USA (Fox), 97 perc, néma ff, romantikus dráma

Rendező: F. W. Murnau

Producer: William Fox

Operatőr: Charles Rosher, Karl Struss

Forgatókönyv: Hermann Sudermann, Carl Mayer

Zene: Timothy Brock, Hugo Riesenfeld

Szereplők: George O'Brien, Janet Gaynor, Margaret Livingston

A Filmről

Egy városi nő (Margaret Livingston) vidéken tölti a szabadságát, ahol viszonyt kezd egy nős farmerral (George O'Brien). A nő azt akarja, hogy a férfi ölje meg a feleségét (Janet Gaynor). A nő ki is tervel egy "csónakbalesetet", de lelkiismereti problémái miatt azt a férfi nem képes végrehajtani. Úgy döntenek, hogy visszamennek a városba, ahol abban a templomban, ahol egykor összeházasodtak, ismételten megerősítik esküjüket, majd újra egymásra találnak és együtt töltik a városban a délutánt: fodrászhoz mennek, fényképezkednek és a vidámparkba is ellátogatnak. Hazafelé csónakkal mennek, azonban hatalmas vihar tör ki és hajótörést szenvednek. A férfit partra veti a víz, de a feleségét hiába keresi kétségbeesetten, sehol sem találja. A városi nő közben visszatér abban a hiszemben, hogy a férfi végül végrehajtotta tervüket. Ő azonban annyira elkeseredett a történtek miatt, miközben továbbra is a feleségét várja, hogy kis híján megfojtja a nőt.

William Fox szabad kezet és hatalmas költésvetést ígért a rendezőnek, amikor sikerült Amerikába csábítania.  Ennek eredményeképpen Murnau filmjében egyesül a német expresszionista filmművészet és az amerikai stúdiórendszer profizmusa. A Virradatban mindenképp ki kell emelnünk a hangeffektusok mesteri alkalmazását, továbbá az abban az időben kiemelkedőnek számító operatőri munkát. Az 1920-as években hatalmas újításnak számított a különböző helyszíneken (mocsárban, faágakon, vagy éppen a csónakban) felhasznált mozgatható kamera. Murnau páratlan mestere volt a vizuális hatások megjelenítésének, kitűnő érzékkel tudta megtalálni a drámai mozzanatok hangsúlyozottan láthatóvá tételét, ezáltal a Virradat minden egyes jelenete olyan, akét egy mesteri csendélet. Mindezek jelentősége végül annak a fényében sajnos elhalványult, hogy még ugyanabban az évben mutatták be a mozikban A jazzénekes c. alkotást, ami az első hangosfilmnek számított. 

Legyen azonban bármilyen varázslatos a látvány, a film drámai súlyát a történet egyszerúsége adja. Van egy férj és egy feleség, akik boldogan élnek világukban, amíg meg nem jelenik a gaz csábító egy nagyvárosi nő személyében. Mivel a szituáció bárhol és bárkivel megtörténhet, így nem a nevek és a helyszín a fontos, hanem az érzelmek, amelyeket tökéletesen ki tudtak fejezni a színészek. Ezért is van, hogy úgy jelennek meg a szereplők, mint a Férfi, a Feleség vagy a Nő a városból.

Sajnos a film nem hozott anyagi sikert, Murnau pedig néhány év múlva meghalt egy autóbaleset során. A Virradat azonban már akkor is olyan mérce maradt, amihez az összes többi filmet (legyen az néma- vagy hangosfilm) mérni kell. Murnau alkotása a filmes szakma egyik csúcsa a mozi kezdetleges időszakából, melynek kifinomultsága messze túllépte korának lehetőségeit. Árnyékát olyan későbbi nagy munkákra is ráveti, mint Orson Welles Aranypolgára (Citizen Kane, 1941) vagy Jean Cocteau Szépség és a szörnyetege (La Belle et la bete, 1946), ugyanakkor zsenialitása vitathatatlan.

Érdekességek

- A film eredeti negatívjai 1937-ben megsemmisültek.

- Murnau a pletykák szerint nehezéket rakott George O'Brien csizmájába, hogy mozgása minél nehézkesebbnek tűnjön, ezáltal is kiemelve a karakter folyamatos őrlődését.

- 1989-ben az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Filmmegőrzési Bizottsága beválasztotta a filmet a Nemzeti Filmarchívumba.

- A Virradatot négy Oscar-díjra jelölték, melyből hármat nyert meg. Ezek közül az egyik az egyedülálló és művészi teljesítménynek (Best Picture, Unique and Artistic Production) járó díj volt, amit csak abban az évben osztottak ki. A legjobb film (Outstanding Picture) díját a Szárnyak (Wings) nyerte el, és az elkövetkező években már csak egy legjobb filmet díjaztak.

- A Virradat volt az első némafilm, amelyet Blu-ray lemezen is kiadtak.

Vélemény

Nehéz dolgom volt, amikor a végső konklúziót kellett levonnom a film kapcsán. Miután megnéztem a filmet, elsőre úgy voltam vele, hogy ez bizony nem tetszett, de mire odajutottam, hogy elkezdtem írni a gondolataimat, addigra kicsit már változott az összkép. Számomra itt jelentkezett először igazán a némafilmekre jellemző hangsúlyos színészi játék, melyeket a hangosfilmekben a szövegek és a dialógusok könnyebben ki tudtak váltani, így már nem volt szükség a mimikára vagy a különböző testtartások és gesztusok kiemelésére. Ebben a három szereplő közül nálam egyértelműen Janet Gaynor vitte el a pálmát, nem véletlenül kapta meg végül a legjobb női főszereplő Oscar-díját is az alakítása miatt.  A férfi főszereplő, George O'Brien sokkal kevesebb arckifejezést használt, nála inkább a testtartásán vagy mozgásán volt a hangsúly.

Nem mehetek el továbbá szó nélkül a gyilkosságra készülő férfiban dúló őrlődés és önmarcangolás kitűnő képi ábrázolása mellett sem. Az egymásra fényképezés a némafilm korszak egyik kedvelt eljárása volt, mert így egy képben lehetett megjeleníteni álmot és a valóságot. Voltak viszont voltak a filmben olyan dolgok is amik nem igazán nyerték el a tetszésemet. Az egyik ilyen dolog volt a vicces (vagy inkább viccesnek szánt) elemek feltűnése a filmben. Értem, hogy az alkotók ezzel akarták kicsit könnyedebbé tenni a film fogyaszthatóságát, de én teljesen feleslegesnek éreztem, mivel sehogy sem illett az összképbe (pl. a kismalac hajkurászása vagy a szobor fejének visszaragasztása). És akkor a befejezésről ne is beszéljünk: a szokásos szirupos, nyálas, tipikusan hollywoodi befejezés. Sosem szerettem az ilyen típusú befejezéseket, de ezek szerint már az 1920-as években is megjelent az amerikai filmgyártásban. Léteznek olyan filmek vagy vannak olyan történetek, ahol annak is megvan a helye, de ez bizony nem az a film volt. Nagyon kevés film esetében tartom indokoltnak, többek között azért sem, mert nem életszerű, még akkor sem, ha sok esetben csak fikcióval van dolgunk.

https://www.youtube.com/watch?v=6NayFytQeBE

Ítélet: 10/6