USA (Rollins-Joffe, United Artists.), 93 perc, színes, vígjáték

Rendező: Woody Allen

A Filmről

Az Annie Hall egyike Woody Allen legfontosabb és munkásságát hosszú időre meghatározó filmjeinek, ami  fordulópont volt a pályafutása során. A korábbi könnyedebb vígjátékai után, amelyek legfőképpen különálló geg-ek sorozatának is felfoghatóak, az Annie Hall egy minden téren komolyabbnak ható film, amely persze ettől függetlenül tobzódik a tipikus Woody Allen-esnek nevezett, szarkasztikus, szellemes és kifinomult, vagy akár cinikusnak is nevezhető humorban, amiről a rendező híressé vált. A film fontosságát nem csak a legfontosabb kategóriákban elnyert Oscar-díjai tükrözi kiválóan, hanem a különböző filmes listákon elfoglalt helyei is. Az Annie Hall jelenleg a 35. legjobb amerikai filmnek, és a 2. legjobb romantikus komédiának számít.

Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának.

A sikeres New York-i komikust, Alvy Singert (Woody Allen) a barátja, Bob (Tony Roberts) mutatja be az énekesnőnek készülő Annie Hallnak (Diane Keaton). Hamarosan egymásba szeretnek, összeköltöznek, Alvy pedig folyamatosan arra biztatja Annie-t, hogy lépjen előre énekesi karrierjében, másrészt képezze tovább magát. A pszichológusukat kapcsolatuk ellenére is tovább látogatják. Amikor Alvy látja, hogy a zenei producer, Tony Lacey (Paul Simon) élénken érdeklődik párja után, összevesznek és egy rövid időre elválnak útjaik. Nemsokára azonban kibékülnek és együtt mennek Hollywoodba, hogy karrierlehetőségeket találjanak maguknak. Egy Tony Lacey által adott parti azonban jó alkalomnak tűnik a végleges szakításra. Viszonyuk ennek ellenére még sok meglepetést tartogat Alvy számára.

Emberek, vessetek a mókusok elé!

A film eredetileg Spencer Tracy és Katharine Hepburn harmincas években készült vígjátékainak modern átirata lett volna. Azonban Woody Allen és forgatókönyvíró társa, Marshall Brickman egy Allen agyában játszódó komédiánál kötött ki, ahol visszaemlékezések sorozatán keresztül ismerjük meg a főhős korábbi házasságait, gyerekkori szerelmeit és még egy rejtélyes gyilkossági ügyet is beillesztettek a cselekménybe. A szkript átírásakor végül a bűnügyi részt kivették, és később Brickmannel közösen újrahasznosították az 1993-as Rejtélyes manhattani halálesetben (Manhattan Murder Mystery), amiben Woody Allen és Diane Keaton újra egy párt alkotnak.

Én az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra. Ez a két kategória létezik. Rettenetes alatt olyan végletes helyzetet értek, ha valaki vak vagy nyomorék, és így csinálja végig az életét. Bármi, ami ezen kívül esik, az nyomorúságos, úgyhogy ha szerencsével túljutsz az életen, akkor örülj, hogy nyomorúságos lehettél.

Az Annie Hallt "idegi románcként" reklámozták a maga idejében és ékes bizonyítéka annak, hogy Woody Allen mindig képes újat mutatni sajátos humorából. Például abban a jelenetben, amelyben Alvy és Annie banális ostobaságokról beszélgetnek, alul feliratként láthatjuk, mit is gondolnak valójában. A film persze mindenekelőtt egy szerelmi történet, ami nagyon érzékletes képet ad arról, milyen elképzelései voltak az embereknek a szerelemről az 1970-es években. Az Allen/Keaton színészpáros kétségkívül a legendás jelzővel illethető, amely együttműködés több mint két évtizedet ölelt föl, és nyolc mozifilmen át kitartott: az Annie Hall volt ezek közül a negyedik, az 1972-es Játszd újra, Sam! pedig az első. Egy tipikus Woody Allen filmet kapunk már a felütéstől kezdve, benne egy örökösen filozofáló, New York-i intellektuális humorral rendelkező, csetlő-botló, a nézőknek állandóan kiszólogató nagydumás és önironikus karakterrel a középpontban, aki miközben keresi a válaszokat a lét és a nőkhöz való viszonyulás nagy kérdéseire, folyamatosan pszichológushoz jár.

– Hazafelé Ann elmesélte, hogy maga 15 éve pszichológushoz jár.
– Igen, és nagyon jól haladok. Már nem is viselek partedlit, ha vendégségben ebédelek.

Az Annie Hall öt jelöléséből négy Oscart kapott, köztük a legjobb filmnek járó díjat, kivívta a kritikusok elismerését, a közönség pedig egyenesen imádta. Bár színészi alakításáért Woody Allen nem kapott Oscar-díjat, a legjobb rendezés díja az övé lett. A film ezáltal fordulópontot jelentett a karrierjében is, onnantól kezdve más szemmel néztek filmes tevékenységére. Korábbi vígjátékai, bár szerfelett mulatságos filmek, meg sem közelítik az Annie Hall színvonalát, sem a korszellemet megragadó képességét. Minden bizonnyal ez Woody Allen legőszintébb és érzelmileg legérettebb filmje, pedig paradox módon épp az érzelmi éretlenségről szól. Népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyes mondatai szállóigévé váltak az évek során (Ennek a Woody Allen-filmnek a mondatait idézzük a leggyakrabban). De nem csupán Allen-nek jelentett igazi áttörést a film, Diane Keaton elvitte a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat és a filmnek köszönhetően vált igazi sztárrá. Nem beszélve arról, hogy Annie Hall ruháit is maga a színésznő szolgáltatta, hiszen eleve így öltözködött akkoriban. A film stylist-ja ugyan nem volt elragadtatva attól, hogy egy főszereplő nő férfi ruhákban (kalap, nyakkendő, mellény) jelenik meg, de végül ő maradt alul a vitákban. Még szerencse, ugyanis a film meghatározta a hetvenes évek végének női divatját.

Érdekességek

- A sztorit részben Woody Allen és a főszerepet alakító Diane Keaton korábbi élettársi kapcsolata inspirálta, amire a főhősnő neve (Annie Hall) is utal, Keatont ugyanis Diane Hall-ként anyakönyvezték. Az Annie ráadásul a Diane egyik becézett verziója, még ha a való életben senki nem hívta is így a színésznőt.

- Woody Allen eredetileg az Anhedonia munkacímet adta filmjének – a kifejezéssel azokat illetik, akik semmit nem tudnak élvezni. A stúdió hamar ráébredt, hogy nehéz lesz a filmet ezzel a címmel népszerűsíteni, ezért újságírókat béreltek fel, akik országszerte cikkeket jelentettek meg az anhedóniáról. A United Artists végül a Los Angeles-i Filmfesztivál előtt három héttel lecserélték az Annie Hallra. Korábban felmerült még az It Had to Be Jew (Zsidónak kellett lennie), a Rollercoaster Named Desire (A vágy hullámvasútja) és a Me and My Goy (Én és a gojom) is.

- A jelenet, amelyben Alvy beletüsszent a kokainba, véletlen baleset volt, és látva a sikerét a tesztvetítéseken, Woody Allen benne hagyta a filmben, sőt utána hozzá kellett még tennie néhány részletet, hogy a nézők kinevethessék magukat, és ne maradjanak le a következő pár poénról.

- Bár a legtöbb kimaradt jelenetet Woody Allen nagyon sajnálta, az egyiktől nagy örömmel szabadult meg, olyannyira, hogy New York egyik csatornájába hajította az erre vonatkozó szövegkönyvet. Ebben a jelenetben Alvy Annie után repült volna szerelmet vallani.

- A moziban, a sorban állásos jelenetnél, amikor Alvy Marshall McLuhant idézi, majd oda is hívja a kommunikációs elméletek híres úttörőjét, először Federico Fellini szerepelt volna, de az olasz rendező nemet mondott. Ezt követően 30 ezer dollárt kínált Luis Buñuelnek, hogy alakítsa önmagát, de a direktor sajnos épp nem ért rá.

- Woody Allen és Diane Keaton közt annyira jó volt a kémia, hogy nehezen tudták megállni a nevetést a közös jeleneteikben. A homáros részben például, ahol elmászkálnak a rákok, szinte semmit nem kellett színészkedniük, mert amúgy is spontán dőltek a röhögéstől.

- Amikor Alvy rámutat egy járókelőre, mondván, hogy ő a Truman Capote-hasonmásverseny győztese, akkor az igazi Capote-t látjuk.

- A filmben debütált Sigourney Weaver egy pár másodperces, szöveg nélküli jelenetben.

- A pszichiáteres dupla jelenet résznél a néző nem egy osztott képernyőt lát, hanem a film alkotói valóban felosztották a szobát két egyenlő részre és egy vékony fallal oldották meg az elválasztást.

- Egy alkalommal vagy 200 statiszta várt a Coney Islanden a forgatásra, végül hazaküldték őket, mert Woody Allen nem érzett magában elég inspirációt a munkához.

- Az Annie Hall öt Oscar-jelölést kapott, de Woody Allen nem fogadta el a meghívást az 1978-as díjkiosztóra, helyette inkább New Yorkban, a Michael's Pub-ban jazz zenét játszott saját zenekarával. Az Oscar-szobrai végül a szülei porcelános szekrényében kötöttek ki, mivel ő nem volt hajlandó gyűjteni vagy hazavinni őket.

Vélemény

A vérbeli, keményvonalas Star Wars-rajongók leginkább két filmet nem kedvelnek, az egyik a Star Trek-sorozat, a másik pedig az Annie Hall. Előbbit nem kell megmagyarázni, utóbbira pedig bizonyára azért orrolhattak meg a rajongók, mert elvitte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat George Lucas azóta már legendássá vált alkotása elől. Ha engem kérdeznek, nem is kérdés, hogy melyik a jobb film, de az Akadémiára sosem volt jellemző, hogy a Star Wars-hoz hasonló közönségsikereket díjazzák a díjkiosztón. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Annie Hall rossz film lenne, de véleményem szerint kissé túlértékelt. Bár az is igaz, hogy abban az évben a Csillagok háborúján és a Harmadik típusú találkozásokon kívül nem igazán volt komoly ellenjelölt, íg y valójában annyira nem meglepő a tarolása. Elismerem és tisztelem Woody Allen munkásságát, főként mint rendező, de az az igazság, hogy sosem tartottam igazán jó színésznek, legfőképpen azért, mert minden egyes filmjében ugyanazt nyújtja, azaz önmagát adja, ami azért nem egy eget verő teljesítmény.

Woody Allen stílusa nagyon megosztó, valakinek vagy nagyon bejön, vagy egyáltalán nem, mert egy nem mindennapi, talán már túlzottan is intellektuális humora van. Számomra is már néha túl tömény az a humorfajta, amit ő képvisel, holott vannak kifejezetten jó poénjai. Ugyanaz elmondható mostani filmjéről is. alapvetően nem rosszak a filmben elhangzó poénok, de egy-kettő már annyira túlgondolt, hogy az a végeredmény (főként a történet) rovására megy. Woody Allen ugyanis úgy gondolta, hogy filmjében nem a történetre helyezi a hangsúlyt, hanem inkább Alvy Singer (azaz maga Woody Allen) gondolataira, agymenéseire és szófosási kényszerére. Alvy ugyanis nem is igazán Annie-ba szerelmes, hanem a saját hangjába és gondolataiba, illetve a városba, New Yorkba.

Mindezek ellenére, ha valakinek csak egyetlen Woody Allen filmet volna lehetősége megnézni, mindenképpen ezt ajánlanám, mert ugyan az azóta eltelt negyvenöt évben számtalan filmet írt és rendezett, mégis ebben a filmben koncentrálódik leginkább mindaz a műveltséganyag, szarkazmus és hihetetlen humor, amely egyedivé teszi az alkotásait. Továbbá olyan tipikus, a rendezőre jellemző témákkal foglalkozik, mint a párkapcsolati és szexuális problémák, pszichológia és pszichoanalízis, zsidó indentitás és antiszemitizmus, vagy épp a New York iránti rajongása.

Végül pedig még egy pár gondolat a szinkronról, amely Woody Allen állandó magyar hangja, Kern András és a filmből elhíresült mondatok révén ugyan klasszikussá vált, de érdemes megjegyezni, hogy az eredeti szöveggel összevetve a szövegben nagyon sok téves fordítás, hiba és félreértés került. Az egyik legnagyobb ilyen ordas hiba, amikor az eredeti filmben a Grammy-díjról esik szó, ott a magyar fordító Annie Hall szájába „a Nagyi című lemezem” szöveget adja. Ez csak egy példa a viszonylag sok kisebb-nagyobb félrefordítás közül, ami ugyan apróságnak tűnik, de olykor bizony zavaró.

https://videa.hu/videok/film-animacio/annie-hall-1977-dl5ceXR7x8fWTEzc

Ítélet: 10/7,5