USA (20th Century Fox, Kent), 117 perc, színes, katasztrófafilm

A Filmről

Szilveszter éjszakáján az S.S. Poseidon luxustengerjáró utolsó útjára indul, egy felszín alatti vulkánkitörés azonban hatalmas szökőárt indít el, amely felborítja a hajót és a Poseidon végül fenékkel lefelé lebeg a víz felszínén. A hajótestben rekedt néhány túlélőnek hatalmas küzdelmet kell vívnia a kijutásért. A maroknyi kis csapat vezetői posztjáért egymásnak feszül két különböző karakter is, a makacs és szabad szellemű Frank Scott tiszteletes (Gene Hackman) és Mike Rogo rendőrtiszt (Ernest Borgnine), ami igencsak megnehezíti a menekülést.

Az 1970-es években forgatott katasztrófafilmek közül az Airport (1970), a Földrengés (Earthquake, 1974) és a Pokoli torony (The Towering Inferno, 1974) mellett A Poszeidón katasztrófa volt a legsikeresebb alkotás. Irwin Allen producer katasztrófa-mozijaival szó szerint uralta a hetvenes évek saját maga által kikanyarított kis filmpiaci szeletét. A Poszeidon katasztrófa esetében működik az az alapvetés, amelyet a legtöbb katasztrófafilm gyakran nyögvenyelős narratívája, benne a sokszor kimondottan unalmas expozícióval kiolt. Itt ugyanis, egy bizonyos szinten valóban sikerül beteljesítenie a katasztrófafilmektől általánosan elvárt, néha kellemetlenül szadista passiótörténet ígéretét. A cselekmény - amely az idővel szemben folytatott versenyfutásra és a nehézségek hatására alakuló jellemekre alapoz - kiválóan közvetíti a nézők felé a hajón rekedt utasokat fenyegető halálos veszélyeket. Sorban követik egymást az életveszélyes megpróbáltatások, és csak az éli túl, aki tesz is valamit ennek érdekében. 

Meghökkentő, hogy micsoda erővel sikerül a filmnek a hit erejének üzenetét kommunikálni, amiben óriási szerepe van Gene Hackmannak, aki a maga rendkívüli karizmájával uralja az egész filmet. A filmhez a zenét a katasztrófafilmhez nem utoljára hívott John Williams szerezte, aki ekkor még csak egy tehetséges iparos volt. A film betétdala, a "The Morning After" pedig elnyerte az Akadémia díját a Legjobb eredeti betétdal kategóriájában.

A film hatalmas sikerén (az 1972-es év legnagyobb bevételt hozó filmje volt) felbuzdulva 1979-ben bemutatták a folytatást A Poszeidon kaland (Beyond the Poseidon Adventure) címmel, de sem a korabeli kritikák, sem a bevételi adatok nem hozták el a várt sikert. Mindezek ellenére  2005-ben elkészült az első remake, egy tévéfilm formájában ugyanolyan címen, majd 2006-ban elkészült egy újabb mozifilm, Poseidon címen Wolfgang Petersen rendezésében.

Érdekességek

- Frank Scott tiszteletes szerepét először Burt Lancasternek ajánlották fel, de ő visszadobta azt, mert úgy gondolta nem neki való a szerep.

- A legveszélyesebb jeleneteket – kivétel a kaszkadőr jeleneteket – maguk a színészek hajtották végre, így egy bizonyos pont után már mindenki arra panaszkodott, hogy mennyire megviseli őket a forgatás fizikailag.

- Shelley Winters közel 16 kilót hízott Belle Rosen szerepéért, és később arról panaszkodott, hogy sosem volt képes visszanyerni az eredeti súlyát.  Ugyanő egy olimpiai úszóedzővel készült fel a szerepre, hogy karaktere, aki egy díjnyertes úszó, a víz alatti jelenetekben hitelesnek tűnjön.

Vélemény

A katasztrófafilmek műfaja az 1970-es években indult világhódító útjára, melyet olyan alkotások fémjeleztek, mint az Airport-filmek, a Pokoli torony vagy mostani alkotásunk, A Poszeidon katasztrófa. A kezdeti népszerűséget követően kissé leáldozott a műfajnak, hogy a későbbiekben hamvaiból feltámadva, főként az ezredfordulón érték el másik virágkorukat. Ebben az időszakban készültek az olyan népszerű filmek, mint a Twister (1996), a Függetlenség napja (1996), a Deep Impact (1998), a Dante pokla (1997) vagy éppen minden idők egyik legsikeresebb filmje, a Titanic (1997). Én személy szerint nem tartozom a katasztrófafilmeket kedvelők táborába, azt viszont bátran kijelenthetem, hogy A Poszeidon katasztrófa egyértelműen a zsáner legjobbjai közé tartozik.

Igen, én is tisztában vagyok vele, hogy a film már kissé idejét múlt, főként a technikai megvalósítást illetően, de még így is utcahosszal megelőzi hasonszőrű társait, főként az utóbbi időkben készült semmirevaló alkotásokat. Ennek az egyik legfőbb oka, hogy zsánerfilmként szinte tökéletesen működik. Viszonylag rövid, kifejezetten izgalmas és lendületesen megrendezett alkotás, a filmben felvetett kontextusnak köszönhetően pedig többet nyújt, mint a szimpla katasztrófa-mozik többsége. Amellett, hogy minden utas fejében egyetlen cél lebeg: minél hamarabb épp bőrrel kijutni a süllyedő hajóról, további fontos kérdések fogalmazódnak meg az utasok (és ezáltal az alkotók) fejében. Ugorjon a bálterem plafonjáról lelógó lány, elkapják-e a többiek? Higgyenek a papnak, aki arra buzdítja őket, hogy induljanak el felfelé, mert a bálterembe nemsokára betör a víz? Merüljön az idős Mrs. Rosen, az egykori úszóbajnok Scott tisztelendő után, annak ellenére, hogy utóbbi nem adott életjelet magáról? Induljanak el egy másik csoport után, akik a hajó orra felé tartanak?

A film fentiek mellett jól bemutatja az adott korszakra jellemző klasszikus társadalmi hierarchiát annak minden hibájával együtt. Ugyanakkor ez talán a film legnagyobb hibája is, ugyanis az alkotók a legtipikusabb karaktereket gyűjtötték egybe, az ilyenkor szintén sablonos jellemfejlődésekkel egyetemben. Arra is mértani alapossággal ügyeltek, hogy a jelentősebb neveknek, így Gene Hackmannek, Ernest Borgninenak vagy Shelley Wintersnek meglegyenek a maguk drámai pillanatai. Utóbbi még egy Oscar-jelölést is begyűjtött a nem különösebben kiemelkedő alakításáért. És akkor még nem is beszéltem a hajó parancsnokaként feltűnő Frank Drebin hadnagyról (Leslie Nielsenről). Ha az utasok tudták volna, hogy ki a hajó kapitánya, lehet fel sem szálltak volna az óceánjáróra. Volt viszont valaki, akinek fel se kellett volna szállnia a hajóra: a film számomra legidegesítőbb figurája, a tízéves forma kiskölyök volt, aki még a legnagyobb viharban is elvánszorog oda, csak hogy a tiszteket idegesítse.

Annak ellenére, hogy a helyszín egy felfordult luxushajó, a produkció nem esik túlzásokba, a díszletek viszonylag reálisak és kellően klausztrofóbok, ezzel segítve a hisztérikus, nyomasztó atmoszférát, amelyet csak néha próbál felszaggatni a figurák dialógusaiból eredő kedves humor. A Poszeidón katasztrófa a műfaj kedvelőinek mindenképp telitalálat, akik pedig hozzám hasonlóan nem feltétlen a stílus legnagyobb rajongói, azoknak sem fog csalódást okozni.

https://videa.hu/videok/film-animacio/a-posseidon-katasztrofa-1972-2EYisS4hRWcSUnDb

Ítélet:10/8