Olaszország, USA (Embassy, PSO, Ranfran, Warner Bros.), 229 perc, Technicolor, gengszterfilm

Rendező: Sergio Leone

A Filmről

1972-ben a Paramount stúdió felajánlotta Sergio Leonénak A Keresztapa rendezését. Nem csak a stúdió, de még maga Mario Puzo is őt szerette volna a rendezői székben látni. Hónapokig udvaroltak neki ám ő visszautasította a film megrendezését, mivelhogy a történet, amely a maffiát dicsőíti, szerinte nem volt eléggé érdekes. A későbbiekben megbánta a döntését és ennek a koncepciónak nyomán készítette el saját gengszterfilmjét, a Volt egyszer egy Amerikát. A film mozaikszerűen, nem kronologikus sorrendben tárja elénk Noodles (Robert De Niro) és Max (James Woods) életét, bűnözői karrierjüket, illetve jellem és érzelmi fejlődésüket, ahogy kíméletlenül áttörnek egy kegyetlen, rendszerszintű elnyomással és brutalitással átitatott társadalmon. 

Sergio Leone rengeteg időt áldozott arra, hogy grandiózus westernjeihez színészeket csábítson Olaszországba, de a Volt egyszer egy Amerika radikális változást hozott. A sivatagi helyszínek tágas, nyílt terei helyett elkészítette a New York-i Lower East Side pontos mását, ott játszódik ugyanis a hősök több generáción átívelő, egymást keresztező története, amely a szesztilalom időszakától egészen a hatvan évekig követi nyomon a két főszereplő életét. A mintegy négy órás film az olasz direktor leghosszabb és legnyugodtabb sodrású alkotása, amelyben, mint mindig, most is nagy figyelmet fordít a korhű díszletekre és a kompozícióra, újra bizonyítva, hogy a képeknek még a dialógusoknál is nagyobb jelentőséget tulajdonít. Az elégikus hangulathoz Leone hű harcostársai, Tonino Delli Colli operatőr pazar képei és Ennio Morricone remek zenéje is hozzájárul, akikkel akár még a csendet is meg tudta rendezni, az érzelmeket tudta kottába íratni. 

A Volt egyszer egy Amerika történetének alapját az orosz-zsidó származású gengszter, Harry Grey „The Hoods” című önéletrajzi ihletésű regénye adta, aki memoárját a Sing Sing falai közt írta. Grey csak több évnyi győzködés után engedélyezte, hogy megfilmesítsék a könyvét. Leone is csak nagy nehezen, a spagetti westernjei népszerűségét kihasználva beszélgethetett vele, több ízben találkoztak a hatvanas–hetvenes években, így behatóan megismerhette Amerika sötét oldalát egy volt bűnöző szemszögéből. Harry Grey viszont sajnos már nem érhette meg a film bemutatóját, ugyanis évekkel korábban elhunyt.

A film nem kis utat járt be, mire a vágószobából a mozikba került. Leone a 10 órányi nyersanyagot először egy 6 órás verzióra vágta meg, hogy kétszer három órányi filmet készíthessen belőle. Ennek a rendezői változatnak azonban nem igazán örültek sem a forgalmazók, sem a producerek, s karöltve bojkottálták a rendező elképzelését. A gyártó nemcsak újravágatta az alkotást, de egy gyenge pillanatukban kronológiailag sorrendbe rakták a jeleneteket, megfosztva ezzel Leone művét a lényegtől. Ezután nem meglepő, hogy a film a tengerentúlon akkorát hasalt, hogy a 30 millió dolláros költségvetéséből alig 5 millió dollár bevételt produkált. Ebben a formában szinte nézhetetlenné és unalmassá vált a mindössze 144 perces változat, az amúgy is finnyás amerikai közönség számára. Európa ilyen szempontból szerencsésebb helyzetben volt, ők egy 3 óra 49 perces verziót kaptak, amit kronológiailag sem bolygattak meg és ez a változat már sokkal nagyobb sikert aratott. Amikor 1984-ben a Cannes-i Filmfesztiválon versenyen kívül levetítették a Volt egyszer egy Amerikát, a nézők 15-20 perces álló vastapssal és ovációval honorálták.

Sergio Leone nem sokkal a Volt egyszer egy Amerika befejezése után meghalt, ezzel a film egy igencsak emblematikus pályafutás méltó befejezése lett. Talán kevesebb erőt és leleményességet találunk benne, mint spagettiwesternjeiben, de ez a mozi másfajta élvezetet kíván nyújtani. Epikus sodrása magán viseli egy nagy rendező tévedhetetlen ízlésének és biztos kezének nyomait. Bár kevesen tudják, de a Volt egyszer egy Amerika tulajdonképpen egy melankolikus trilógia utolsó darabja. Ennek a trilógiának az első része a Volt egyszer egy vadnyugat, a középső epizódja pedig a szintén hányattatott sorsú Egy marék dinamit (Giu la testa, 1971). 

A filmet egyetlen kategóriában sem jelölték Oscarra, s bár ez ma már szinte semmit sem jelent, azért a ’80-as években a szobrocska jelentős értéket képviselt és komoly szakmai elismerést jelentett. A film jelentőségét csak évekkel később ismerték el. Sergio Leone mindvégig hű maradt önmagához, és ahhoz a filmnyelvhez, melynek közvetítésére igazán csak ő volt képes. A Mester kézjegye a celluloid minden banditájában, gengszterében és párbajában visszaköszön. Díjaktól, szakmai elismerésektől és el nem ismerésektől függetlenül a Volt egyszer egy Amerika egy csodálatos filmművészeti alkotás, mert amellett, hogy egyesíti az emberi lét minden szépségét, rútságát és nyomorultságát, magában hordozza egy korszak felemelkedését, és lírába ágyazva annak bukását is.

Érdekességek

- A rendezői és a mozis verzió között olyan hatalmas a különbség, hogy egy kritikus annak idején 1984 legrosszabb filmjének nevezte az alkotást, majd miután pár évvel később megtekintette a hosszabb változatot, azt mondta, a Volt egyszer egy Amerika a nyolcvanas évek legjobb filmje.

- 1980 és 1982 között Sergio Leone maga hallgatta meg a film 110 szöveggel rendelkező szerepre jelentkezett több mint 3 ezer színészt. Ezzel párhuzamosan a helyszínek keresgélését is ő végezte, és még a forgatókönyvön is végzett módosításokat.

- Nudli karakterének szerepére esélyes volt Paul Newman, Al Pacino és Jack Nicholson is, viszont mindannyian nemet mondtak a felkérésre.

- Max szerepére Dustin Hoffman, Jon Voight, Harvey Keitel, John Malkovich és John Belushi neve is szóba került.

- A fiatal Deborah szerepében az akkor mindössze 12 éves Jennifer Connelly debütált, aki akkor csókolózott először életében. A forgatás alatt a rendező végig úgy vigyázott rá, mintha a saját lánya lenne. Fiatal kora miatt a meztelen jelenetet nem ő, hanem egy Margherita Pace nevű dublőr játszotta el.

- Joe Pesci eredetileg a Max szerepére kiírt meghallgatáson vett részt, de Sergio Leone meggyőzte, hogy arra nem ő a legmegfelelőbb. Mivel a színész Robert De Niro jó barátja volt, a rendező kedvességből felajánlotta neki, hogy választhat egy másik szerepet.

- Hogy minél hitelesebben jeleníthesse meg David „Noodles” Aaronson figuráját, Robert De Niro kért egy találkozót a hírhedt gengszterfőnökkel, Meyer Lanskyvel, azonban a kérését elutasították.

- A „Deborah’s Theme” a Volt egyszer egy Amerika talán legcsodásabb zenei motívuma. Ma már kevesen tudják, de Ennio Morricone zeneszerző eredetileg egy hetvenes években készült mozihoz komponálta e szerzeményét, ám végül sosem használta fel.

- Sergio Leone szerette volna, ha egy-egy rövid cameo erejéig felvonulnak a filmben Hollywood aranykorának legnagyobb férfisztárjai is: George Raft, James Stewart, Henry Fonda és Glenn Ford. Végül egyikőjük sem élt a fantasztikus lehetőséggel.

Vélemény

A gengszterfilmek mindig is a kedvenceim közé tartoztak, főként az olyan klasszikusok, mint A Keresztapa, a Nagymenők, a Casino vagy épp Sergio Leone kissé talán méltatlanul kissé alul értékelt eposza, a Volt egyszer egy Amerika. Talán nem ér fel az előbb említett remekművekhez, de véleményem szerint nem sokkal marad el tőlük. Másrészt az is egyértelmű, hogy a Volt egyszer egy Amerika méltó párja az olasz rendező legnagyobb filmjének, a Volt egyszer egy Vadnyugatnak és mindkét film abba a kategóriába tartozik, ami miatt feltalálták a mozgóképet, örökké emlékezetes élményt tudnak nyújtani a nézőjüknek. Épp ezért sosem értettem azokat a filmmel kapcsolatos vitákat, amelyek egyik oldalról mesterműnek tartják, míg másik oldalról egy több szempontból is elbaltázott filmnek. Hiszen egy pillanatra sem kérdéses, hogy az előbbivel van dolgunk.

Leone remekműve nem azon filmek táborába tartozik, amit csak úgy előveszünk egy unalmas estén és csak úgy megnézünk, mert épp nincs jobb dolgunk. Igen, a Volt egyszer egy Amerika a maga közel négy órás játékidejével egy nagyon hosszú film, ami sokakat elriaszthat attól, hogy valaha is nekiálljon. Én azonban akár 5 vagy 6 órán keresztül is simán elnéztem volna, mert egyszerűen lenyűgöző. A Volt egyszer egy Amerika amellett, hogy egy főhajtás az amerikai filmművészet előtt, az egyetemes mozitörténet egyik legnagyobb szabású vállalkozása, amelynek minden egyes apró összetevője egy tökéletes filmélménnyé áll össze. A napjainkban készülő filmek is egyre hosszabb és hosszabb játékidővel rendelkeznek, ráadásul azok közül a legtöbbre bizony simán ráfért volna egy jókora kurtítás. Ezzel szemben a maga idejében Leone filmjéről gondolták sokan ugyanezt, holott ebben a filmben semmi sem felesleges, nem beszélve arról, hogy a film egyik legnagyobb erősségét épp az adja, hogy a történetvezetés nem a megszokott, lineáris módon történik.

A történetben három idősík jelenik meg: a gyerekkor, a felnőtt- és a z öregkor. A három korszak között folyamatosan ugrál a történet, amit Sergio Leone mesterien szerkesztett meg, ezzel egy melankolikus, emlékekre épülő narratívát alkotva. Mindez a jól megszokott módon elmesélve is tökéletesen működne, de Leone változatában remekművé válik. A történethez pazar színészi teljesítmény társul, akik közül James Woods élete legjobb alakítását nyújtja, Robert De Niro a legszebb időszakára emlékeztet, Joe Pesci pedig a rövidke szerepe ellenére is meg tudta mutatni miért is fogja majd a későbbiekben meghatározni Martin Scorsese filmjeit. A filmet uraló képsorok kiválóan meg vannak komponálva, jómagam végig úgy éreztem magam, mintha én is a gyerekekkel együtt rónám New York utcáit, ott lennék a füstös bárokban és a elit rendezvényeken a szereplőkkel együtt, vagy épp az ópiumbarlangban egy delíriumos álom közepén. Apropó, delíriumos álom: egyes értelmezések szerint a hatvanas években játszódó jelenetek csupán Noodles képzeletének szüleményei. Az elmélet szerint a film végén, amikor fiatalon belép az ópiumbarlangba, nem a jövőt látjuk, hanem csupán egy hallucinációt arról, mi lehetett volna. Ez a megközelítés tovább erősíti a film nosztalgikus, fájdalmas hangulatát, amely egy elveszett múlt és az eltékozolt lehetőségek emlékére épül.

A Volt egyszer egy Amerika nem csupán egy gengszterfilm – ennél sokkal több. Egy eposzi léptékű, szívszorító történet barátságról, árulásról, megbánásról és az idő könyörtelen múlásáról. Leone filmje nem a klasszikus értelemben vett bűnügyi történet, hanem egy fájdalmas visszatekintés egy letűnt korszakra, egy olyan világra, amely talán sosem létezett igazán – csak az emlékek ködén keresztül. A film utolsó képkockája, Noodles rejtélyes mosolya pedig örökre nyitva hagyja a kérdést: vajon megbékélt a múltjával, vagy csak egy illúzióba menekül? A Volt egyszer egy Amerika az a régifajta mozi, amely nem engedi el a nézőt – ott marad velünk, dolgozik bennünk, és újranézésről újranézésre újabb rétegeit tárja fel. Nem kérdés, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb mesterműve.

Ítélet: 10/10