Szovjetunió (Moszfilm), 168 perc, Szovkolor, sci-fi

A Filmről

Mintegy 50 évvel ezelőtt, 1972-ben, a cannes-i filmfesztiválon mutatták be először minden idők egyik legnagyobb filmrendezője, a szovjet Andrej Tarkovszkij Solaris című filmjét. A közel háromórás alkotás a felszínen egy tudományos-fantasztikus darab, azonban ha felfedjük mélyebb rétegeit, egy, a létezés, az emberiség, a humanizmus és a szeretet kérdéseit tárgyaló filozofikus drámát találunk. Annak ellenére, hogy a regény írója, Stanislaw Lem nem szerette a filmet, mert néhány esetben eltér attól, Cannes-ban a zsűri nagydíjjal jutalmazta Tarkovszkijt, aki emellé elnyerte a Filmkritikusok díját is.

Kris Kelvin pszichológust (Donatas Banionis) azzal bízzák meg, hogy mérje fel a Solaris bolygó felszíne felett lebegő kutatóállomás hasznosságát. Elindulása előtt megismeri az űrhajós Berton (Vlagyiszlav Dvorzseckij) történetét, aki az egyetlen túlélője a korábbi expedíciónak. A kételkedő Kelvin az űrállomáson találkozik Dr. Sznauttal (Jüri Järvet) és Dr. Sartoriussal (Anatolij Szolonyicin), és tőlük értesül Dr. Gibarjan (Szosz Szargiszjan) öngyilkosságáról. Az óceánok által borított világnak sok furcsa és különleges tulajdonsága van, amelyek hatással vannak a legénység tudatára. A bolygó úgy teszi ki érzelmi kínzásnak a legénység tagjait, hogy újjáteremti nekik halott szeretteiket. Kelvin esetében a Solaris "ajándékaként" korábbi felesége, Hari (Natalja Bondarcsuk) - akinek halála miatt mély fájdalmat és bűntudatot érez - materializálódik az állomáson. 

Andrej Tarkovszkij, a filmművészet egyik legjelentősebb szolgálója összetett, részletgazdag mesterművet alkotott Stanislaw Lem szintén mérföldkőként számon tartott regényéből. Maga Tarkovszkij korántsem lelkesedett a science fiction műfajért, melyről így nyilatkozott: „Nem szeretem a tudományos-fantasztikus műfajt. Az élet maga is fantasztikus jelenség, hiszen abban minden megtörténhet.” Ennek ellenére mégis Stanislaw Lem regényéhez nyúlt. Az intellektuálisan kimerítő és nem könnyű szórakozást kínáló filmet gyakran hasonlítják a 2001: Űrodüsszeiához, mert ahhoz hasonlóan hipnotikus tempóban halad, elképzelhetetlen hangulatot teremt és legalább akkora elszántsággal fog bele a különösen nehéz témák tárgyalásába - igaz, a Solaris talán kicsit többet használ metaforákat mondanivalója közlésére. A készítők elmondása szerint a forgatás közben látták Stanley Kubrick alkotását, és a filmnek pontosan az ellentétét szerették volna leforgatni és mellőzni a sci-fi elemeket.

Tarkovszkij elmélkedése bűnről, vágyról, hitről és az emberi tudat természetéről egy erőteljes és nagyszabású vízió. Tarkovszkij célja az volt, hogy a Solarist megszabadítsa az általa nem annyira kedvelt science-fiction külsődleges, látványos fantasztikumától, és a hangsúlyt teljes mértékben a lelkiismeret megelevenedésére, vagyis a gondolati tartalomra és az emberi lélek vizsgálatára helyezze. A Solaris a technikai trükkök és szemkápráztató látványvilág helyett egyetlen szereplő élményeire korlátozódik, melyekben eggyé válik a fantázia és a valóság. Kelvinnek fel kell adnia a tudományba vetett addigi hitét és olyasmit kell magába fogadnia, amit soha nem is érthet meg igazán. Donatas Banionis kiváló alakításának köszönhetően részletes képet kapunk arról, milyen változáson megy keresztül a pszichológus személyisége, hogyan veszi át az elemi vágy a hatalmat egy racionális elme felett.

A szinte minimális költségvetésből készült Solaris a megélt valósággal szemben a képzelet szabadsága mellett tesz hitet. Tarkovszkij filmje a széles vásznat és a hosszú beállításokat gyönyörű képek komponálására használja, melyek a főhős kivetített lelkiállapotának megtestesüléseként jelennek meg. Az orosz rendező egy lassú sodrású, sokrétegű, mélyen elgondolkodtató és megindító filmet készített, amit az elmúlt 20-30 év filmművészetén felnőtteknek talán nehezebb befogadni, de feltétlenül megéri időt és energiát belefektetni, hogy igazán eggyé váljunk vele, mert egy kortalan mesterművet tehetünk magunkévá, ami mind formailag, esztétikailag, és mondanivalója tekintetében is elévülhetetlen, releváns napjainkban is, és azon remekművek közé tartozik, amiket évtizedek múlva is nézni fognak és beszélni róla. 

Egy valami biztos: Tarkovszkij filmje igencsak megosztotta a nézőket. A science-fiction irodalom kedvelőinek nem tetszett, hogy a film jelentősen eltért a regénytől, a sci-fi filmek rajongóinak pedig a tudományos-fantasztikus jellegről való lemondás okozott problémát. Steven Soderbergh 2002-ben szintén feldolgozta a regényt, George Clooney-val a főszerepben. Abból a filmből azonban pont az a dolog hiányzott a legjobban, ami Tarkovszkij művének a legfontosabb eleme: a lélek.

Érdekességek

- Stanislaw Lemnek egyáltalán nem tetszett a könyvtől számos ponton eltérő filmes verzió, Tarkovszkij műfaji destrukciós kísérletét ekképp kommentálta: „Egyáltalán nem a Solarist csinálta meg, hanem a Bűn és bűnhődést.”

- A jelenetet, melyben Berton visszautazik a városba, Oszakában és Tokióban vették fel. A Szovjetunióban  utazásokat nem volt könnyű jóváhagyatni, így valószínűleg azért hagyták meg ezt a hosszú jelenetet a filmben, hogy a rendező és a stáb számára igazolják az utazásuk célját.

- A történet különböző változataiban két szereplő neve nagyon eltérő. A női karakter a regényben "Rhea", a  filmbéli változatban "Hari", az amerikai változatban "Carrie", míg Steven Soderbergh remake-jében "Rheya" néven ismerik. A doktor az eredeti regény angol fordításában és a Soderbergh-féle változatban "Snow" néven fut, az eredeti filmváltozatban "Sznaut", míg az amerikai változatban "Stroud/Strowd" néven ismerik.

Vélemény

Napjainkban a filmeken megjelenő tudományos fantasztikum zömében akciódús jelenetekkel, pergő ritmussal és speciális effektek tárházával operál, hogy a nézőben a lenyűgözöttség érzését keltse, azonban ez nem feltétlen szükségszerű. A tudományos-fantasztikus keret ugyanis kiváló lehetőséget kínál a kísérletezésre nyitott filmesek számára a meditatív jellegre, a lassú ritmusra és tartalom szintjén a lélektani irányultságra. Ezen típusú science fiction filmek egyik legjobb példája - a zsáner talán legfontosabb alapköve, a 2001: Űrodüsszeia mellett - mostani filmünk is.

Meglehetősen ritkán szoktam filmeket rövid időn belül újranézni, most azonban ez történt. Miután először megnéztem a filmet, egyrészt csalódottságot éreztem, másrészt maradt bennem egy jókora hiányérzet. Mindezek alapján úgy döntöttem, hogy ennek a filmnek adnom kell még egy esélyt (annak ellenére is, hogy igencsak hosszú alkotással van dolgunk) és utólag kijelenthetem, hogy kiváló döntésnek bizonyult. Ezek alapján mindenkinek azt tanácsolom, aki még nem látta Tarkovszkij remekművét (vagy csak nem bírta magát átverekedni a film első harmadán), hogy mindenképp adjon egy esélyt a filmnek és garantálom, hogy egy semmihez sem fogható élménnyel fog gazdagodni.

A Solaris egy komplex és ugyanakkor nyomasztó metafizikai utazás elképesztően erős atmoszférával és vizualitással. A nagyszabású kompozíciók, beállítások és a klasszikus művekre építkező zenehasználat megidézi a 2001-et, viszont annál sokkal emberközpontúbb: azt vizsgálja, hogy mi tesz minket emberré és hogyan találhatjuk meg a boldogságot. A Solaris bolygó hatalmas óceánja szembesíti a szereplőket életük, lelkük legszégyenteljesebb részeivel, amikről nem akartak tudomást venni. Félelmetes démonok ezek, melyek az emberi természet sötét oldalát fedik fel, s rávilágítanak gyengeségünkre. Tarkovszkij hosszú snittekben, lassú kameramozgásokkal és tempóval, csodálatos természeti képekkel indítja filmjét. Ez az erősen szuggesztív hangulat megalapozza az egész filmet, és valósággal meditatív állapotba hozza nézőjét, akinek így bőven lesz ideje elmerengeni a látottakon, hallottakon. Ezt a különös, rejtélyes hangulatot pedig csak még tovább fokozza Eduard Artyemjev éteri elektronikus zenéje, melyet természethangok, zörejek, és különféle neszek egészítenek ki. Mindezt az élményt egészíti ki a színészi játék, azon belül is leginkább Natalja Bondarcsuk (aki nem mellesleg a rendező Szergej Bondarcsuk lánya), aki igencsak fontos eleme a teljes élménynek. Amíg a színészgárda többi tagja csupán Lem és Tarkovszkij látomásától megrémült, visszafogottan korrekt játékot produkál, addig a színésznő a csontunkig hatol nagyszerű produktumával. 

Ha valamibe bele tudnék kötni, az csupán annyi, hogy a felvezetés picit lassú volt, a fekete-fehér képsorok funkciója talán kissé homályos, és vannak benne olyan felesleges jelenetek, mint példának okáért Berton utazása a japán autópályán (bár az érdekességek rovatban erre is megvan a magyarázat). Mihelyst azonban megérkezünk a Solarisra (mintegy óra elteltével), onnantól kezdve teljesen beszippantja az embert és egy semmivel össze nem hasonlítható érzést kapunk. A végén pedig érkezik a csattanó. Vagyis inkább érkezik a csattanó? Szubjektív, hogy ebből első alkalommal mennyit és mit képes befogadni a néző, nekem ne is akarja megmondani egyetlen esztéta sem, így én sem fogom ezt bővebben fejtegetni. Abból az egyszerű okból sem, hogy az én értelmezésem koránt sem biztos, hogy helytálló, főként, hogy nem olvastam az eredeti regényt sem.

Ha léteznek filmek, amik megosztják a nézőközönséget, a Solaris egyértelműen ebbe a csoportba tartozik. Tarkovszkij művéről (vagy inkább látomásáról) nem lehet úgy nyilatkozni, hogy egész jó film volt vagy nem igazán tetszett. Itt ugyanis véleményem szerint kétféle nézet létezik: vagy dögunalmasnak fogja tartani valaki vagy a filmművészet egyik zseniális alkotásának. Egyik felfogás sem ítélendő el, mindenki döntse el a film megnézése után legjobb belátása szerint, hogy melyik csoportba tartozik. Én, személy szerint egyértelműen az utóbbi csoport mellett köteleződtem el.

https://videa.hu/videok/film-animacio/solaris-1972-hd-www.hdmozi.hu-gcY8RuyiCmob4cAE

Ítélet: 10/9