2021. már 01.

I3. A sorompók lezárulnak (Umberto D.) (1952)

írta: mindennapra1film
I3. A sorompók lezárulnak (Umberto D.) (1952)

mv5bmtk0zjgwotetyjy1mc00ngq1lwi2yjatymm1mwnlmgzkm2nmxkeyxkfqcgdeqxvymtiynzy1nzm_v1.jpgOlaszország (Dear Film), 89 perc, ff, dráma

Rendező: Vittorio De Sica

Producer: Giuseppe Amato, Vittorio De Sica, Angelo Rizzoli

Operatőr: G. R. Aldo

Forgatókönyv: Cesare Zavattini

Zene: Alessandro Cicognini

Szereplők: Carlo Battisti, Maria-Pia Casilio, Lina Gennari, Memmo Carotenuto, Elena Rea, Alberto Albari Barbieri, Ileana Simova

 

A Filmről

A neorealizmus klasszikusaként számon tartott Biciklitolvajok (1948) után Vittorio De Sica rendező és Cesare Zavattini forgatókönyvíró hasonló témát és alkotó módszert választott A sorompók lezárulnak elkészítésekor. A filmet egy erős érzelmeket okozó, személyes történet köré építik fel, amelynek elbeszélése során az általános társadalmi állapotokra is fény derül. Ez volt a rendező legszemélyesebb filmje, egyfajta tiszteletadás édesapja emléke előtt, nem véletlen a címszereplő névválasztása sem (édesapja Umberto De Sica).

mv5bzwvmy2m3ngetnwrmyi00mdyzltkzotety2rlzdyyywvknddmxkeyxkfqcgdeqxvymti3mdk3mzq_v1.jpg

Umberto Domenico Ferrari (Carlo Battisti) már az albérletének a díját sem bírja fedezni csekély nyugdíjából, ezáltal ki van szolgáltatva háziasszonyának (Lina Gennari), aki legszívesebben minél hamarabb megszabadulna tőle, még szobájába is új lakót költöztetnek, amíg ő kórházban van. Umberto csupán az emberséges cselédlány, Maria (Maria Pia-Casilio) gondoskodására számíthat, egyetlen társa és vigasza pedig a kiskutyája, Flike, akivel még az ételét is megosztja. Ahogy egyre kilátástalanabb helyzetbe sodródik, Umbertónak nem egyszer választania kell saját és a kutyája élete között.

umberto-d.jpg

A sorompók lezárulnak forgatása Róma utcáin zajlott (belső felvételek pedig a Cínecittában), a főszerepeket pedig - a rendezőtől már megszokott módon - a hitelességet fokozandó amatőr színészek játszották. Carlo Battisti visszafogott méltósággal alakítja a reménytelen helyzetébe beletörődő és belefáradó nyugalmazott hivatalnok, Umberto D. szerepét. A film egyik központi jelenetében a kutyának nyoma vész, Umberto pedig, attól tartva, hogy kutyája a sintérek kezébe kerül, kétségbeesett keresésbe kezd. A kutya utáni nyomozás már-már a Biciklitolvajokban látható kerékpár utáni hajszát idézi. A rendező végül nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy Umberto kutyája iránt érzett szeretete a megváltást jelenti-e számára vagy csak egy öregember céltalan hóbortja.

A sorompók lezárulnak az olasz neorealizmus egyik legszebb darabja, mely annak ellenére, hogy magányról és kétségbeesésről szól, arra is rámutat, hogy még a legnyomorúságosabb élet is lehet értékes, ezáltal a minden helyzeten átsegítő életigenlésről is szól. Vittorio De Sica alkotása mesteri módon mutatja be az elidegenedés és az időskori számvetés problematikáját. A hétköznapokról, a magányról szóló költői szépségű film a korábbiakhoz hasonlóan támadásokban részesült odahaza, nagy tetszéssel fogadták viszont külföldön. Az olasz bírálók közül sokan az optimizmust hiányolták a műből, a külföldi rajongók közül viszont a legendás Charlie Chaplin „nagyon nagy film”-ként értékelte Vittorio De Sica művét, amit egy magánvetítésen látott.

 

mv5bmtexmjkwmmetmgewmi00zjyxlwfimduty2q4mtezmze4zdc0xkeyxkfqcgdeqxvymti3mdk3mzq_v1.jpg

 

A film alapján 1974-ben készült egy meglepően sikeres amerikai remake (Harry and Tonto, nálunk A macskás öregúr címen játszották). A történeten viszont annyit változtattak, hogy az idős úr egyetlen társa abban a kutya helyett egy Tonto nevű macska lett. A főszereplő, Art Carney a rá következő évben a Golden Globe mellett elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar díjat is. 2008-ban pedig a franciák készítették el a saját változatukat Egy ember és kutyája (Un homme et son chien) címen, a címszerepben Jean-Paul Belmondoval

 

Érdekességek

- A főszerepet játszó Carlo Battistinek ez volt az egyetlen szerepe élete során. A valódi foglalkozását tekintve a firenzei egyetem nyelvészprofesszora volt.

- A szobalány szerepét játszó Maria-Pia Casilio úgy kapta meg a szerepet, hogy elkísérte egy barátját a forgatásra, hogy láthassa az igazi színésznőket, ahogy versengenek a szerepért. Vittorio De Sica rendező azonban kiszúrta őt az erkélyről és rögtön tudta, hogy ő az a lány, akit keres.

Vélemény

Nem szól túl nagy dolgokról ez a film, mégis nagyon megható tudna lenni, ha épp erre nyitott hangulatban talál el minket. Nálam talán pont ez okozta a problémát, mert épp egy borongós, ködös téli napon kerítettem sort a film megtekintésére, ami nem bizonyult jó döntésnek, így a filmélmény sem lett olyan, mint amilyen akár lehetett volna, amennyiben más hangulatban kap el (a végső pontszámot is ezért kerekítettem fel). Feltehetően pont emiatt még jobban kidomborodott a film borzasztóan keserű és lehangoló hangulata, amely filmben a végét leszámítva nincs gyakorlatilag egyetlen vidám pillanat sem.

A pozitív befejezés ellenére is egy végtelenül elkeserítő történet egy jelentéktelen kisemberről (Umberto D.), aki annyira jelentéktelen, hogy valójában még a neve sem fontos. A film egy igen szerencsétlen sorsú és végtelenül magányos férfi tragédiája, aki minden egyes percben kapálózik és igyekszik minden egyes emberi kapcsolatot megragadni és próbál kapcsolatot teremteni, azonban minden esetben falakba ütközik. Ismerősei és alkalmi kapcsolatai csupán egy-egy pillanatra tűnnek fel az életében, de mindegyikőjük már rohan is tovább és próbálja minél hamarabb lerázni őt, holott mindenki számára világos, hogy csupán egy kis figyelemre és megértésre vágyik. Mindezek ellenére a büszkesége fontos marad a számára, mert nem hajlandó kéregetni az utcán, ahol bárki felismerheti őt, hanem maga helyett a kutyáját állítja ki a sarokra, ő pedig megbújik a háttérben.

umberto_d.jpgFurcsa módon számomra a legnagyobb alakítást nem az amatőr színészek, hanem Flike, a kutya nyújtotta. Szimbolikus jelentéssel bír, hogy a film végén is a kutya az, aki önkéntelen cselekedetével megmenti magát és gazdáját is a végső tragédiától, ezáltal egy kis pozitív kicsengést adva a történetnek. A legtöbb neorealista film fontos alkotóeleme közé tartozik, hogy végén megtörténik a csoda, ami új célt ad a reményvesztett főhős életének, és ráébreszti, hogy még sincs minden veszve. Jelen esetükben is ez történik, de azért az alkotók (és ezáltal a film) számlájára írom, hogy mindez nem lett túlzottan giccses és szájbarágós, hanem a stílus jellemzőjéhez hasonlóan megmaradtak a realista és életszagú befejezésnél.

https://videa.hu/videok/film-animacio/a-sorompok-lezarulnak-1952-drama-feketefeher-film-ec3Pxt2qpWPB5ihL

Ítélet: 10/6

Szólj hozzá

kutya amatőr magány neorealizmus Róma Olaszország Cinecitta Vittorio De Sica