Nyugat-Németország (Bavaria, Radiant, WDR, SWR), 145 (209) perc, Technicolor, háborús film

Rendező: Wolfgang Petersen

Producer: Günter Rohrbach

Operatőr: Jost Vacano

Forgatókönyv: Wolfgang Petersen, Lothar-Günther Büchheim regénye alapján

Zene: Klaus Doldinger

A Filmről

1941-ben a német tengeralattjáró-flotta kemény küzdelmet vívott az Atlanti-óceán hadszínterén. Az egyik ilyen német tengeralattjáró, Henrich Lehmann-Willenbrock kapitány (Jürgen Prochnow) vezetésével különösen veszélyes bevetésre indul egy franciaországi kikötőből. A legénység jószerivel csupa fiatal, éretlen és tapasztalatlan férfiból áll, akiket meggyőzött a náci propaganda és elcsábított a lehetőség. Ráadásul koloncként a nyakába kap egy újságírót is, Werner hadnagy (Herbert Grönemeyer) személyében, aki dokumentálni fogja a várhatóan diadalmas hadműveletet. Mindannyian hatalmas lelkesedéssel vetik magukat a szövetségesek elleni küzdelembe, hogy azután a saját bőrükön tapasztalják meg a tengeralattjáró-háború poklát. 

Lothar-Günther Büchheim saját háborús tapasztalatai alapján írta meg 1973-ban A tengeralattjáró című regényét, mely azért is volt üde színfolt a háborút megjárt katonák irodalmi palettáján, mert végre a másik oldalt, a náci Németország hozzáállását és háborús mindennapjait vette górcső alá, ráadásul nem másodkézből vett információkból, hanem saját tapasztalatokból építette fel saját történetét. A regény adaptálásának története gyakorlatilag Büchheim regényének megjelenése óta porondon volt, első körben még amerikai-német koprodukcióként, de amerikai színészekkel és rendezőkkel képzelték el azt, még akkor is, ha még magának az eredeti regény szerzőjének sem nyerte el a tetszését az ötlet, mondván éppen a mű tartalmi mondanivalója sérülne a készítők eltérő nemzetiségéből adódó eltérő koncepciós hozzáállás miatt. Wolfgang Petersen miután megkapta a rendezői feladatokat, egyik első kikötéseként leszögezte, hogy a filmet a történelmi pontosság kedvéért kizárólag német ajkú színészekkel, és német stábbal fogja rögzíteni.

A tengeralattjáró minden idők egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő külföldi, nem angol nyelvű filmje volt az Egyesült Államokban. A 32 millió márka költségvetésből készült film minden idők legdrágább német mozija lett (egészen 2006-ig ez számított a legdrágább német filmnek) és egyben minden tengeralattjárós film non plusz ultrája abban a tekintetben, hogy milyen iszonyatos hitelességgel adja vissza a bezárt térben fellépő klausztrofóbiás rettegést, miközben a nacionalizmus kérdését a háttérbe szoítva arra összpontosít, hogy milyen nehéz és veszélyes feladat elkormányozni egy tengeralattjárót a háborús vizeken. Nem csak az a megdöbbentő élmény, hogy a háború eseményeit a németek szemszögéből láthatjuk, hanem az az elképesztő hitelesség is, amellyel Jost Vacano kézikamerás felvételei visszaadják a tengeralattjárón uralkodó körülményeket.

A film sokkoló életszerűségéhez nagyban hozzájárult az életnagyságúra épített tengeralattjáró modell, ami a költségvetésének nagy részét fel is emésztette, emellett valósághűen fel kellett építeni egy második világháborús tengeralattjáró teljes belső világát is, a legapróbb részletekbe belemenve. A külső tengeri jelenetekhez készült egy harmadik, kisméretű tengeralattjáró modell is, amely éppen akkora volt, hogy egy búvár belefért, aki belülről irányította. Az elkészült modellek egy részét a későbbiekben Az elveszett frigyláda fosztogatóiban köszöntek vissza. A belső felvételeket teljes egészében a Bavaria Stúdióban felépített díszletek között forgatták, beleértve a tengeralattjáró belsejében és a víz alatt felvett képsorokat. A hatásos képekre és hanghatásokra épülő filmet nagyrészt némán forgatták, ugyanis a tengeralattjáró belsejében lehetetlen lett volna a hangokat megfelelően rögzíteni,így azokat később stúdiókörülmények között vették fel. Ráadásul a rendező ragaszkodott ahhoz, hogy a belső felvételeket a hajó tényleges, egy ember kinyújtott karjánál alig szélesebb terében forgassák, hogy ezzel is  segítsen a színészeinek átadni a valódi tengeralattjárón uralkodó klausztrofóbiás körülményeket.

A tengeralattjáró máig felejthetetlen eposz, mely úgy vált minden idők talán legjobb háborús filmjévé, hogy alig-alig mesél magáról a második világháborúról. A koncepció persze nem csupán a regényalapot követi, de tudatosan választott célt mutat, Petersen ugyanis konzekvensen törekedett rá, hogy a bezártság, a bajtársiasság nyers realitását tárja a néző elé, mely nélkülöz mindennemű, különösen az amerikai háborús alkotásoknál megszokott felesleges pátoszt. Emellett ráadásul kifejezetten szimpatikus távolságtartással szemléli a karaktereit, nem tör pálcát döntéseik, félelmeik, tetteik felett, csupán bemutatja a háború értelmetlenségét, és ehhez maga a tengeralattjáró csupán eszköz. A történet bárhol más zárt térben, akár egy lövészárokban, vagy egy bunkerben is játszódhatott volna, a mikrokörnyezet kifejezett alapot teremtett a legszélsőségesebb emberi érzelmek átadására.

Wolfgang Petersen háborús drámája hat kategóriában is indult az Oscar-díjért, mindezt idegen nyelvű filmként, ennek ellenére csak német filmes díjakat nyert el. A mozikban elért nemzetközi siker azonban klasszikussá tette a filmet, és nagy mértékben segítette a rendezőt és Jost Vacano operatőrt, hogy később meghívást kapjanak Hollywoodba. A tengeralattjáró legendáriuma is olyan jelentős, hogy a bemutatása óta eltelt időszakban többször is mutatkozott igény a film bővített változatának bemutatására, így azóta többek közt Petersen és a parancsnokot alakító Jürgen Prochnow audiokommentárjával ellátva napvilágot látott egy 209, egy 300 és 293 perces változat is, utóbbi kettő gyakorlatilag minden, a forgatás alatt elkészült, és használható felvételt tartalmaz. A film nemzetközi sikere nyomán 1985-ben német–angol, majd 2018-ban német–cseh tévésorozat is készült belőle, teljesen eltérő filmbéli karakterekkel és történésekkel. 1997-ben kiadták az eredeti mozifilm hosszú, rendezői változatát is. 

Érdekességek

- Az eredetileg amerikai koprodukciónak indult film főszerepére egykor Paul Newman és Robert Redford is esélyes volt, Rutger Hauer pedig csak azért nem vállalhatta el a kapitány szerepét, mert éppen a Szárnyas fejvadász munkálataiban vett részt. 

- A film jeleneteit időrendi sorrendben forgatták, hogy a szakáll növekedését ne kelljen maszkírozással megoldani, bár pár jelenetnél használniuk kellett egy kis műhajat.

- A film szereplői a forgatás során csak beltéren tartózkodhattak, hogy mindegyikük annyira sápadt és fehér legyen, mint egy küldetésen lévő tengeralattjárón szolgáló tengerész.

- Az Atlanti-óceánon tomboló vihar szimulálása érdekében a tengeralattjáró tornyának modelljét egy nagy tartályból vízzel locsolták le. Jan Fedder színész elvétette a kapaszkodást a korláton, így a víz lemosta a modellről, a zuhanás során pedig néhány bordáját eltörte. Az egyik színész azonnal felkiáltott: „Ember a fedélzeten!”. Wolfgang Petersen rendező azonban nem vette észre, hogy baleset történt, lelkesen vissza is kiáltotta: „Jó ötlet, Jan, ezt még egyszer megcsináljuk!”. A jelenetet végül nem vágták ki, inkább átírták a színész szerepét úgy, hogy a karaktere a film egy részét az ágyban tölthette. Jan Feddernek ténylegesen agyrázkódása volt, naponta hozták ki-be a kórházból, így a fájdalmas arckifejezés az arcán valódi.

- A franciaországi La Rochelle kikötőjében, ahol a filmet is forgatták, mind a mai napi állnak a németek által a II. világháborúban épített tengeralattjáró bunkerek. 

- Bár eredetileg németül forgatták, a főbb szereplők mindegyike beszélt angolul. Amikor a filmet angolra szinkronizálták az amerikai és az Egyesült Királyság-béli forgalmazása céljából, egyetlen színész kivételével az összes szereplő saját maga szinkronizálta a filmet angolul.

Vélemény

A Mephisto után egy újabb olyan filmre esett a sor, amit már korábban látnom kellett volna, de ez egészen mostanáig nem történt meg. A tengeralattjáró amellett, hogy az egyik legismertebb német film, a tengeralattjárón játszódó filmek alappillére és a II. világháborúval kapcsolatos filmek szintén egyik elismert képviselője (főleg, hogy azon ritka alkotások egyike, melyek a tengelyhatalmak szemszögéből mutatják be a háborút), még egy igencsak híres techno számot is inspirált, az U96 elnevezésű (szintén német) formáció, a filmmel azonos című örökbecsű művét, ami magának a filmnek a zenéjén alapul. Egészen idáig én is azok közé tartoztam, akik soha életükben nem látták még a filmet, de Klaus Doldinger filmhez komponált zenei témáját feltehetően már hallották, csak esetleg azt nem tudták, honnan is ered.

Ha rátérünk magára a filmre, rögön megállapíthatjuk, nem véletlen, hogy viszonylag kevés film foglalkozik a tengeralattjárók témájával. Ugyanis kissé hálátlan téma az akcióorgiákhoz szokott nézőknek és producereknek egyaránt. A víz alatt ugyanis nincsenek robbantások, halálos tempójú üldözésesek, vagy épp látványos csatajelenetek. Éppen ezért nincs is túl nagy választék az olyan alkotásokból, amelyek tengeralattjárón játszódnak, de azért készült néhány ismertebb alkotás a témában: Vadászat a Vörös Októberre (The Hunt for Red October, 1990), az öt évvel későbbi Az utolsó esély (Crimson Tide), az ezredfordulón készült U-571 vagy épp az Atomcsapda (K-19: The Widowmaker, 2002). 

Beszédes a film elején is felvillanó, a veszélyre és a túlélési esélyre jellemző adat, hogy a tengeralattjárókon szolgáló 40.000 német katonából 30.000 soha nem tért haza. Az akciójelenetek helyet a hangsúly itt inkább a legénység lelkében lezajló történésekre koncentrál, akik a semmittevéstől és az összezártságtól idejük nagy részében az őrület határán táncolnak, mert lényegében harc közben nem tudnak semmit tenni sorsuk ellen. Ezzel alapvetően nem is lenne baj, mert tényleg sikerült visszaadni azt a szorongató érzést, amit a legénység tagjai átélhettek, valamiért azonban mégsem voltam elájulva a végeredménytől. Való igaz, hogy nekem a rendezői változatot sikerült elcsípnem, ami több, mint 3 órás, így engem most legalább annyira megviselt a film hossza, mint a tengeralattjáró legénységét. Ugyanakkor ha a rövidebb változatot néztem volna, akkor sem hiszem, hogy sokkal jobb lett volna az összkép. 

Volt viszont legalább két olyan ember, akinek igencsak bejött a film. Az egyik Wolfgang Petersen rendező, aki a film sikerének köszönhetően jegyet váltott Hollywoodba, majd később több közepesen sikeres hollywoodi filmet (Vírus, 1995; Az elnök különgépe, 1997; Viharzóna, 2000 és a Trója, 2004) is készíthetett, azonban A tengeralattjáróban megfogott hangulatot, mély drámai erőt nem sikerült reprodukálni, így leginkább az akció- és katasztrófafilmek világában kötött ki. A másik pedig a kapitány szerepében egyébként tényleg remek teljesítményt nyújtó Jürgen Prochnow, akinek szintén sikerült egy-két ismertebb filmben szerephez jutnia az Államokban.

https://www.youtube.com/watch?v=v8Sw-YBW1e4

Ítélet: 10/7