Olaszország (Produzioni de Sica), 89 perc, ff, dráma

Rendező: Vittorio De Sica

A Filmről

Antonio Ricci (Lamberto Maggioranni) minden napját ugyanúgy kezdi, sorban áll a többi férfival együtt abban a reményben, hogy munkát talál magának. Amikor végre felvennék moziplakátokat ragasztani, keserűen döbben rá, hogy munkájához mindenképpen szüksége lesz egy kerékpárra. Bár azt hazudja, hogy van kerékpárja, valójában kénytelen volt zálogba adni, hogy a kapott pénzen ételt vásárolhasson a családjának. Mivel nincs más megoldás, a felesége, Maria (Lianella Carell) lehúzza minden ágyneműjüket, hogy azokat eladva végül kiváltják a zálogból a kerékpárját. Ricci biciklijét azonban az első munkanapján ellopják, így a férfi kénytelen fiával (Enzo Staiola) együtt egész Rómát bejárni a tolvajokat keresve, mindhiába. A szegénység és kétségbeesés ördögi köre ez, melybe kis híján Ricci is visszazuhan, amikor végső megoldásként azon gondolkodik, hogy a munka megtartása érdekében ellopja valaki kerékpárját.

A szegénység sújtotta háború utáni Rómában játszódó Biciklitolvajok egy egyszerű mese, amelynek valójában sokkal több a mondanivalója, mint azt lineáris szerkezete és egyszerű jellemformálása alapján gondolnánk. Keserű irónia van abban, hogy a háború sújtotta Olaszországban Ricci munkája a moziplakátok ragasztása; a fényűzéssel teli élet éles ellentétben áll a mindennapokkal, amikor az egyszerű embereknek mindent meg kell tenniük azért, hogy össze tudják valahogy kaparni mindennapi betevőjüket.

A Biciklitolvajokban alighanem a filmtörténet egyik legnagyszerűbb apa-fiú kapcsolatának ábrázolását láthatjuk, tele finom mozdulatokkal, a fokozatosan erősödő tisztelet és bizalom apró jeleivel, ami mélyen megindítja a nézőt. Az ellopott kerékpár felkutatásában részt vevő Bruno rajongása feszültségeken és bizalomválságokon keresztül, fokozatosan alakul át az apát emberi esendőségével elfogadó fiú tiszta szeretetévé. Ez egészen addig tart, amíg apja reményvesztettségében és végső kétségbeesésében egy rossz pillanatban pofon üti őt. A gyermek ekkor még kiengesztelődik, amint apja az utolsó fillérjét is feláldozva elviszi egy étterembe. Viszont egy későbbi meggondolatlan lépés már talán örökre nyomot hagy a fiúban és csalódik az apjában. Ekkor már Ricci könnyei sem azért folynak, mert elveszíthetik megélhetésüket, hanem mert tudja, valami sokkal fontosabbat is elveszíthet.

Ezt a remekművet általánosan és méltán tekintik az olasz neorealizmus egyik csúcsteljesítményének. Vittorio De Sica a stílus képviselőihez hasonlóan nem stúdióban forgatott, előnyben részesítette a helyszíni felvételeket, a természetes fény használatát és az alsóbb osztályokra koncentráló történetet, melyhez kizárólag amatőr színészeket alkalmazott. Jelen filmjét is erőteljes társadalomkritika jellemzi és megmutatja a fennálló szociális problémákat. A rendező dokumentumfilm-szerű képei és az amatőr színészgárda gyakorlatilag a negyvenes évek végének Rómájába kalauzolnak minket. A filmet sokszor illetik a szentimentalizmus vádjával, holott letisztultságának legnagyobb érdeme éppen az, hogy torokszorítóan, de nagyon is valóságosan ábrázolja az egyszeri ember tragédiáját.

Gyakran minden idők egyik legnagyobb filmalkotásaként ünneplik a Biciklitolvajokat. Ennek a nagyon egyszerű és emberi történetnek máig nem veszett el az ereje és az 1999-es újbóli bemutatása idején további rajongókat és elismerést szerzett a rendező, Vittorio De Sica által ábrázolt erős érzelmek által. A filmet 1950-ben tiszteletbeli Oscar-díjjal tüntették ki, majd 1958-ban felkerült a világ legjobb filmjeit elismerő Brüsszeli Tizenkettő listájára, Cesare Zavattinit pedig az Amerikai Filmakadémia jelölte a legjobb forgatókönyv díjára is. A Biciklitolvajok egy kétségkívül gyönyörű és elgondolkodtató alkotás, melyből joggal merítettek a későbbi olasz filmművészet nagyjai.

Érdekességek

- Mielőtt a rendező úgy döntött, nem alkalmaz hivatásos színészeket a filmben, Cary Grant és Henry Fonda  is jelöltek voltak a főszerepre.

- A későbbi világhírű rendező, Sergio Leone a film egyik nem jegyzett asszisztense volt és az egyik jelenetben fel is tűnt, mint pap.

- Antonio Ricci a Gilda (1946) című film noir plakátját ragasztja fel a falra a filmben, melynek címszereplője az amerikai szexszimbólum, Rita Hayworth.

- A főszereplők közül a Riccit alakító Lamberto Maggioranni valójában gyári munkás volt, akinek érdekes módon nem hagyták meg eredeti hangját, hanem az utószinkron során egy szinkronszínész kölcsönzött neki hangot és szerepéhez hasonlóan neki is munkát kellett keresnie a forgatás befejezése után. Bruno megszemélyesítőjét (Enzo Staiola) a forgatás mellett bámészkodók között találta meg a rendező. A Ricci feleségét alakító Lianella Carell pedig ekkoriban újságíró volt, és éppen a rendezővel szeretett volna interjút készíteni, amikor a rendező meglátta benne a szerepre való alkalmasságot.

Vélemény

Végig azon törtem a fejem, hogy mi lehetett és főleg mi lehet még most is a film sikerének titka. Az biztos, hogy nem az izgalmas vagy csavaros történet, hiszen az gyakorlatilag kimerül az ellopott kerékpár (nekünk, magyaroknak vicces értelmet jelenthet a kerékpár márkája is: Fides) utáni kutatásban. Nem beszélhetünk a színészek mindent elsöprő játékáról sem, mivel a színészgárdát kivétel nélkül gyakorlatilag amatőrök alkották. Annyi viszont biztos, hogy mind a film és mind a hangulata most is működik és engem is szinte majdnem megvettek vele kilóra.

Ami a film hátrányára válhatott volna, pont az adta a film végső erősségét. Úgy gondolom, hogy az amatőr színészek/szereplők teremtették meg azt a hangulatot, melyet profikkal nem lehetett volna megcsinálni. Ők jobban bele tudták magukat élni a szerepbe, hiszen nekik a filmbéli történések a valóságot jelentették, nem csupán egy szerepet kellett játszaniuk. Kétségtelen, hogy a Brunot megszemélyesítő kisfiú, Enzo Staiola telitalálat volt. Talán az ő meglepően hiteles játéka adta hozzá azt a további adalékot, ami a legnagyobbak közé emelte a filmet.

Nyilván sokan gondolhatják azt, hogy a történet feleslegesen túldramatizált, hiszen a főszereplője kaphatott volna kölcsön egy kerékpárt, amely megoldotta volna a problémát. És szerintem is vannak olyan jelenetei a filmnek, melyek a realizmus miatt pont, hogy hiteltelenné teszik a történetet. Gondolok itt például arra, amikor Ricci és barátai kimennek a piacra és alkatrészenként kezdik el keresni a biciklit, vagy mikor a megvádolt tolvaj hirtelen rosszul lesz és elájul, mielőtt a rendőrség megjelenne.

Fentiekkel ellentétben a film vége a filmtörténelem legszebb jelenetei közé tartozik. Miután bebizonyosodik, hogy nincs semmi remény a bicikli megtalálására, Antonio döntés elé kényszerül: tisztességét megőrizve, ezáltal családja jövőjét fenyegetve üres kézzel tér haza, vagy a futballstadion környékén álló számtalan bicikli közül ő is eltulajdonít egyet. Vívódása egyértelműen a film vitathatatlanul legdrámaibb jelenete, amely kétségkívül csak egyféleképpen végződhet. Erőssége abban rejlik, hogy abban a pillanatban nem csak egy bűntett elkövetéséről van szó, ez sokkal több annál. Egy gyermeknek ugyanis végig kell néznie, hogy apja olyat tesz, amivel egy pillanat alatt lerombol mindent, ami miatt egykoron felnézett rá. Ugyanekkor viszont létrejön a filmtörténelem egyik legmeghatóbb jelenete, amint az összetört lelkű kisfiú végül belecsúsztatja kis kezét apja kezébe.

A Biciklitolvajok valójában nem több, mint egy mese, melynek ugyanúgy megvannak a szomorú és drámai, mint a felemelő és megkapó pillanatai. Úgy gondolom, hogy ez a film egy kitűnő példája annak, hogy miért is van szükség a mozi által teremtett varázslatra, amihez az alkotók kitűnően kihasználták a mozgókép és a mozi adta lehetőségeket, hogy mind a mai napig képesek legyenek elvarázsolni a nézőket.

Ítélet: 10/8,5