele volt patkányokkal, szúnyogokkal, és egyáltalán nem volt rajta áram, ráadásul az időjárás is váratlanul kifejezetten hidegre fordult. 

- Nem sokkal a forgatás megkezdése után csődbe ment a filmet eredetileg finanszírozó cég. A rendezőnek nem volt könnyű rábeszélni a népes stábot, hogy ingyen dolgozzon addig, amíg sikerül újabb befektetőt találni. A szállítást végző hajó azonban úgy lépett ki a produkcióból, hogy a stábot még kivitte Lisca Biancára, de vissza már nem hozta. Vitti szerint másfél napot, más források szerint három napot töltöttek a kopár szigeten élelem és takarók nélkül.

- A rossz időjárás és a vízben való hosszas időzés miatt Lea Massari a forgatás közben szívinfarktust kapott és két napig kómában feküdt. Szerencsére nem esett komolyabb baja, jelenleg éppen a 89. életévét tapossa.

Vélemény

Filmes kalandozásom során számos jobbnál jobb, eleddig nem látott vagy nem ismert alkotással volt szerencsém találkozni. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy bizony lesznek olyan filmek, amik nem igazán fognak tetszeni vagy kiverik a biztosítékot. Szerencsére eddig az utóbbiból jóval kevesebb volt, mai filmünk azonban egyértelműen ezek táborát erősíti. Nem véletlen, hogy annak idején a Cannes-i Filmfesztiválon is kiváltotta a közönség ellenszenvét, akik bekiabálásokkal, füttyszóval vagy éppen hangos pfújolással fejezték ki nemtetszésüket. Ha ott lettem volna, feltehetően én is csatlakoztam volna a tömeghez, Antonioni filmjéről ugyanis én sem tudok sok jót mondani. 

A Kifulladásig kapcsán már kifejtettem a véleményemet a művészfilmekről, amit jobbára köldöknézésnek tartok, akárcsak az azt művelő és értékelő embereket is. Ettől persze a dolog létjogosultsága nem vonható kétségbe. Antonioni filmje azonban konkrétan unalmas (Godard filmje ehhez képest is sokkal érdekesebb, noha azt sem igazán kedveltem). Vannak olyanok, akik ezt az unalmat jól tűrik, én azonban azon átlagemberek közé tartozom, akik azt szeretik, ha történik valami. 

• 
• 
• 

A film legnagyobb hibája a hagyományos történetmesélés semmibe vétele. Anna eltűnése ugyanis sosem lesz megmagyarázva, egyszerűen csak alapul szolgál arra, hogy megmutassa, ki hogyan reagál rá. A filmet bírálók is leginkább azt kifogásolták (amellett, hogy végtelenül hosszú és unalmas alkotással van dolgunk), hogy Antonioni többnyire csak megfigyel, szemlélődik, és valójában még csak nem is ítélkezik hősei felett, mindössze bemutatja a szűkebb világukat. Egyedül talán Monica Vitti jelenléte és játéka, amit meg tudok említeni pozitívumként, őt leszámítva azonban 2,5 óra tömény időpocsékolásnak tartom a filmet.

Mindezek alapján személy szerint még ajánlani sem szeretném a filmet, de ha valaki mindezek ellenére mégis szeretne tenni vele egy próbát, az alábbi linken megteheti:

https://videa.hu/videok/film-animacio/a-kaland-1960.-lVLxGsW28GgKioIZ

Ítélet: 10/3