USA (Universal), 129 perc, Technicolor, heist movie

Rendező: George Roy Hill

A Filmről

A Butch Cassidy és a Sundance kölyök után újra összeállt a legendás trió, hogy egy újabb filmmel képviseljék magukat a filmtörténelem legjobbjai között. Westernből ezúttal heist movie (balhéfilm) lett, de Newmannek, Redfordnak és a rendező, George Roy Hillnek  meg se kottyant a műfajváltás és összehozták a műfaj legjobbját. A nagy balhé elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, hatalmas közönségsikert aratott és a költségvetésének sokszorosát hozta a mozipénztáraknál és mindezen felül tovább öregbítette a Newman - Redford páros legendáját. 

Johnny Hooker (Robert Redford) és társa, Luther (Robert Earl Jones) egy véletlen folytán épp egy helyi maffiózó, Doyle Lonegan (Robert Shaw) emberétől csalják ki a főnöke pénzét. A társát megölik, de Johnny nem menekül, inkább bosszút forral. Összeáll a legendás csalóval, Henry Gondorffal (Paul Newman), hogy egy hatalmas trükkel verjék át a gengsztert és csaljanak ki belőle minél több pénzt. Néhány tucat tolvajjal, csempésszel és bukmékerrel összefogva felépítenek egy illegális fogadóirodát, s fiktív karakterek bőrébe bújva ráveszik Lonergant, hogy egyre nagyobb és nagyobb tétekben fogadjon a lovakra, hogy végül teljesen megkopasszák. A nagy balhé kivitelezését azonban egy rossz helyen szaglászó hekus (Charles Durning) és egy veszélyes bérgyilkos (Dimitra Arliss) is megnehezíti.

David S. Ward forgatókönyvíró épp legelső forgatókönyvéhez keresett információkat a zsebtolvajok szubkultúrájáról, és eközben rájött, hogy korábban nem találkozott még hasonló témájú filmekkel. Annyira mélyen beleásta magát a témába, hogy végül összeállt egy komplett forgatókönyv, amit eleinte nem volt könnyű eladni. A nagy balhé az induláskor sokkal kisebb filmnek tűnt, mint ami végül lett belőle. Mivel csak nem túl ismert producerek álltak a projekt mellé, eleinte Robert Redford is visszautasította közeledésüket, mert úgy gondolta, hogy a történetet egy rutinos hollywoodi rendezőnek kellene filmre vinnie. Miután George Roy Hill leszerződőtt a produkcióhoz, a színész is igent mondott, azonban Paul Newman mindössze egy véletlennek köszönhetően csatlakozott a filmhez. A rendező pusztán azért hívta fel a színészt, hogy kibérelhesse a házát, melyet a Butch Cassidy készítése idején is használtak. Majd szó szót követett és végül Newman is rábólintott a szerepre, bár mindezt csak azután tette, hogy a producerek beleegyeztek, hogy az ő neve szerepeljen a fő helyen a plakátokon és a főcímben, plusz 500 ezer dollárt és a bevétel egy százalékát kérte.

A nagy balhéra sokan emlékeznek legalább annyira a díszletek és a zene, mint a kiváló sztori miatt. Ha az ember legalább egyszer látta a filmet, biztosan emlékezni fog Redford stílusos öltönyére vagy Scott Joplin The Entertainer című klasszikus zongoradarabjára, ami a film visszatérő témája. Részletesen kidolgozott és nagyon összetett filmről van szó, melyben annyi a csavar, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. A 30-as évek gengszterfilmjeinek helyszínei és atmoszférája előtt tisztelgő alkotás egy morális súlytól megfosztott, pehelykönnyű érzelmi leterheltségű történetet kínál, amelyben a karaktertanulmányok és az akcióra épülő bűnügyi sztori helyett egyfajta krimi-attitűd jegyében inkább a fordulatokra és az okos csavarokra helyeződik a hangsúly.

A nagy balhé minden idők egyik legnépszerűbb és legsikeresebb alkotása, amely osztatlan elismerést aratott a kritikusok körében is. A film hét Oscar-díjat nyert, és elhozta többek közt a legértékesebbnek számító legjobb film, legjobb rendező és legjobb eredeti forgatókönyv díját is. Egy évtizeddel később, 1983-ban Jeremy Kagan rendező elkészítette a folytatást, de a szereplőgárda teljesen kicserélődött, így a film meg sem közelítette az első film hatalmas sikerét, csak egy olcsó B-mozi lett belőle.

Érdekességek

- Azzal kapcsolatban, hogy a forgatókönyvíró, David S. Ward mennyire dolgozott saját kútfőből, megoszlanak a vélemények. Egy ízben be is perelték, David Maurer azzal vádolta, hogy az 1940-es könyvében szereplő Charley Gondorff karakere ihlette Henry Gondorffét, így a film plagizált. Egy másik plágiumvád is érte a filmet. A neves producer, Roy Huggins azt állította, hogy A nagy balhé sztoriját félig-meddig lopták. mégpedig az 1958 óta forgatott Maverick tévésorozat egyik epizódjáról koppintották. 

- Jack Nicholsonnak is felajánlották a főszerepet, de ő visszautasította azt.

- Paul Newman és Robert Redford egyenként 500.000 dollárt kaptak a szerepükért, ami az akkoriban dolgozó színészek legmagasabb díjazása volt. Mai árfolyamon számolva ez körülbelül 3 millió dollárnak felelne meg.

- Robert Shaw karaktere hitelesen sántít a filmben, mivel a színész lába nem sokkal a forgatás kezdete előtt megsérült. Hill rendező arra bátorította, hogy inkább építse be a sántítást a karakterébe, minthogy visszalépjen a projekttől.

- A dialógusok megalkotása volt David S. Ward számára a legnehezebb feladat, mivel úgy kellett a csalók spéci zsargonját használnia, hogy beszédük egy átlagnéző számára is érthető maradjon. 

- Julia Philips volt az első nő, aki producerként vehetett át Oscar-díjat.

- A nagy balhé volt az egyetlen film, amiért Robert Redfordot a legjobb férfi főszereplő díjára jelölte az Akadémia.

Vélemény

A nagy balhé mind a mai napig az egyik kedvenc filmem, így a kritikámban is csak elismerően tudok róla nyilatkozni. Ha léteznek ugyanis minden szempontból hibátlan alkotások, akkor ez a Robert Redford és Paul Newman nevével fémjelzett film mindenképp abba a mezőnybe tartozik. A film legnagyobb ereje azonban mégsem feltétlen ebben rejlik, hanem abban, hogy mind a mai napig az egyik legstílusosabb film, amit valaha is készítettek. Olyan semmivel sem összehasonlíthatóan laza filmről beszélünk, mint amilyen a két főszereplő maga és olyan könnyedén kiállja az idő próbáját, hogy csak na. 

Annak ellenére, hogy a történet a 30-as évek amerikai gengsztervilágában játszódik, nem az erőszaké és a véré a főszerep, hanem végtelenül igényes szórakoztatásé. A nagy balhé ugyanis egy színjáték a szó klasszikus értelmében, amely a néző szórakoztatását tűzte ki fő céljának, mindezt pedig a lehető legtökéletesebben valósítja meg, így egyáltalán nem meglepő, hogy abban a nézők szíve mellett évben az Oscar-díjat is elhódította. És színjáték a szó legszorosabb értelmében is, ugyanis a jeleneteket nemcsak képáttolások és áttűnések tagolják, hanem fejezetekre osztva idézik fel újra a múlt századi színházi hagyományokat. Mindez pedig egy nem mindennapi stílust és plusz adalékot is kölcsönöz a valójában már enélkül is zseniális filmnek.

George Roy Hill alkotásában egyszerűen minden tökéletes: a történet, a színészi játék, az operatőri munka, a díszletek, a forgatókönyv vagy éppen a filmzene. Kezdjük a legfontosabbal, magával a történettel, ami végtelenül szórakoztató, mindamellett pokolian csavaros is. A néző ugyan az elejétől fogva be van avatva, de a cselekmény a legcsekélyebb mértékben sem kiszámítható, mivel az alkotók valahogy mindig legalább egy lépéssel előttünk járnak, és minden percben okozhatnak számunkra valamilyen meglepetést és a sok kis átveréstől csak a végén rajzolódik ki a nagy terv lényege. Engem már ezzel is megvettek kilóra, de még erre is rá tudnak pakolni egy lapáttal. Ott vannak ugyanis a színészek: Newman, Redford és Robert Shaw egyaránt brillírozik a szerepében. (Azért azt valljuk be, hogy Paul Newman simán lejátszotta Robert Redfordot a vászonról, viszont okosan odafigyelt arra, hogy a nála jóval fiatalabb színész ne érezze magát hátrányos helyzetben, de azért a legemlékezetesebb jelenetek neki jutottak.)

Ha pedig mindez még nem lenne elég, akkor ott van minden idők egyik legjobban eltalált filmzenéje. Scott Joplin mára már kultikussá vált ragtime feldolgozásai ugyanannyira hozzájárultak a sikerhez, mint a kiváló forgatókönyv vagy a remek rendezés. Nem mellesleg a zeneszerző, Marvin Hamlisch is elnyerte az Akadémia díját. Végül pedig még egy fontos dolog, ami az egész filmek az esszenciáját adja. Az alkotók a korabeli részletekre is precízen odafigyeltek, mint például a telefonok, a pénztárgépek, az automobilok, a dobtáras géppisztolyok, a fogadóirodák korhű díszletei, és a szereplők ruházata. Edith Head jelmeztervező pedig mindezekért bezsebelhette jól megérdemelt (nyolcadik!) Oscar-díját. A színészek ruhatára ugyanis valóban lenyűgöző: a krétacsíkos, háromrészes öltönyök, a puha kalapok, a nadrágtartók, a fényesre suvickolt elegáns cipők különleges bájt és eleganciát kölcsönöznek a filmnek. És még egy apróságnak tűnő, de szintén fontos tényező. A rendező az 1930-as évek stilisztikai technikáját használva egy olyan Universal Picture Art Deco logóval indítja a filmet, amelyet a stúdió 1936-1946 között alkalmazott, utalva ezzel is a filmbéli korszakra.

A nagy balhé nevéhez méltó módon a balhéfilmek (heist movie) etalonja, amely számos későbbi hasonló témájú  filmnek jelentett ihletet. Emellett pedig számomra még mindig az egyik legjobb hollywoodi alkotás, amit minden egyes alkalommal szívesen veszek elő és ugyanolyan élvezettel nézem végig, mintha legelőszőr látnám azt. Mivel úgy érzem ez a film még mindig nem annyira ismert a mai filmkedvelők között (bár ne legyen igazam), mint amilyen elismerés kijárna neki, így ezúttal arra buzdítok mindenkit, aki látta és kedveli, hogy próbálja meg minél több emberrel megismertetni ezt a remekművet. Aki pedig nem látta, az sürgősen pótolja ezen lemaradását.

https://videa.hu/videok/film-animacio/a-nagy-balhe.-1973.-125-perc.-amerikai-krimi-sL1zIXzBcPGEfWVV

Ítélet: 10/10