Szovjetunió (Moszfilm, Belaruszfilm), 142 perc, színes, háborús dráma

A Filmről

1943-ban a tizenéves Floriját (Alekszej Kravcsenko) magával viszi egy csapat németek ellen harcoló partizán, akik Belorusszia erdeiben bujkálnak. Miután elmennek, Florija magára marad egy nála kicsit idősebb lánnyal, Glásával (Olga Mironova) és együtt kénytelenek átélni a háború kegyetlenségét. Amikorra újra találkozik a csapattal, addigra már túl van a háború számos poklán, ami örökre megváltoztatja őt. Kétségbeesett menekülése során nem talál mást, csak kiégett falvakat, lemészárolt civileket és embertelenségbe taszított túlélőket, míg végül szemtanúja lesz egy teljes falu lemészárlásának is, ami mély nyomot hagy benne. A film megrázó erővel mutatja be a háború lélekromboló hatását egy gyermek szemszögéből. Elem Klimov mesterműve nemcsak a háborús filmek, hanem az egész filmtörténet egyik legmegrendítőbb alkotása.

A Jöjj és lásd Alesz Adamovics regénye alapján íródott és a központjában az elidegenedés áll, ami hangsúlyosan jelen van a film zenéjében és a különféle hangokban is. Florija rettenetes élményei különösen megindító pillanatai a filmnek. Attól a pillanattól kezdve, hogy szemtanúja lesz faluja lerombolásának és családja lemészárlásának, a néző vele együtt nézi végig a náci háborús bűnök végtelen sorát. A film címe a Jelenések könyve 6. fejezetéből való, ismételt felszólítás megszemlélni az Apokalipszis lovasai által végzett pusztítást. Klimov egyértelműen népirtásként ábrázolja a nácik hadjáratát: a németek egyik tisztje bevallottan ki akarja irtani a helyieket. A rendezőt a mészárlás túlélőitől származó tanúvallomások ihlették meg, Alesz Adamovics pedig fiatalon a belorusz partizánokkal harcolt - alighanem részben az ő élményein alapul a film alapját jelentő regény is.

A szerep kedvéért 14 évesen tíz kilót fogyó Alekszej Kravcsenko valóban fuldoklott a mocsárban és tényleg majdnem agyonnyomták a tömegjelenetben, de senkiben fel sem merült, hogy ez azért túlzás, még ő maga sem érezte annak. Kilenc hónapig kellett kibírnia a brutális forgatást (ez háromszor annyi idő, mint egy átlagos hollywoodi szuperprodukció esetében), amely többek között azért tartott eddig, mert a jeleneteket nem praktikus egymásutánban, hanem a történet időrendjének sorrendjében vették fel, a rendező ugyanis abban bízott, hogy így még meggyőzőbb lesz a fiú játéka. Kravcsenko csak évekkel a bemutató után tanult színészetet, de még másfél évtizedig nem játszott semmiben, mivel úgy érezte, ezek után semmi értelme. Elen Klimov rendezőnek pedig ez volt az utolsó filmje.

Nincs még egy olyan háborús film, amely rémálomszerű kegyetlenségében Klimov művéhez fogható lenne. Valódi cselekménye nem is igazán van, pusztán valami félelmetes utazás, ahogy a fiú barangol a vidéken és egyik borzalomból esik bele a másikba. Egyetlen tudatos tette is eredménytelen: egy kiirtott faluból egy olyanba menekül, amit csak most szálltak meg a németek, és hiába próbálja figyelmeztetni a helyieket közelgő végzetükre. Itt nem beszélhetünk hősiességről és önfeláldozásról, nincsenek küzdelemre buzdító, hazafias beszédek, csupán a halál van jelen mindenféle változatban. Ebben a világban a sor önkénye dönti el, ki marad életben és kinek kell meghalnia. A film képi világának legfontosabb inspirációi a II. világháborús atrocitásokat ábrázoló, azok közül is a haláltáborokról készített sokkoló felvételek és fotók. Nem kérdés, hogy Klimov ezeket a képeket akarta rekonstruálni, csak nem dokumentumfilmes, hanem dokumentarista és játékfilmes eszközökkel.

A Jöjj és lásd! persze ma már vádolható propagandisztikussággal. Nem véletlen, hogy a II. világháborús szovjet győzelem negyvenedik évfordulójára időzítették a bemutatóját, és a nácik áldozataiként a beloruszokat ábrázolja, nem pedig a zsidóságot, ami a Szovjetunió korabeli politikájával magyarázható. Klimov műve nem háborús propaganda, hanem inkább háborúellenes (ellen)propaganda. Számos háborús film próbálja magát háborúellenes alkotásnak beállítani, a Jöjj és lásd azonban sem kibúvókat nem keres, sem vigaszt nem nyújt: azt mutatja meg, hogy a háborúban nincsenek győztesek, csak áldozatok.

Érdekességek

- A forgatás során éles lőszereket használtak, és Alekszej Kravcsenko beszámolója szerint néha a feje fölött alig 10 centire suhantak el a lövedékek.

- Elen Klimov nyolc évig küzdött a szovjet cenzúrával, mielőtt engedélyt kapott, hogy teljes egészében elkészülhessen a film.

- Alekszej Kravcsenkot nem is érdekelte a színészkedés, tapasztalata sem volt, csupán egy barátját kísérte el a meghallgatásra. A szereplőválogatásért felelős stábtagnak azonban megakadt rajta a szeme, és azt kérte, álljon eléjük és nézzen maga elé úgy, mintha az anyját látná, amint az ágyában haldoklik. Egy percen belül az egész stáb zokogott, a szerepet pedig ezek után természetesen megkapta.

- A rendező azt tervezte, hogy Alekszej Kravcsenkót hipnotizáltatja a legerőszakosabb és legfélelmetesebb jelenetek alatt, hogy a gyerek fiatal elméjét ne érje károsodás, de kiderült, hogy a fiú nem alkalmas hipnózisra.

- Klimov helyi parasztokat bérelt fel statisztaként, főleg olyanokat, akik tényleg átélték a borzalmakat, és azt kérte tőlük, játsszák el újra az emlékeiket. A filmben tehát javarészt valódi érzelmeket látunk, a „színészeket” pedig hátralévő éveikre újra traumatizálta a forgatás.

- 2017-ben a filmet Karen Szaknazarov felügyelete alatt felújították. A felújított alkotást több független európai filmszínházban vetítették, továbbá a 74. Velencei Filmfesztiválon elnyerte a legjobb helyreállított film díját.

Vélemény

Bár a történet a második világháborúban, 1943-ban játszódik, az áldozatok fehéroroszok, az agresszorok pedig a nácik, 2025-ben mégsem lehet nem Ukrajnára gondolni közben. Természetesen nem tudom mi is zajlik ott valójában (remélhetőleg a filmben bemutatott borzalmak talán nem), mindenesetre lehetetlenség úgy végignézni a filmben bemutatott különféle szörnyűségeket, hogy közben ne gondoljunk arra, hogy pár száz kilométerrel arrébb egy hasonló háború dúl. Klimov filmjét valóban nem lehet többször megnézni. Egyrészt azért, mert kegyetlenül és kendőzetlenül mutatja meg, milyen is egy valódi háború és mivé lesz benne egy ember, pláne ha egy gyermekről van szó benne. Ugyanakkor számomra azért annyira nem volt meggyőző, hogy olyasfajta ódákat zengjek róla, mint azt sokan megetették a film kapcsán korábban, így ezért sem áll szándékomban újfent megtekinteni.

Amellett, hogy valóban fontos film, legalábbis a szovjet filmtörténelem szempontjából mindenképp a célját is egyértelműen sikerült elérnie, miszerint a nácizmusnál rosszabb dolog soha nem is történt még a világtörténelemben. Mindez még akkor is igaz, ha azt néha már számomra kissé túlzottan szájbarágós módon meséli el. Bár ugyanez teljes joggal érthető is, ugyanis mindenképp meg kellett felelnie a szovjet propagandának, miközben a háborúellenes üzenetet is egyértelműen át kellett adni találkozhatunk számomra kissé érthetetlen és szürreális megoldásokkal. Való igaz, hogy a háború lármájának kakofóniája, a végtelen kameramozgások, és a látszólag soha véget nem érő, céltalan cselekmény képesek egy olyan állapotba juttatni a nézőt, amilyenbe főhősünk is egyre inkább kerül. Az pedig végképp próbára teszi a nézőt, hogy a szereplők rendszeresen megszegik a filmezés egyik legfontosabb szabályát, és folyamatosan belenéznek a kamerába, így végképp nincs menekvés a tekintetük elől. A másik oldalon viszont feltűnnek furcsa lázálmok, egy német tiszt vállán üldögélő maki, vagy épp egy náci madárijesztő.

Teljesen meg tudom érteni a főszereplőt alakító Alekszej Kravcsenkót, hogy ezek után nem igazán akart semmilyen más filmben szerepelni, elég volt egy forgatás során átélnie azokat a szörnyűségeket, amiket a filmben bemutatnak. Az általa játszott Florija annyi szörnyűséget látott, ami másnak egy egész életre is sok lenne, nem véletlen, hogy az alatt a pár hónap alatt mintegy 20 évet öregedett. A film elején még egy ártatlan gyermek, akinek gyermeki mivolta teljesen elpusztul és a film végére egy teljesen megtört lelkű felnőtté válik, aki már leginkább a halált várja. Legszívesebben megtorolná valakin azokat az embertelenségeket, amiket át kellett élnie és a sors furcsa iróniája, hogy mindösszesen egy Hitlert ábrázoló plakáton tud bosszút állni. Ez pedig jelképesen mindazt a tehetetlenséget mutatja be, amit akkoriban sokaknak át kellett élnie.

A Jöjj és lásd egy lehangoló és idegőrlő alkotás, amiről senkinek nem lesznek pozitív élményei, épp ezért senkinek sem tudom tiszta szívből ajánlani. Ráadásul még azt sem tudom mondani, hogy aki eddig nem látta, az mindenképp tekintse meg, mert az a részemről is kegyetlenség lenne (és itt most ezt nem a film minősége miatt mondom). Ugyanakkor ha valaki mégis nekiállna vagy már látta, az bizonyosan máshogyan fog tekinteni mindenféle értelmetlen háborúra és tényleg elgondolkodik azon, van e bármilyen értelme a háborúknak és létezik e kegyetlenebb lény az embernél.

Ítélet: 10/7,5