Olaszország, USA (Paramount, Rafran, San Marco), 166 perc, Technicolor, western

Rendező: Sergio Leone

A Filmről

Jill (Claudia Cardinale) megérkezik újdonsült férjéhez egy isten háta mögötti farmra, csakhogy az urát és annak gyermekeit addigra már valaki(k) meggyilkolták. A vasúttársaság és vezetője, Morton (Gabriele Ferzetti) ugyanis felbérelt egy törvényen kívülit, Franket (Henry Fonda) és bandáját, hogy tüntessen el minden akadályt az épülő sínek elől és a fickó nem válogat az eszközökben. Közben a környéken feltűnik egy titokzatos, egyfolytában harmonikán játszó idegen (Charles Bronson), aki Franket keresi, mert le akar vele számolni egy régi sérelem megtorlásaként. Küldetése során végül váratlan segítségre is talál a helyi bandita, Cheyenne (Jason Robards) személyében.

Sergio Leone három instant klasszikus westernfilm (Dollár-trilógia) után lépett egy merészet és megalkotta a műfaj egyik abszolút csúcsművét, ami azért is különösen érdekes, mert eredetileg egy gengszterfilmre kért pénzt a Paramount stúdiótól. A terve ugyanis az volt, hogy elkészíti a Volt egyszer egy Amerikát, csakhogy ahhoz sok pénz kellett, amit csak azzal a feltétellel adtak oda neki, ha előtte még elkészít egy nagyszabású westernt. Ötlet híján felkért két fiatal pályakezdő filmest, Dario Argentot és Bernardo Bertoluccit, hogy segítsenek neki, és végül megszületett a Volt egyszer egy Vadnyugat története.

Leone eleinte egyáltalán nem gondolkodott női főszereplőben, ám a két fiatal végül meggyőzte őt arról, hogy ezáltal egy igazán újító filmet készíthetne. A férfi főszerep kapcsán a rendező továbbra is Clint Eastwoodban gondolkodott, csakhogy ő nem kért belőle, így lépett a képbe Charles Bronson, aki puszta hallgatásával többet mond, mint más színészek rengeteg dialógussal. Henry Fonda kiválasztása a kegyetlen gyilkos szerepére szintén zseniális húzás volt, aki azért kaphatta meg a főgonosz szerepét, mert a figurája egy gyereket lő le, és a rendező azt akarta, hogy sokkolja a közönséget, mikor megmutatja az arcát, mivel a színész egész életében csak jófiúkat játszott. 

A filmbéli épített díszletek nagy részét Cinecittá stúdióban vették fel, a külső jelenetek legjavát pedig a spagettiwesterneknél már jól bevált spanyolországi helyszíneken, ám ezúttal Leone ragaszkodott ahhoz, hogy az Államokban is forgassanak. Mindenképp szerepeltetni akarta a filmben a John Ford-filmekben többször is megjelenő Monument Valley jellegzetes óriásszikláit. 5 millió dolláros költségvetésével ez volt az olasz rendező karrierjének legdrágább filmje, ahol csak a díszletváros költsége nagyobb volt, mint az Egy maréknyi dollárért (1964) teljes költségvetése, a büdzsé nagy része (majdnem a fele) a díszletek mellett a színészekre ment el. Sergio Leone álma végül nem teljesült, mert végül nem kapta a meg a pénzt a Volt egyszer egy Amerikára (1984), így kénytelen volt még egy westernt, az Egy maréknyi dinamitot (Giu la testa, 1971) leforgatni, mire végül teljesülhetett az álma.

A Volt egyszer egy Vadnyugat egy epikus magasságokba emelkedő amorális mese, ami szinte minden westerntémát egyesít és egyben Sergio Leone stílusának megdicsőülése is. A néző szinte tobzódhat a hosszú, elnyújtott felvételekben és a jelentőségteljes közelikben. A természetes hangok  - csepegő víz, nyikorgó szélkerék, egy légy zümmögése, kattogó telegráf - kreatív felhasználásával a feszültség már az első tizennégy percben egyre csak nő, amikor három gonosztevő érkezik a poros vasútállomásra prédájukra várva. Leone filmje egyetemes érvényű, esztétikájában és filozófiájában is globális szintre emelt vadnyugati film, amely az amerikai mítoszban keresi az univerzális eszményt, de úgy, hogy közben ki is forgatja a western-mítoszt. 

Ennek a lírai, de ugyanakkor rendkívül véres filmnek a mindent elsöprő ereje és hatása nem utolsósorban Ennio Morricone csodálatos zenéjének köszönhető, amely épp olyan fontos (vagy még fontosabb), mint bármelyik más eleme és ezáltal szinte operává varázsolja a westernt. Maga a filmzene hamarabb készen volt, mint a film, így Leone Morricone muzsikája alapján tervezte a jeleneteket, illetve figyelembe vette a zenét a vágás során.  Mind a négy főszereplő külön témát kapott: Frank témája természetesen sötét és vészjósló, Jillé szomorú és dráma, egy nagyívű ária, Cheyenné egy kicsit bohókás, a Harmonikásé pedig rejtélyes és persze harmonikás. 

Bármilyen hihetetlennek is tűnik, de amikor először mozikba került 1969-ben Amerikában, a film megbukott. Pedig Leone igencsak megidézi benne az egyik legfelkapottabb vadnyugati rendező, John Ford szellemét és korábbi filmjeit, nem beszélve az ikonikus Monument Valley-ról. A langyos tengerentúli fogadtatás oka talán az lehetett, hogy három verzió is keringett belőle. Az eredeti, 165 perces verzió csak a fesztiválokon futott, mert a Paramount túl hosszúnak találta azt az amerikai nézőseregnek, ezért kivágott belőle 25 percet, így viszont kulcsjelenetek is kikerültek a filmből. A kritikai elismerést és a közönségsikert is csak azután vívta ki magának a film, hogy kiadták videón az eredeti, vágatlan változatot. A Volt egyszer egy Vadnyugat azon kevés film közé tartozik, ami egyszerre közönségkedvenc és a filmtörténészek is fontos mérföldkőnek tartják. Azaz máig lenyűgöző, jó értelemben vett szórakoztató alkotás, mely ugyanakkor nem csupán az italo-western, hanem a nagybetűs western műfajának egyik mesterdarabja.

Érdekességek

.- A film elején megjelenő három gazfickó szerepére Leone szerette volna megnyerni Clint Eastwood-ot, Eli Wallach-ot és Lee Van Cleef-et, az ötletet azonban nem sikerült megvalósítani, pedig Eastwood kivételével ketten benn is lettek volna az ötletben.

- Henry Fonda eleinte nem akarta elvállalni a főszerepet, de végül Eli Wallach meggyőzte arról, hogy ne hagyja ki élete egyik legnagyobb lehetőségét. Majd amikor megérkezett az olaszországi forgatásra barna színű kontaktlencsével és teljesen megnövesztett bajusszal, Sergio Leone ezt meglátván azonnal ráparancsolt, hogy szabaduljon meg mindezektől, mert neki a színész kék szemei kellettek, hogy sokkolja a közönséget.

- A nyitójelent során azzal érték el, hogy a légy valóban a színész szájára szálljon, hogy a férfi ajkát előzőleg mézzel kenték be, a képsor többi részében viszont műlegyet használtak.

- A forgatást beárnyékolta egy tragikus eset is: Al Mulock, aki a vasúti nyitójelenetben az egyik banditát alakította, a forgatási nap végén teljes filmbéli jelmezével együtt kiugrott a hotelszobája ablakából és szörnyethalt. Sergio Leone praktikus, de eléggé kegyetlen gondolkodásáról sokat elmond, hogy amikor Mulockot el akarták vinni a kórházba, a rendező inkább azzal volt elfoglalva, hogy visszaszerezze a kosztümöt, mert kellett még pár felvételhez.

- Flagstone seriffjét eredetileg Robert Ryan játszotta volna, de ő végül inkább a Vad banda (The Wild Bunch, 1969) című filmben vállalt szerepet, így a szerepet végül Keenan Wynn kapta meg.

-  A színészeknek kemény tehertétel volt a forgatás, de senki nem panaszkodott. A Mortont játszó Gabriele Ferzettinek például Leone rövidre vágatta a haját, és nehéz bőrfűzőt adott rá, amelyben a színész alig tudott mozogni. A szereplőknek gyakran órákig kellett állniuk a sivatag tűző napján, míg beállítottak egy-egy jelenetet, Leone kompozícióiban ugyanis az arcoknak kiemelt jelentőségük volt, ezért szó sem lehetett arról, hogy a beállítások megtervezésének órái alatt esetleg ne a szereplők álldogáljanak a napfényben.

- A stábnak gondot okozott, hogy a Monument Valley vörös homokos tája eléggé kontrasztban áll a spanyol vidék homokos földjével, így több zsáknyi vörös homokot hoztak magukkal Spanyolországba a hatás kedvéért.

- A  Frank és Harmonika közötti végső párbajt pontosan úgy vették fel, mint a Robert Aldrich által rendezett Az utolsó napnyugta (The Last Sunset, 1961) utolsó jelenetét, amiben Rock Hudson és Kirk Douglas néz szembe egymással, ugyanis ez volt a történet jegyző Bernardo Bertolucci egyik kedvenc filmje.

- Sergio Leone amerikai emigránsokat, briteket és skandinávokat szerződtetett napi 14 dollárért, mivel nem volt elégedett a spanyol statisztákkal. 

- Robert F. Kennedy meggyilkolásakor egy napig állt a forgatás, mert Jason Robards teljesen kiborult a hír hallatán. Ugyanő az első forgatási napra részegen állított be, ezért a rendező megígérte neki, ha ez még egyszer előfordul kirúgja.

- John Landis, a Blues Brothers (1980) és az Egy amerikai fakasember Londonban (1981) rendezője a film egyik kaszkadőre volt.

Vélemény

1968 kiemelkedő év volt a filmművészet történetében, hiszen olyan filmtörténeti jelentőségű alkotások születtek, amelyek a mai napig műfajuk etalonjaként szolgálnak, és amelyek a filmrajongók generációi számára testesítették meg a nagybetűs moziélményt. Ilyen film volt például a sci-fi zsánerben a 2001: Űrodüsszeia (erről is hamarosan) és ilyen film a Volt egyszer egy Vadnyugat is. Sergio Leone ezzel az időtlen remekművével új életet lehelt az akkoriban már erősen porosodó műfajba, egyesítve a klasszikus amerikai western és az akkoriban újdonságnak számító olasz spagettiwestern műfaji jellegzetességeit, így lett képes a film egyszerre fennkölt és hősies, ugyanakkor mocskos és kegyetlen lenni.  Nemrég írtam előző filmjéről, A Jó, a Rossz és a Csúfról és akkor fejtegettem, hogy nem igazán tudok dönteni, hogy melyik film a kettő közül a jobb, már ha lehet egyáltalán különbséget tenni. Most újra megnézve ezt a filmjét is, talán kimondhatom, hogy ez bizony jobb, de mindez csupán azért, mert gyakorlatilag tökéletes. Sergio Leone filmjét nem nagyon kell bemutatni senkinek, aki valaha mozgókép közelében járt már. A Volt egyszer egy Vadnyugat egyrészt egy minden szempontból lenyűgöző mese, másrészt pedig egy kiváló történelmi tabló arról, hogyan pusztította el az amerikai vadnyugat romantikus mítoszát a technikai fejlődés.

A Volt egyszer egy Vadnyugat rendkívül hosszú film, majdnem három órás, a Sergio Leone és Ennio Morricone által teremtett atmoszféra azonban annyira beszippantja a nézőt, hogy eszünkbe sem jut az órára nézni közben. Jelen esetben a lassúság nem egyenlő az unalommal, a film minden egyes pillanata és képkockája egy felejthetetlen élmény. A legtöbb ilyen hosszúságú filmnél joggal merül fel az a kritika, hogy bőven ki lehetett volna vágni egy-két jelenetet a filmből, itt ugyanis ez egyetlen percre sem merül fel az emberben, nincs a filmben egyetlen felesleges jelenet, egyetlen felesleges képkocka sem. A játékidő gyorsan elrepül, az első képkockától kezdve magával ragad és az utolsó snittig el nem ereszt. Akit nem fog meg már az elő pillanatban, az valószínű jobb ha el is felejti az egész filmet, nem neki való lesz.

Már maga a nyitójelenet is zseniális, ha csupán az önálló kisfilmként is mesterműnek tekinthető nyitójelenetet nézzük, már abból is megállapítható, hogy miért is tartozik Leone a legjobb rendezők közé. Fantasztikus már az is, ahogyan játszik a hangokkal és ahogy végül az egész egy jelenetté áll össze, azt pedig minden filmes iskolában tanítják. Az olasz rendező mellett azonban van még valaki, aki az egyetemes filmtörténelem  egyértelműen legnagyobb zsenije, aki nem más, mint a Maestro, azaz Ennio Morricone. A film értelemszerűen abban az esetben is kiváló lenne, ha levesszük belőle a filmzenét, azzal együtt azonban egy olyan végeredményt kapunk, ami egy olyan megismételhetetlen és egyedi filmélmény, amihez fogható kevés van a filmtörténelemben.

És végül a színészválasztásról is érdemes pár szót ejteni, mert az is telitalálat. Én is azon a véleményen vagyok, mint sokan mások, hogy zseniális ötlet volt az alkotók (főként Argentonak és Bertoluccinak jár érte a kalapemelés) részéről, hogy egy nőt tettek meg a történet főszereplőjének. Az pedig már csak a hab volt a tortán, vagy inkább a cseresznye a tetején, hogy mindezt Claudia Cardinaléra bízták, aki gyönyörűbb és ugyanakkor ledérebb, mint valaha. Charles Bronson és Henry Fonda már csupán a megjelenésükkel is elviszik a filmet a hátukon, előbbi ugyan keveset beszél, de akkor nagyot szól, mg utóbbi csak úgy ficánkol a gonosztevő szerepében. A legnagyobb meglepetést nekem azonban Jason Robards okozta, akit én csak ebből a filmből ismerek, de nem emlékeztem rá, hogy milyen pazar alakítást nyújt Cheyenne szerepében.

A Volt egyszer egy Vadnyugat tartalmilag és formáját tekintve is mestermű, ami bőven túlmutat a western műfaján: a filmtörténet megkerülhetetlen és egyben egyik legnagyobb alkotása. Egy a szó szoros értelmében vett filmélmény, amit mindenkinek látnia kell életében legalább egyszer, mert aki nem látta, akkor nem is igazán tudja, hogy mi is valójában a nagybetűs FILM.

https://videa.hu/videok/film-animacio/volt-egyszer-egy-vadnyugat-hd-harmonika-leszamolas-pisztolyparbaj-32hskRST1EnXTAR3

Ítélet: 10/10