2021. jún 07.

73. A rakparton (On the Waterfront) (1954)

írta: mindennapra1film
73. A rakparton (On the Waterfront) (1954)

800px-on_the_waterfront_1954_poster.jpgUSA (Columbia, Horizon), 108 perc, ff, dráma

Rendező: Elia Kazan

Producer: Sam Spiegel

Operatőr: Boris Kaufman

Forgatókönyv: Budd Schulberg, Malcolm Johnson cikksorozata alapján

Zene: Leonard Bernstein

Szereplők: Marlon Brando, Karl Malden, Rod Steiger, Lee J. Cobb, Eve Marie Saint, Pat Henning, John F. Hamilton

 

A Filmről

A rakpartont egy cikksorozat ihlette, amelyben Malcolm Johnson feltárja a New York és a film helyszíneként szolgáló New Jersey dokkjait kézben tartó maffia üzelmeit. Elia Kazan felkérésére először Arthur Miller kezdett el dolgozni a forgatókönyvön, de miután a rendező tanúskodott az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt és megnevezte néhány ismerősét, pályatársát, akik (hozzá hasonlóan) a Kommunista Párt tagjai voltak, Miller végül kiszállt a filmből. Ezután Bud Schulberg – akinek éppen készülőben volt egy hasonló témájú regénye – vállalta, hogy a saját elképzelését összegyúrja a rendező elképzeléseivel, melynek eredményeképpen megszületett A rakparton története. Miután a rendező baloldali körökben számkivetetté vált, mintegy önigazolásképpen forgatta le a filmjét és mint kiderült megérte, ugyanis filmjével végül 8 Oscar-díjat (12 jelölésből) zsebelt be.

mv5bndk3odc5nzi2n15bml5banbnxkftztgwmzawotc5mte_v1_sy1000_cr0_0_1267_1000_al.jpg

Terry Malloy (Marlon Brando), az egykori bokszoló beáll rakodómunkásnak, majd a hírhedten korrupt dokkmunkás-szakszervezet főnökének, Johnny Friendlynek (Lee J. Cobb) a kifutófiúja lesz. Hamarosan akaratlanul is belekeveredik egy elégedetlen dokkmunkás meggyilkolásába, és bűntudata egyre csak nő, amikor beleszeret a halott férfi húgába, Edie Doyle-ba (Eve Marie Saint). Miután Edie ráveszi a helyi lelkészt, Barry atyát (Karl Malden), hogy álljon a kikötői gengszterek elleni hadjárat élére, Terry is rádöbben, hogy ideje átértékelni az elveit és meghozni néhány elkerülhetetlen döntést. Terry végül megszegi a hallgatás törvényét és tanúskodik egy kongresszusi bizottság előtt. Vallomástételét követően azonban a kikötői társadalom is kitaszítja berkeiből, ezáltal egészen a minden szálat elvarró fináléig magányos harcra kényszerül.

A rakparton több, mint ötven év távlatából is félelmet nem ismerő tanulmány az árulásról, a legnagyobb amerikai filmek egyike, ami kasszát robbantott abban az országban, amely az árulások és a kommunistákkal való ijesztgetések légkörében élt. Hevesen és gyöngéden egy újfajta, erőteljes társadalmi realizmust vitt be Hollywoodba, nem kis részben a hibátlan alakításoknak köszönhetően, melyeket a naturalista előadásmódot (Sztanyiszlavszkij-módszer) követő, háború utáni új színészgeneráció tagjai nyújtanak benne.

 

 

 

 

Marlon Brando karrierje csúcsán játszotta el Terry Malloy szerepét, aminek minden bizonnyal jelentős hatása volt arra, hogy A rakparton már a bemutatásakor sikeresnek bizonyult és népszerűsége azóta is töretlen. A főszereplő alakítása egyedülálló - minden bizonnyal nem a hírneve, hanem tehetsége miatt emlegetik a filmet azóta is a legnagyobb klasszikusok között, ahol a mai napig bérelt helye van. Tépelődése a legapróbb gesztusokig őszintén megszenvedett – még akkor is, ha maga Brando „színészbiztos szerepként” jellemezte e munkáját, elvitatva magától a dicsőséget, és az eredményes hatáskeltést a jól megírt dialógusok számlájára írva. A fiatal Eve Marie Saint első filmes szerepe ehhez az alkotáshoz kapcsolódik, akinek bája és természetes játéka rögtön Oscar-díjat is ért a legjobb női mellékszereplő kategóriájában. Mellettük Karl Malden, Lee J. Cobb és Rod Steiger egyaránt Oscar-díjra lettek jelölve (mindannyian a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában), de végül ők nem nyertél el a díjat.

A film leggyakrabban idézett, klasszikus jelenete, egyben a „method acting” és az amerikai társadalmi realizmus tökéletes iskolapéldája, amikor Terry egy taxi hátsó ülésén verbálisan összecsap a bátyjával (Rod Steiger). Ennek során hangzik el az a híres mondat, amit jelenleg a harmadik legjobb filmidézetként tartanak számon:

"You don't understand! I coulda had class. I coulda been a contender. I coulda been somebody instead of a bum, which is what I am." / "Nem érted! Felemelkedhettem volna. Igazi versenyző lehettem volna. Lehettem volna valaki ahelyett a bunkó helyett, aki vagyok".

b000i9vxsq_onthewaterfront_uxsy1_sx1080.jpg

A rakparton realista stílusát az operatőri munka is híven alátámasztja. Borisz Kaufman operatőr következetesen használja a képi valószerűség elemeit (nagy mélységélesség, hosszú beállítások). Mindemellett további tényező a realizmus megerősítésre, hogy a film eredeti helyszíneken, valódi rakodómunkások színészi asszisztálásával forgott. A sötét tónusú felvételek egyenesen ontják magukból a kikötőnegyed mélyéről felcsapó bűzt, a didergő melósok leheletének párája pedig szinte minden második snitten visszaköszön. 

Érdekességek

- Darryl F. Zanuck producer először rábólintott az ötletre, de aztán visszatáncolt, mert úgy gondolta, hogy a történet túlságosan szegényes és érdektelen. „Kit érdekelne egy csapat izzadságszagú dokkmunkás?” – ezekkel a szavakkal utasította el Kazant. 

- Terry Malloy karakterét eredeti elképzelés szerint John Garfield alakította volna, aki azonban sajnálatos módon elhunyt a forgatást megelőzően. Egy ideig szó volt róla, hogy esetleg Frank Sinatra kapja a szerepet, de a producer Sam Spiegel végül úgy döntött, hogy Marlon Brando játssza azt el.

- Amikor Marlon Brando először megnézte a készre vágott filmet, nagyon kiborult a látottaktól, ezért felállt, szó nélkül kisétált a vetítőből, és mély depresszióba zuhant. Állítása szerint leginkább magával volt elégedetlen, mert úgy érezte, hogy ezzel vége a karrierjének - ehelyett megkapta élete első Oscarját.

- Grace Kelly-nek is felajánlották Edie Doyle szerepét, ám végül ő a Hátsó ablak című filmet választotta. 

- Charlie Malloy szerepét eredetileg Lawrence Tierneynek ajánlották fel, de ő túl magas fizetséget kért, így a szerep végül Rod Steigeré lett, aki alakításáért Oscar-díjra is lett végül jelölve.

- A rakparton az egyetlen olyan film, amely nem musical, de Leonard Bernstein szerezte a zenéjét.

- Elia Kazan 1999-ben életmű Oscart kapott, és a ceremónia alatt néhányan nagyon látványosan nem tapsoltak, így tiltakozván az elismerése ellen.

- 1998-ban az Amerikai Filmintézet összeállított egy listát, amely tartalmazza a filmtörténet 100 legjobb amerikai alkotását. 2007-ben ismét felülvizsgálták a gyűjteményt, ahol jelen film a 19. helyen áll a listán.

- 1995-ben a Vatikán is beválasztotta az alkotást a 45 legnagyobb film közé.

Vélemény

Újfent elérkeztem egy újabb klasszikushoz, ami a maga korában bezsebelt szinte minden díjat, közte a legjobb filmért járó díjat is. Elia Kazan alkotása esetében is felmerült bennem az a kérdés, hogy valóban megérdemelt volt-e ez a hatalmas kritikai elismerés. A rakparton egy számos noir vonással rendelkező, sötét atmoszférájú dráma, így előbbi tulajdonsága miatt nálam máris előnnyel indult. A film ugyan nem tartozik az olyan grandiózus és látványos közönségfilmek közé, amelyekről már első pillantásra látható, hogy hatalmas szakmai és közönségsiker lesz, azonban azt kijelenthetjük, hogy a keletkezésének a körülményei és politikai háttere minden bizonnyal fontos szerepet játszott a díjesőben.

screenshot_2021-06-05a_rakparton_1954.jpg

A film legnagyobb erőssége a karakterábrázolásokban rejlik, amihez sikerült összeverbuválni egy kitűnő színészi gárdát. A szereplőválogatás során Elia Kazan szerencsére az átlagosnál könnyebb helyzetben volt, ugyanis az Actors Studió társalapítójaként gyakorlatilag ő mutatta meg a második világháború utáni színészgenerációnak a method actinget, aminek Marlon Brando volt az egyik - ha nem a - leghíresebb képviselője. Az előbb említett karakterizálás pedig egyértelmű szimbolikus jelleggel is bír, a filmben ugyanis Terry Malloy alakja gyakorlatilag Elia Kazannak, míg a korrupt és erőszakos szakszervezet pedig egy az egyben a Kommunista Pártnak feleltethető meg.

Terry Malloy egy nem túl okos, nyers és egyszerű fickó, vagy úgy is mondhatjuk, hogy egy igazi lúzer, akinek csupán Edie kínál egyfajta mentőövet ebben a kemény világban. Őáltala – a szerelem élményének hatására – kezdi el visszanyerni az önbecsülését, és ismeri fel az általa kiszolgált rendszer romlottságát. Miközben Terry egyre jobban megismeri önmagát, már nem csak környezetét és testvérét vádolja azzal, hogy miattuk nem lett belőle valaki, hanem megérti saját szerepét is a történetben. Terrynek ezután döntenie kell a lelkiismerete és a személyes biztonsága között - kockáztassa-e az életét vagy inkább tegye azt, amit helyesnek érez? Erkölcsi felemelkedését az teszi még drámaibbá, hogy tisztában van azzal, hogy félresiklott életén már nem tud igazán változtatni, a lelkiismeretét azonban még tisztává teheti.

screenshot_2021-06-05_at_17-40-38_a_rakparon_1954.jpg

Terry Malloy jellemfejlődése mellett van egy másik fontos tétel, ami meghatározza az egész filmet: az SN-törvény (eredetiben Deaf and Dumb). A kikötői munkások annyira tartanak a szakszervezettől, hogy se a rendőrségnek, se senki másnak egy szót se szólnak arról, ki ölte meg a társukat, mert nem akarnak hasonló sorsa jutni és nem szeretnék elveszíteni az állásukat, nem beszélve arról, hogy mindenki kiközösítené őket, mert spiclinek tartanák. Ezért döntenek inkább úgy, hogy tartják magukat a kikötői munkások alapszabályához, azaz süketek és némák (SN) lesznek.

Marlon Brando filmbeli alakításának nagyszerűségét nem lehet vitatni, mindösszesen annyit jegyeznék meg, hogy A vágy villamosában véleményem szerint még ennél is jobb alakítást nyújtott. Úgy éreztem, hogy előző filmjével ellentétben, itt most lassan építette fel a karakterét és a film végére tudta igazán megmutatni a valódi tehetségét. Mindehhez persze jelentős mértékben hozzájárult Terry jellemfejlődése is, ami megkövetelte a szerepének ily módon történő felépítését. Aztán az élet végül úgy hozta, hogy végül mégis ezért a szerepéért sikerült elnyernie az Oscart, amit már előző alakításáért is bőven megérdemelt volna.

onthewaterfront1954_4749.jpg

Eve Marie Saint - aki még jelenleg is ez élők sorában található, idén lesz 97 éves - és a San Francisco utcáin című, hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő sorozatból ismert Karl Malden játékára sem lehetett panasz, azonban egyikük esetében sem éreztem azt az átütőerőt, mint a kegyetlen és érzéketlen Johnny Friendly szerepében tündöklő Lee J. Cobb esetében, aki a nem túl összetett karaktere ellenére is emlékezetes alakítást tudott nyújtani.

eva-marie-saint.jpg

screenshot_2021-06-05_at_17-41-_a_rakparton_1954.jpg

A rakparton mindent összevetve egy remekül összerakott film, parádés színészi játékkal, remek fényképezéssel és valódi tökös rendezéssel, utóbbit különösen érdekessé tesz politikai és történelmi háttere. Hogy jogos-e ennyi elismerés, arra most nem tudnék egyértelműen válaszolni, mindenesetre az kijelenthető, hogy még most is érződik a film átütő ereje, mellyel Elia Kazan és Marlon Brando örökre beírták magukat a filmtörténelem nagykönyvébe.

Ítélet: 10/8

Szólj hozzá

amerika botrány szerelem korrupció klasszikus kommunizmus gyilkosság árulás realizmus szakszervezet kikötő method acting Oscar Elia Kazan Marlon Brando Karl Malden