USA (Warner Bros.), 122 perc, ff, dráma

Rendező: Elia Kazan

Producer: Charles K. Feldman

Operatőr: Harry Stradling

Forgatókönyv: Oscar Saul, Tennessee Wiliams drámája alapján

Zene: Alex North

Szereplők: Vivien Leigh, Marlon Brando, Kim Hunter, Karl Malden, Rudy Bond, Nick Dennis, Peg Hillias

A Filmről

Az ötvenes évek amerikai filmjének egyik legmeghatározóbb jegye volt a társadalmi realizmus, amely szorosan kapcsolódik a harmincas évek világválság utáni hangulatához, a világháború okozta társadalmi bizonytalansághoz, de a film noir kiábrándultságához és vizuális megoldásaihoz is. Az időszak egyik mintadarabja Tennessee Williams Pulitzer-díjas drámájának adaptációja. Az eredeti Broadway darabban Jessica Tandy, Marlon Brando, Kim Hunter és Karl Malden játszották a főszerepeket, így Tandyn kívül végül valamennyien szerepeltek a filmváltozatban is.

A darab a közönségsiker ellenére is megosztotta a kritikusokat, akiknek egy része erkölcstelennek és vulgárisnak nevezte azt. Mivel a színmű számtalan tabunak számító (és elsősorban szexuális jellegű) témát tartalmaz, ezért a hatalmas Broadway siker ellenére sem erőlködtek jó pár évig a filmstúdiók, hogy megszerezzék a megfilmesítési jogot. Szerencsére a Warner vállalta a rizikót, és megbízta az eredeti színdarabot is rendező Elia Kazant a filmverzió elkészítésével. A női főszerepre a stúdió azonban mindenáron egy sztárt akart, ennek
a kritériumnak azonban Jessica Tandy egyáltalán nem felelt meg. Vivien Leigh, a londoni előadás női főszereplője viszont rendkívül népszerű volt az amerikai közönség körében is, éppen ezért számítani lehetett arra, hogy miatta a nézők jegyet váltanak a filmváltozatra is.

A történet szerint az adóhátralékok miatt hanyatlásnak indult családi birtokot hátrahagyva, feledést és vigaszt keresve  Blanche DuBois (Vivien Leigh) New Orleansba költözik állapotos húgához, Stellához (Kim Hunter) és annak bárdolatlan és durva férjéhez, Stanleyhez (Marlon Brando). Stanley abban a hitben, hogy Blanche rejtegeti előlük a mesés örökséget, dühödten reagál a neurotikus nőre, aki szánalomra méltó módon kapaszkodik úrilányságába és önámításába. Blanche összeismerkedik Stanley munkatársával, Mitch-csel (Karl Malden), aki beleszeret, ám ezt a kapcsolatot Stanley tönkreteszi. A férfi ugyanis rájön, hogy Blanche nem az, akinek valójában próbálja kiadni magát. Stanley sértő piszkálódásai végül kegyetlenül lerombolják Blanche utolsó reményeit is, miáltal a nő pszichotikus állapotba kerül.

Noha A vágy villamosa már Kazan hetedik játékfilmje, még mindig inkább színház-, mint filmszerű. A folyamatosan jelen lévő feszültségnek és a dühkitörések övezte hirtelen tempóváltásoknak köszönhetően az egy helyszínes dráma a moziban is nagyszerű hatást ér el. Hatását főként az alakításoknak köszönheti, kiváltképp a lebilincselő párbajnak a klasszikus és színpadias Vivien Leigh és a robbanékony, ösztönös Marlon Brando között, akik éppannyira különböznek játékfelfogásukban, mint Blanche és Stanley személyiségükben. Elia Kazan nem sok érdeklődést mutatott a film vizuális lehetőségei iránt, de az jól látható mennyire értett a színészvezetéshez.

A filmet 12 kategóriában jelölték Oscar-díjra, melyből végül négyet kapott meg. A már korábban említett három színészi elismerés mellett Richard Day és George James Hopkins a díszletekért vehette át a jól megérdemelt díjat. A filmből (vagy színdarabból) a későbbiek során még számos feldolgozás is készült, melyek közül talán az 1984-es változat az ismertebb Ann-Margret, Treat Williams, Beverly D'Angelo és Randy Quaid főszereplésével.

A vágy villamosa egy nagyon jól sikerült adaptáció, még annak ellenére is, hogy a cenzúra miatt néhány részletet ki kellett hagyni az eredeti színdarabból. Azonban nem tudja eltitkolni színpadi gyökereit sem, mégis hitelesen meg tudja jeleníteni az eredeti témákat, miközben át tudott csúszni a hollywoodi cenzúrán is. A film legfőképpen a remek rendezésnek és a szinte példa nélkülien jó színészi játékának köszönheti a klasszikus státuszát, ami Marlon Brandot is a legnagyobb színészek közé emelte. Nem véletlen, hogy a Kazan-Brando-Malden trió később újra összeállt, hogy tető alá hozzák a szintén filmtörténeti alapműnek számító Rakpartont (On the Waterfront, 1954).

Érdekességek

- A színdarab bemutatása után egy barátja felhívta Vivien Leigh-t, hogy Blanche szerepét mintha csak rá szabták volna. Ezután a színésznő beszerzett egy példányt a darabból és azt is ronggyá olvasta, mint korábban az Elfújta a szél című könyvet. Scarlett O'Hara mellett Blanche DuBois volt az a szerep, amelyet Vivien Leigh mindenáron el akart játszani.

- Elia Kazan és Vivien Leigh munkakapcsolata feszülten indult, mert az első megbeszélések után kiderült, hogy egészen másként értelmezik Blanche szerepét. A kezdeti nézeteltérés hátterében egyébként az állt, hogy Kazan nem nézte jó szemmel, hogy Leigh a férjével, Laurence Olivier-rel mindennap átvette a következő napi
forgatás szövegét, mert szerinte a színésznő játéka emiatt túl színpadiassá vált. Vivien végül felhagyott ezzel a szokásával, és onnantól kezdve már gördülékenyen tudtak együtt dolgozni.

-  Vivien Leigh és Marlon Brando híresen rossz viszonyt ápoltak kezdetben egymással. A színésznőt kezdetben kifejezetten idegesítette a színész legendás motyogása, akit viszont az őrületbe kergetett a színésznő igen kifinomult modora és udvariassága. A kezdeti nézeteltérések után végül a két színész összebarátkozott, és Brando gyakran ugratta azzal Leigh-t, hogy férjét Laurence Olivier-t utánozta V. Henrik szerepében. Később azonban ő sem kerülte el a kifigurázást, a film egyik legikonikusabb jelenete számos esetben került elő a filmtörténelem során.

- Blanche szerepére Olivia de Havilland is pályázott, de túlságosan magas fizetést kért, ezért végül nem kapott szerepet a filmben.

- A film megrendezésére William Wyler is esélyes volt, aki Blanche szerepére Bette Davis-t képzelte volna el.

- Marlon Brando autóstoppal utazott el Provincetownba, hogy találkozzon Tennessee Williams-el azért, hogy utóbbi eldöntse, megfelel-e Stanley karakterének megformálásához.

- Marlon Brando testhez simuló trikója igazi ikonikus darabjává vált a filmnek. Azért, hogy minél jobban feszüljön a színészen, számtalan alkalommal kimosták, hogy egy kicsit összemenjen, illetve hátul össze is varrták.

- A műtermi munkához Elia Kazan mozgatható díszletfalakat rendelt, amelyek minden egyes jelenetet követően egyre közelebb kerültek a hősnőhöz, ezzel is érzékeltetve a Blanche-on elhatalmasodó elmezavart.

- 1993-ban a Warnernál a raktárkészlet felülvizsgálatakor rátaláltak a film néhány kivágott jelenetére. Ezeket visszaillesztették a filmbe, amelyet rendezői változatként újra forgalomba hoztak.

Vélemény

Kezdjük is rögtön a furcsának tűnő címmel, ami egyrészt jól kifejezi a film (és a regény) hangulatát, másrészt a címszereplő villamos valóban létezik és rögtön fel is tűnik a film elején. New Orleans városában mind a mai napig létezik a villamosvonal, melynek a végállomása a Vágy utca (Desire).

És hogy miért is mondtam, hogy a film hangulatát is remekül visszaadja a cím? Ugyan nem ez a főmotívum, de Blanche természetének egyik (nem is igazán) rejtett tulajdonsága az elfojtott szexuális vágya.  A történet és a különböző kapcsolatok egyik kulcspontja a Blanche és Stanley között felmerülő és egyre erősebbé váló szexuális vonzalom,  ami igazából ellentmondásossá teszi kapcsolatuk jellegét. Blanche bármennyire is próbál vigyázni karakterének előkelő jellegére, az igazi személyisége időnként előtűnik. Kiderül ugyanis róla, hogy nem feltétlenül az udvarias úriemberek közeledésére vágyik, hanem sokkal inkább a faragatlan Stanley nyers és agresszív férfiassága izgatja, aminek bár csak egy-egy pillantással adja tanújelét, mégis erősen érezhető. Ennek egyik legjobb példája, hogy folyamatosan árnyékban próbál maradni, miközben Mitch-csel beszélget, ezzel is jelezve a nézőnek, hogy mennyire kínosan ügyel arra, hogy ne fedje fel valódi természetét. A filmnek ugyan nem ez a fő vezérvonala, de fontosnak tartottam kitérni rá.

Az alkotás nem tud elszakadni színpadi gyökereitől, de ez egyáltalán nem baj. Én kifejezetten szeretem az ilyen típusú kamaradrámákat, ahol kevés szereplővel gyakorlatilag egyetlen helyszínen zajlanak az események. Ezeknél a filmeknél a szokásosnál is nagyobb szerep jut a színészeknek és most valóban ők határozzák meg a filmet, míg közülük is Marlon Brando szenzációs és mindent elsöprő alakítása viszi a prímet. Vitathatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül a XX. század legnagyobb hatású filmszínésze volt, aki ezzel az alakításával tört be a köztudatba, majd mintegy 20 év múlva, Don Corleóneként már életében legendává vált. 

Az összképet némiképp árnyalja, hogy (az egyébként alapvetően nem rossz) Vivien Leigh néhány jelenetben mai szemmel már bántóan teátrális és engem sok esetben már idegesített is, de ez részben az általa játszott Blanche karakterének is köszönhető. Kíváncsi lettem volna, hogy mit tudott volna a szerepből kihozni az eredeti színdarabban játszó Jessica Tandy, de könnyen elképzelhető, hogy a végeredmény rosszabb lett volna.

Ugyan a fenti két színész játéka a legmeghatározóbb a filmben, de a másik két főszereplőnek, Kim Hunternek és Karl Maldennek sem kell panaszkodnia a teljesítményére, nem véletlenül jutalmazta őket az Akadémia. Előbbivel nekem egyetlen problémám mindössze annyi volt, hogy szegény bizony nem egy szép nő, de ízlések és pofonok.

A remek alapműre épülő forgatókönyv, Elia Kazan klasszis rendezése és a remek színészi alakítások, köztük Marlon Brando mérföldkövet jelentő játékával, igazi filmtörténeti remekművet eredményeztek. Úgy gondolom a film leginkább azoknak fog tetszeni, akik hozzám hasonlóan szeretik a színdarabok filmes adaptációit és kedvelik a karakterközpontú drámákat, de szívből ajánlom mindenkinek, akik egy jó filmre vágynak.

Ítélet: 10/8,5