A Filmről

Ha az ausztrál filmekről kérdeznénk meg valakit. a legtöbbeknek bizonyára a Krokodil Dundee-filmek ugranak be elsőként, míg ha a színészekről beszélünk, akkor egyértelműen Nicole Kidman, Hugh Jackman, Russell Crowe, (a félig amerikai) Mel Gibson, Cate Blanchett és Heath Ledger neve ugrik be, vagy ha a fiatalabb generációt kérdezzük, akkor Margot Robbie vagy épp a Hemsworth fivérek. Ugyan készült számos világszerte is elismert ausztrál film (Gallipoli, Animal Kingdom, Babe, Kötelező táncok, Moulin Rouge), egyetlen percig sem gondolkodtam melyik legyen az a film, amivel reprezentálhatom az országot. A Mad Max-filmek amellett, hogy világszerte hatalmas sikert arattak, megteremtették a disztopikus filmek világát és elindították Mel Gibsont a világhírnév felé. A rendkívül alacsony költségvetésű, ismeretlen színészekkel forgatott film az alkotók számára is meglepően nagy siker volt, amely szinte azonnal bekerült a kultfilmek táborába, évtizedekre meghatározva a poszt-apokaliptikus filmek világát.

Mad Max (1979)

George Miller rendező 1979-ben vitte először vászonra a motoros bandák által uralt Ausztrália pokoli vízióját, az akkor mindössze 23 év, abszolút kezdő Mel Gibsonnal a főszerepben. Ő alakítja Max Rockatanskyt, aki a nem túl távoli jövőben rendőrként próbál rendet tartani az akkorra már teljesen szétzilált társadalomban. Erőszakos motoros gengszterbandák uralják az országutakat és egy összetűzés végén megölik a feleségét (Joanne Samuel) és a gyermekét. Mad Max pedig könyörtelen bosszúhadjáratba kezd, hogy leszámoljon a motoros bandával. Bár a filmet bemutatásakor viszonylag kevés moziban vetítették, az Államokban 8 millió dollárt hozott, világszerte pedig 100 milliót. Mivel a film gyártási költsége mindösszesen 400 000 ausztrál dollár volt, anyagi szempontból is elég sikeres lett. Húsz éven keresztül számon tartotta a Guinness Rekordok Könyve, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű filmet, csak 2000-ben az Ideglelés (The Blair Witch Project) taszította le erről a pozícióról.

Mad Max 2. - Az országúti harcos (Mad Max 2: The Road Warrior) (1981)

Ritkaság, hogy egy film második része jobban sikerüljön az elsőnél, de a Mad Max mozik esetében mégis ez a helyzet. Bár Ausztráliában már az első rész is hatalmas sikernek örvendett és jó néhány országba eladták a filmet, az igazi áttörést a folytatás hozta meg, amit Amerikában Az országúti harcos címmel futtattak, mivel arrafelé a kutya sem ismerte az első filmet, és senkit nem érdekelt volna a második, ha tudja, hogy folytatásról van szó. Az alkotóknak az első rész büdzséjének a tízszerese állt rendelkezésükre, ausztrál mozi még soha korábban nem került ennyi pénzbe. A kétmilliós költségvetésből csak Amerikában huszonhárom milliót csináltak, Mel Gibson pedig gyorsan a sztárok között találta magát.

Miután az első részben George Miller nagy vonalakban már bemutatta a sötét hangulatot, lehetősége nyílt arra, hogy illusztrálja milyen kétségbe esett és reménytelen állapotba jutott a társadalom. Az is egyértelmű, hogy egy olyan embernek, mint amilyen hősünk is, szüksége van egy küldetésre. A káoszba süllyedt világban egy maroknyi civilizált csoportnak segít elszállítani a hatalmas kincsnek számító benzinkészletüket a barbár gyilkosok ellenében. A film valóban látványos második fele gyakorlatilag egyetlen hosszú és akcióban dúskáló autós üldözés, melynek során Max egy tartálykocsi volánjánál ülve próbálja kétségbeesetten biztonságban eljuttatni az üzemanyagkészletet a végcélhoz.

A Mad Max 2. lett az, amivel a mai napig a legtöbben azonosítják a franchise-t. Sőt, amit a világ ma posztapokaliptikus környezetként definiál, arra a Mad Max második része volt a legnagyobb hatással. Itt kerültek elő a már említett bizarr járművek, a bőrruhás punkok vagy épp a hokimaszkos főgonosz, Humungus (Kjell Nilsson) alakja, nem is beszélve a végeláthatatlan pusztaságról. Az országúti harcos egyértelműen jobb lett, mint elődje, és minden idők legjobb folytatásai listáján is bebetonozott helye van. Nemcsak hogy sikeresen ismételte meg az első rész lendületes tempóját, de jóval többet is nyújtott annál és egy teljesen új mércét állított fel, amit azóta egyetlen poszt-apokaliptikus film sem tudott megugrani, méltó versenytársat is csak a saját sorozatán belül kapott (erről hamarosan egy külön posztban számolok be).

Mad Max 3. - Az igazság csarnokán innen és túl (Mad Max Beyond Thunderdome) (1985)

A harmadik résszel sajnos elérkezett a folytatásokra jellemző tipikus dolog, miszerint jobb lett volna még idő előtt abbahagyni. Ráadásul ezzel tisztában is voltak, ugyanis a film eredetileg nem a Mad Max folytatásának készült volna, hanem egy posztapokaliptikus, amolyan A legyek ura adaptációnak, melyben a gyermekekből álló törzset felfedezi egy felnőtt. Sajnos azonban a pénz nagy úr, így a felnőttből Mad Max lett, utólag azonban bebizonyosodott, hogy George Miller ennél rosszabb döntést nem is hozhatott volna. Bár mentségére szóljon, hogy 1983-ban Byron Kennedy (az előző filmek producere, és társ-írója) forgatási helyszíneket keresve meghalt egy helikopter balesetben, ami után Miller kedve is elment a rendezéstől (csak az akciójeleneteket rendezte meg), így inkább barátját, a mozi világában még teljesen tapasztalatlan George Ogilvie-t kérte meg arra, hogy befejezze a harmadik felvonást. Többen is nehezményezték, hogy teljesen szakít az előző két film posztapokaliptikus és brutális jellegével, a nyers ausztrál hangulattal szemben már túl erős a hollywoodi befolyás. Ennek eredményeképpen a filmzenét is lecserélték, Maurice Jarre a neves francia filmzeneszerző teljesen új zenét írt a filmhez, mely azonban Bryan May brutálisan nyers és hatásos filmzenéjével szemben inkább a klasszikus hollywoodi hagyományokat követi. 

Érdekességek

- George Miller orvosként dolgozott egy kórház sürgősségi osztályán az ausztráliai Victoria államban, amikor a film készítésére gyűjtött. A filmben látható erőszakot az orvostanhallgatóként szerzett tapasztalatainak felhasználásával ábrázolta, korábban ugyanis többször asszisztált autóbaleseteknél.

- A legendák szerint Mel Gibson úgy kapta meg Max Rockatansky szerepét, hogy a válogatás egy kocsmai verekedés másnapján volt és Gibson a monoklijával hívta fel magára a figyelmet. Nem is számított arra, hogy megkapja a szerepet, csupán a barátját, Steve Bisley-t kísérte el a meghallgatásra, aki végül Goose szerepét kapta meg. Amikor pár héttel később a második fordulóra ment, az arca már teljesen meggyógyult és a castingon fel sem ismerték.

- Miller szinte végig hivatalos engedély nélkül forgatott, de egyeztetett a rendőrséggel, akik igyekeztek mindenben segíteni, gyakran még a forgalmat is leállították a forgatás miatt. Egyébiránt a forgatáson valutaként sört használtak, főleg ha szívességet kellett kérniük, például egy traktorvezetőtől.

- Az alacsony költségvetés miatt kizárólag Mel Gibson ruhája készült valódi bőrből, a többiek latexből készült ruhákat viseltek, ami viszont könnyen szakad, ezért számos alkalommal össze kellett ölteni őket a forgatás alatt. 

- Miller az alacsony költségvetés miatt nem tudta kigazdálkodni a motoros banda repülőjegyeit, ezért ők a saját motorjaikon érkeztek Sydney-ből a forgatás helyszínére. Miller még örült is, legalább egész úton a motorosbanda szerepüket gyakorolhatták a srácok.

- A filmben takarékossági okokból rossz állapotú, leselejtezett autókat használtak, két egykori rendőrautót és egy taxit. A filmbéli Pursuit valós típusa egy 1974-es Ford Falcon XB Sedan, az Interceptor feliratot viselő rendőrautó pedig eredetileg egy 1972-es 6 hengeres Ford Falcon XA volt, míg Max kocsija valójában egy 1974-es V8-as Ford Falcon XB Sedan volt. Silvertonban működik Ausztrália egyetlen Mad Max múzeuma, előtte egy kiállított Pursuit Special másolat is látható.

- Mivel a filmet Ausztráliában, ausztrál színészekkel forgatták, az amerikai forgalmazó aggódott amiatt, hogy az amerikai nézőket zavarni fogja az ausztrál akcentus, így az egész filmet utószinkorinzálták, amerikai színészekkel.

- A Mad Max 2. elején régi felvételekből összeállított képsor (egyebek mellett az 1956-os magyar forradalomból származó felvételeket is tartalmaz) és magyarázó szöveg van. Ez csak a nemzetközi piacra készült változatban van meg, mivel az első részt viszonylag kevesen ismerték külföldön. Az ausztrál változat egyből az üldözéses jelenettel kezdődik.

- Max kutyája egy ausztrál pásztorkutya, a Broken Hill-i kutyamenhelyről lett kihozva. Mivel a sok jármű erős hangja nagyon zavarta, speciális füldugót kapott a hangos jelenetekben. A forgatás után a kutyát az egyik segédoperatőr örökbe fogadta.

- A harmadik részben a menekültek völgyében élő Savannah Nix szerepét a magyar származású, ausztrál Helen Buday alakítja.

- Mivel Tina Turnernek nem ment a jobbos kormányos és egyben hagyományos váltós autó vezetése, ezért ő egyedül automata váltós kocsit kapott a végső üldözéses jelenethez.

Vélemény

Elöljáróban leszögezném, hogy én sosem voltam a Mad Max jellegű posztapokaliptikus filmek rajongója, így aki most azt várja, hogy majd arról fog szólni a poszt, hogy mekkora király filmekről van szó, azokat sajnos el kell, hogy keserítsem. Igen, ez még a mindenki által legjobbnak tartott második részre is igaz. Ugyanakkor nem is annyira tragikus a helyzet, így szerencsére az összkép annyira azért nem lesz elkeserítő. Az viszont rögtön kijelenthető, hogy a Mad Max-filmek nem azért lettek olyan ismertek világszerte, mert annyira jó filmek lennének, filmtörténeti jelentőségük viszont jóval nagyobb.

Kezdjük is rögtön az első résszel, ami egyértelműen a leginkább túlértékelt alkotás mind közül. Ugyanis ha nem született volna meg a második rész, akkor valószínűleg sokan még azt sem tudnánk, hogy miről is beszélünk. Azon kívül, hogy George Miller megismertette velünk a főszereplőt és felvázolt egy okot, hogy miért is lett Mad Maxből az, akit a későbbi két részben láthatunk, valójában egy középszerű bosszúfilmet kapunk egy-egy jobban megkomponált autós üldözéssel kiegészítve. A Mad Max még egyáltalán nem hordozza még azt a képi világot, ami a későbbi alkotások védjegyévé vált, a posztapokaliptikus világrendre vonatkozóan pedig még csak minimális utalások vannak. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy igencsak kis büdzséből készült filmmel van dolgunk, ami azért igencsak meglátszik a végeredményen, még ha nem is feltűnően zavaró. A legnagyobb problémám a filmmel viszont nem ez volt, hanem a végtelenül irritáló motoros banda. Akárhányszor néztem is meg a filmet, egyetlen alkalommal sem tudtam elhinni róluk, hogy mindenre elszánt gyilkosok, akik nőket erőszakolnak, ugyanis sokkal inkább hasonlítottak a Kék Osztriga bár törzsközönségére, mint vérbeli motoros fickókra.

Mivel az első rész sokaknak jobban tetszett, mint nekem, így George Miller már egy jóval jelentősebb költségvetéssel vághatott bele a Mad Max 2. munkálataiba és ez bizony a végeredményen is meglátszik. Valójában ezzel a filmmel sikerült bevonulnia a filmtörténelembe, ami egyértelműen az egyedi és hihetetlenül erős képi világnak (különleges járművek és egyedi jelmezek) köszönhető. A film erőssége itt sem a történetben rejlik, ugyanis Miller nem csinált mást, mint a klasszikus westernfilmek momentumait ültette át egy posztapokaliptikus környezetbe, az viszont annyira jól sikerült, hogy nem véletlenül vált megkerülhetetlenné a film rengeteg későbbi posztapokaliptikus film és videojáték alkotójának számára. Minden egyes ráfordított dollár meglátszik a filmen, a sminkek és a jelmezek végtelenül dizájnosak, a díszletek és a járgányok aprólékosan, a legutolsó csavarig művészi igényességgel kidolgozottak és részletgazdagok, miközben sikeresen tartják fenn a véletlenszerű összetákoltság illúzióját. 

A Mad Max második része azon ritka kivételek közé tartozik, amikor egy folytatás sokkal jobban sikerült, mint az eredeti alkotás, amiből egyenesen következik, hogy szükség van egy következő epizódra. Olyat azonban igencsak ritkán látni, hogy azzal már ne süljenek fel az alkotók, nem volt ez máshogy a Mad Max 3. esetében sem. Ezt a részt most láttam először, mert fenti okok miatt korábban mindig ódzkodtam tőle és félelmeim sajnos beigazolódtak. Szerencsére Az igazság csarnokán innen és túl nem lett egy nézhetetlen és borzalmas alkotás, de iszonyatosan bosszantó, hogy mennyire kilóg a szériából. A díszletek, az  jelmezek, az üldözési jelenetek egyaránt látványosak (bár ez már úgy gondolom alapvető dolog) és a film első feléig egy igencsak élvezetes alkotásról beszélhetünk, leszámítva Tina Turnert, a nyomorult törpét és a pilótát, akinek semmi keresnivalója nem volt a filmben. A film második felében viszont megérkeznek a gyerekek és sajnos egy másik rendező is (ennek okait a bevezetőben olvashatjuk), onnantól kezdve pedig egy másik film kezdődik, egy gyermekeknek készült kalandfilm és abból is a rosszabbik fajtából.

Van azonban happy end is, mert a Mad Max 3. valóban egy méltatlan lezárása lenne a sorozatnak, ha nem  gondolta volna úgy George Miller, hogy van még ötlet a tarsolyában. Ennek eredményeképpen ugyan igencsak nyögvenyelősen és mintegy 15 évvel később, mint ahogy azt eredetileg tervezte, de elkészülhetett a Mad Max - A harag útja, ami megváltoztatta a teljes sorozatról kialakult képet. Következő bejegyzésemben arról a filmről fogok bővebben is értekezni.

Ítélet: 10/6 - 10/8 - 10/5