I4. Itáliai utazás (Viaggio in Italia) (1954)
Rendező: Roberto Rossellini
Producer: Adolfo Fossataro, Alfredo Guarini, Roberto Rossellini
Operatőr: Enzo Serafin
Forgatókönyv: Vitalino Brancati és Roberto Rossellini, Colette regénye alapján
Zene: Renzo Rossellini
Szereplők: Ingrid Bergman, George Sanders, Marie Mauban, Anna Proclemer, Paul Muller, Leslie Daniels
A Filmről
Neorealista korszakától elszakadva, Roberto Rossellini 1949-ben új utakra evezett. Ekkor készítette el első olyan filmjét, a Strombolit, amelyben leendő felesége és gyermekei anyja, Ingrid Bergman játszotta a főszerepet. A svéd színésznővel forgatott négy filmjében (Stromboli, Itáliai utazás, Európa '51, Nem hiszek már a szerelemben) már a belső valóságot, a lélek rezdüléseit vetítette a vászonra. A rendező ezen korszakának talán legismertebb alkotása az Itáliai utazás.
Az Itáliai utazás az újraházasodás drámája, ahol a mindennapi együttlét korántsem drámai történései során szikráznak fel újra az érzelmek. Egy egymástól elhidegült brit házaspár, Katherine (Ingrid Bergman) és Alex (George Sanders) Nápolyba utazik, hogy átvegyék megörökölt birtokukat, ahol kísértések és megpróbáltatások várnak rájuk. Végül mindketten olyan meghatározó átalakuláson mennek keresztül a helyi emberek és életkörülmények hatására, hogy új fogadalmat tesznek egymásnak.
Az Itáliai utazás egy jórészt cselekmény nélküli road-movie, melyben a szereplők személyiségének legmélyebb szintjei mutatkoznak meg apró semmiségek és egyszerű, prózai gesztusok formájában. Roberto Rossellini rendezői módszere merőben eltért a szokásostól. A színészek nem kapták meg előre a szövegkönyvet, csupán nem sokkal az aktuális jelenet felvétele előtt, így alig maradt idejük felkészülni vagy gyakorolni a szerepüket. Az olasz táj és városok (Nápoly, Capri és Pompeji) által biztosított környezet mintegy történelmet és mitológiát ad hozzá a személyes házastársi történethez. Rávetíti a múltat a jelenre, arra késztetve a szereplőket, hogy folyamatosan felidézzék életük döntő pillanatait.
Annak ellenére, hogy a film mind a jegypénztáraknál, mind a kritikusok szemében rosszul teljesített, ma már sokan Rossellini mesterművének tartják. Laza történetmesélése miatt a modernista filmművészet egyik alapkövének tekintik, továbbá komoly hatást gyakorolt az 1950-es és 60-as évek francia új hullámának (Nouvelle Vague) filmkészítőire. 2012-ben a brit Sight & Sound filmes magazin beválasztotta az alkotást az 50 valaha készült legjobb film közé.
Érdekességek
- George Sanders élete egyik legrosszabb élményének tartotta a forgatást. Mivel szerette a rendező korábbi filmjeit, ezért vállalta el ezt a szerepet, de úgy látta, hogy a forgatás alatt a rendezőt jobban érdekelte a búvárkodás, mint maga a filmforgatás.
- A film kétféle angol címen vált ismertté: Journey to Italy és Voyage to Italy, hazánkban pedig Utazás Itáliába címen mutatták be.
- Martin Scorsese Itáliai utazásom című dokumentumfilmjében (1999) is megemlékezik Rossellini alkotásáról.
Vélemény
Mi kell ahhoz, hogy egy filmről elmondhassuk, hogy jó film vagy legalábbis nézhető? Véleményem szerint a következők közül legalább az egyik fontos eleme a fenti kérdésnek. A legfontosabb talán, hogy vegyünk egy izgalmas, fordulatos vagy drámai végkimenetelű alaptörténetet és szinte máris nyert ügyünk van. Ha ez nincs meg, még mindig kihozhatunk belőle valami jót, ha példának okáért megvannak benne a szellemes, jól megírt dialógusok, a parádés színészi játék vagy csupán valamiért magával ragad a film egészének a hangulata. Jelen filmünk esetében egyik sincs meg, se fordulatos és magával ragadó történet, se filmvégi csattanó, a képi világa teljesen átlagosnak mondható, a dialógusok semmitmondóak, egy szóval egy hatalmas csalódás.
Nehéz helyzetben is voltam, amikor össze kellett szednem a gondolataimat, hogy legalább pár sort írjak a filmről. Még akkor is könnyebb helyzetben lettem volna, ha a film legalább idegesítően rossz lett volna, itt azonban egyszerűen csak arról van szó, hogy a film gyakorlatilag másfél óra tömény unalom. A neorealista vonulat filmjei egyébként sem tartoznak a kedvenceim közé, de a korábbiakkal ellentétben itt még annyi esemény sem történik, mint azokban (pl. Biciklitolvajok vagy A sorompók lezárulnak). Valójában még filmként is nehezen tudok rá tekinteni, ugyanis dokumentarista stílusa miatt és a filmen végigvonuló események miatt is inkább egy kultúrtörténeti utazásnak lehetünk szemtanúi, ugyanis Ingrid Bergman leginkább csak a Nápolyban található múzeumok és a környékbeli nevezetességek megismerésével tölti az idejét.
Sajnálatos, hogy ilyen csapnivaló lett a végeredmény, hiszen a színészi gárda adott volt, hogy egy jó filmet kapjunk, azonban sem Ingrid Bergman, sem George Sanders nem erőltette meg magát, azonban tartok tőle, hogy ez egyiküknek sem róható fel. Előbbi ugyanis érthető okokból nem mondhatott nemet férjének, utóbbi pedig el is mondta, hogy élete egyik legrosszabb élménye volt a film. Fenti okokból kifolyólag senkinek nem tudom szívből ajánlani a filmet, ha azonban valaki valamilyen mazochista indíttatásból kifolyólag mégis szeretné megnézni vagy esetleg kóros álmatlansággal küzd, azok bátran vágjanak bele.
https://videa.hu/videok/film-animacio/italiai-utazas-K7cnedatJCw5UEo3 (szinkronos)
Ítélet: 10/3,5