USA (Columbia), 118 perc, ff, dráma

Rendező: Peter Bogdanovich

A Filmről

Nem sok minden történik a texasi kisvárosban, Anarene-ben, vagy legalábbis semmi több, mint Amerika többi hasonló kisvárosában történni szokott. Sam (Ben Johnson) a tulajdonosa a város egyetlen mozijának, amely ugyanakkor olyan dolgok tanúja, mint a Jacy Farrow (Cybill Shepherd) meghódítására tett kísérletek a helyi fiúk részéről vagy éppen a szellemileg kissé visszamaradott Billy (Sam Bottoms) számára a legelső szexuális együttlét megszervezése. A csinos lányra pályázók között van a két barát, Sonny (Timothy Bottoms) és Duane (Jeff Bridges) is, de valójában egyiküknek sincs esélye, mert a lány a párválasztással leginkább a saját anyagi boldogulását szeretné megalapozni. Mivel egyikük sem jár sikerrel, Duane inkább bevonul a seregbe, Sonny pedig viszonyba bonyolódik a nála jóval idősebb Mrs. Popperral (Cloris Leachman).

Peter Bogdanovich fiatal kora ellenére is megrögzött régimódi rendező volt már akkor is, amikor kortársai már a szabályokat feszegették. Régi vágású ideákhoz és szabályokhoz ragaszkodva rendezte meg Az utolsó mozielőadást is. Ilyen értelemben Larry McMurtry regényének adaptációja egyfajta tiszteletadás az előző generáció olyan nagy rendezői előtt, mint Howard Hawks vagy John Ford, szemben a fiatal úttörők új nemzedékével, akik egy kötetlenebb, ösztönösebb irányba vitték el a filmezést. Hatásos fekete-fehér képeivel, mindenféle ítélkezés nélkül ragadja meg azokat a pillanatokat, melyekben az ártatlanság helyét a tapasztalat veszi át.

A felnőtté válás problémáit boncolgató történet egyrészt a búcsút jelenti az ötvenes évektől, másrészt a változó világ ábrázolása. A filmbéli srácok valójába észre sem veszik, hogy Jacy és a hozzá hasonló lányok arra használják őket, hogy látszólag hagyják kihasználni magukat, miközben valójában pontosan tudják, hogy szexualitásukkal és a  fiatal fiúk irántuk érzett vágyainak kielégítésével hogyan valósítsák meg saját terveiket. Ahogy telik az idő, Sam halálával (és a televízió térhódításával) a legnagyobb hír az lesz, hogy bezár a helyi mozi. Egy olyan kisvárosban, ahol amúgy sem történik sok minden, ennek az eseménynek köszönhetően a helyiek csak még inkább elszigetelődnek egymástól. Peter Bogdanovich rendező fekete-fehér képeivel már-már elviselhetetlenül nyomasztó légkört teremt, melyben minden szereplő próbálja a saját útját keresni, ám mire a film végén bezár a környék egyetlen mozija, épp olyan menthetetlenül belesüppednek a kilátástalanságba, mint megkeseredett, boldogtalan szüleik.

Bogdanovich nyolc Oscar-díjra jelölt alkotása (közte a legjobb filmért és a legjobb adaptált forgatókönyvért járó díjra is) elsősorban nem is a cselekményével, hanem a közeg erőteljes ábrázolásával, a még őszinte fiatalok és a képmutató felnőttek szembeállításával, majd teljes hasonulásával ragadja meg a kilátástalanságot, a kamaszkor, az emberi kapcsolatokba vetett hit, és ezzel együtt az amerikai álom halálát. Ha úgy tetszik, Az utolsó mozielőadás melankolikus elégia az amerikai álomról, leszámolás a nemzeti önmitológiával, amely épp az olyan kis városkákra épül, mint a filmbéli Anarene, amelynek utcáin templom és mozi, családi vendéglők és aprócska hivatalok sorakoznak, és amely egymást jól ismerő és támogató szomszédok dolgos és boldog közösségének ad otthont. Ezt a mítoszt erősítette egykor a legamerikaibb filmműfaj, a western is, és ezzel a mítosszal állítja szembe Bogdanovich az ötvenes évek kellemetlen kisvárosi valóságát

A helyüket kereső fiatalok szerepében remek pályakezdők (köztük Jeff Bridges, Cybill Shepherd vagy Timothy Bottoms) tűnnek fel olyan veteránok oldalán, mint Cloris Leachman vagy Ben Johnson. Utóbbiak alakításukkal mindketten kivívták az Akadémia elismerését a legjobb mellékszereplők kategóriájában. Az utolsó mozielőadás épphogy felnőtt hősei nem csupán a klasszikus, ideálokat támogató mozitól vesznek végső búcsút, hanem kamaszkoruk ártatlanságától, az ideáktól és illúzióktól is – végső soron a nagy amerikai álomtól, amelynek legfőbb hirdetője a hollywoodi mozi volt. 

Érdekességek

- Larry McMurtry regényét Sal Mineo színész adta oda Bogdanovichnak, azzal a nem mellékes hátsó szándékkal, hogy elcsípjen egy szerepet egy esetleges adaptációban. A film ugyan megvalósult, de a szerep nem jött össze, mert túl idősnek bizonyult már a főbb szerepekhez.

- A fim címében emlegetett utolsó mozielőadás a Howard Hawks-féle western klasszikus, a Vörös folyó (Red River, 1948). A másik film pedig A papa kedvence (Father's Little Divident, 1951) című alkotás Elizabeth Taylor és Spencer Tracy főszereplésével.

- A moziban játszódó jelenetek az Olney városkájában található moziban vették fel, ami a filmbéli mozitól eltérően mind a mai napig aktív.

- Bogdanovich és a film látványtervezője (és akkor még a rendező felesége), Polly Platt egy megfelelően poros és nyomasztó texasi kisvárost kerestek forgatási helyszínnek, így esett a választásuk Archer Cityre, ahol ráadásul az eredeti művet jegyző McMurtry is született.

- A Ben Johnson által alakított Sam szerepe azóta is rekordernek számít: a legrövidebb (mindössze 9 perc és 54 másodpercnyi) alakítás, amivel valaha elnyerték a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat.

- Cloris Leachman filmbéli utolsó jelenete csupán egyszer lett felvéve, előzetes próba nélkül. A színésznő szerette volna elpróbálni, de Bogdanovich szerint az csak elrontotta volna a hitelességet. Amikor Leachman elsőre megcsinálta a jelenetét, szeretett volna még egyet, mert úgy gondolta: „tudok én jobbat is.” A rendező azonban így válaszolt: „Nem tudsz, épp megnyerted az Oscart”. És igaza lett.

- Cybill Shepherd – akinek ez volt az első filmszerepe – úgy írta alá a szerződését, hogy ha nem akarja, nem muszáj leforgatnia a meztelen jeleneteit, de végül három másik színésznő meggyőzték, hogy ne legyen prűd. Végül úgy forgatták le azt a bizonyos medencés jelenetet, hogy mindössze az operatőr, a hangosító és a rendező voltak jelen.

- Peter Bogdanovich rendező a forgatás során jött össze Cybill Shepherddel, majd nem sokkal később össze is házasodtak.

- A filmnek 1990-ben elkészült a folytatása is Texasville címen, az eredeti szereplőkkel és szintén Bogdanovich rendezésében.

Vélemény

Most, hogy elérkeztünk a '70-es évekhez, egyre kevesebb lesz a fekete-fehér film, tényleg csak mutatóban lesz egy-egy alkotás. Peter Bogdanovich és társai részéről is meglehetősen fura húzásnak számított, hogy fekete-fehérben készítették el filmjüket, amikorra már szinte csak színes filmek jelentek meg, de nálam telitalálatnak bizonyult. Egyrészt jól esett újra kicsit visszatérni a múltba, másrészt én lehet el sem tudnám képzelni ezt a filmet színesben. A komor és rideg fekete-fehér képek már eleve az üresedést mutatják, minden egyes képkockából szinte árad a szereplők életének nyomasztó monotonitása – az üzletek még kopottabbnak, az utcák még porosabbnak, az arcok pedig még elgyötörtebbnek hatnak. 

Az utolsó mozielőadás bár az 1950-es évek elején játszódik, a filmben szereplő fiatalok problémáinak nagy része akár a mai fiatalok problémái is lehetnének. Továbbá legyen szó akár az '50-es évek, akár a 2000-es évek, akár a mostani fiatalok generációjáról, mindegyiküknek két dolog motiválta őket: a szexualitás és a szórakozás iránti vágyuk kielégítése. Előbbi szinte semmit nem változott az azóta eltelt idők folyamán, míg utóbbit a filmben szereplő fiatalok esetében a mozi jelenti, manapság pedig főként a koncertek és fesztiválok. Ha már a fiataloknál járunk, érdekes volt fiatalon látni Jeff Bridgest és Cybill Shepherd-öt. A korábban modellként dolgozó színésznőnek ez volt a legelső filmszerepe, és meg kell hagyni tényleg lehengerlő szépség volt. Nem csodálom, hogy Peter Bogdanovichnak is felkeltette az érdeklődését. Az akkor még mindössze 21 éves Jeff Bridgest pedig még Oscar-díjra is jelölték az alakításának köszönhetően.

A szemtelenül fiatal Bridges és Shepherd mellett feltűnt még két másik ismerős arc is két kisebb szerepben. Az egyikük a Függetlenség napjából vagy éppen a Karácsonyi vakációból jól ismert Randy Quaid, másikuk pedig a Magnum című nálunk is közkedvelt sorozatból ismert, a Higginset játszó John Hillerman. Így egy kellemes nosztalgia faktort is nyújtott a film, amellett hogy maga a film is végig lekötött és pozitív élményekkel telve álltam fel a fotelből a megtekintése után.

Az utolsó mozielőadás kitűnő film, ám a kissé monoton és nyomasztó atmoszféra valamelyest ronthat a néző hangulatán is. Nekem szerencsére ezzel nem volt gondom, így a nyomott hangulata ellenére is rá tudtam hangolódni a filmre és minden pillanatát be tudtam fogadni.  Akinek viszont ez nehezebb, annak a megtekintése előtt érdemes kicsit ráhangolódni a filmre, így az élmény is meggyőzőbb lesz. 

https://videa.hu/videok/film-animacio/az-utolso-mozieloadas.-1971.-J0pfFrmCCrEdzeX7

Ítélet: 10/8,5