Olaszország, Spanyolország (Produzioni Europee Associate), 177 perc (161 perc), Technicolor, western

Rendező: Sergio Leone

A Filmről

A hatvanas évek közepére Hollywood ráunt a westernre és egyre inkább úgy tekintettek a műfajra, mint egy letűnt kor hagyatékára. A westernfilmek ugyan a filmtörténet fontos részei maradtak, de változtak az idők és egyre inkább úgy tűnt, hogy ezeknek a filmeknek már nem annyira biztos a helye a popkulturában. Sergio Leone azonban máshogy vélekedett és megérezte, hogy a halálra ítélt zsáner megérett az újjászületésre és a spagetti westernnek elkeresztelt filmek tartós hatása mutatja, milyen igaza volt. Pedig Orson Welles arra is figyelmeztette, hogy a polgárháborús filmek mindig megbuknak a jegypénztáraknál. A Jó, a Rossz és a Csúf  azonban 1,2 millió dollárból végül több mint 25 milliót csinált.

Az amerikai polgárháború alatt játszódó történet három ember útját követi végig, akik bár egyértelműen felismerhetők a cím alapján, sokszor nem igazán különböznek egymástól. Szőke /a Jó/  (Clint Eastwood) és Tuco /a Csúf/ (Eli Wallach) párban dolgozó csalók. Módszerük, hogy Szőke elkapja és beviszi a seriffhez a körözött Tucót, majd miután felvette az érte járó váltságdíjat, az utolsó pillanatban megmenti a hóhér kötelétől. Ez azonban veszélyes játék, melynek a kockázatát csak fokozza, hogy egyre kevésbe bíznak meg egymásban. Ekkor kerül a képbe a hidegvérű gyilkos, Angyalszem /a Rossz/ (Lee Van Cleef), akinek nem okoz különösebb problémát, ha valakit el kell tenni láb alól. Mindannyian egy sírt keresnek, melyben 200.000 dollárnyi lopott konföderációs arany lapul. Ez vezeti el a három férfit egy temetőhöz, ahol sor kerül a végső leszámolásra.

A Dollár-trilógia utolsó része - az első az Egy maréknyi dollárért (Per un pugni di dollari, 1964), a második a Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in piú, 1965) - az előzőeknél sokkal erőszakosabb, ugyanakkor jóval mélyebb és egyben viccesebb is. A filmet a legendás római Cinecittá stúdióban forgatták, míg a külső jelenetek nagy részét spanyol helyszíneken, főként Andalúziában, a Tabernas-sivatagban vették fel. De ahogy a rendező előző filmjei, úgy ez a mestermű is közel állt ahhoz, hogy el se készüljön. Clint Eastwoodot például csak azért sikerült rávenni, hogy egy harmadik filmet is vállaljon, mert közben véget ért Amerikában a nagy sikerű western-sorozata, a Rawhide, és más filmes ajánlatot nem kapott. Mindenesetre bejöttek a számításai: 250.000 dolláros honoráriuma mellé egy Ferrarit, és 10%-nyi részesedést is kapott a profitból, azaz pusztán az alap fizetése a költségvetés több, mint egyötödét tette ki.

Leone egy határozott mozdulattal hántja le a klasszikus amerikai western-mítosz alapjait, a jól ismert frissen borotvált, mindig fess és kifogástalanul kinéző macsó férfifigurát éppúgy, mint a műfajra jellemző összes konvenciót és határt. Nála a korábban erkölcsös és tisztalelkű hőstípusok izzadságtól verejtékeznek, sziklakemény, aszimmetrikus vonásokkal megáldott arcukat borosta és por fedi, jellemvonásaik elhomályosulnak, amelynek következtében mindhárom főhőst kizárólag saját, önző érdeke vezérli.

A film remekül ötvözi a keserű iróniát és a fekete humort. Ez jól megmutatkozik az Eli Wallach által mesterien megformált Tuco karakterén keresztül, aki egyrészt szimpatikus személyiség csalafinta leleményességével vagy bárgyú, buta viselkedésével, amely bajba is sodorja. Mindamellett ellenszenves alak, mivel a filmben elhangzik néhány rémes bűntette is, sőt Szőkét is alaposan megkínozza a sivatagban való céltalan csatangolással. Eli Wallach a valóságban, de akár más szerepeiben sosem volt csúnya megjelenésű, még a negatív szerepeiben is szimpatikus maradt. Viszont, hogy a csúnya ábrázatú ember hatását elérje, ezért igyekezett grimaszokat erőltetni az arcára. Ezek a fintorok az egész a film végéig jellemzik a színész arcát, s annál jobban fokozzák a karakter humoros megjelenését. Clint Eastwood hozza a szokásos hűvös figurát, míg Lee van Cleef a ravasz, gonosz szerepében alkot maradandót. 

Minden idők egyik legkedveltebb (spagetti) westernjét nem csupán epikus mérete és lehengerlő történetszövése teszi nevezetessé, elévülhetetlen érdemei közé tartozik Sergio Leone jellegzetes stíluseszközeinek csúcsra futtatása is. A Jó, a Rossz és a Csúf képépítkezésében és feszültségteremtésében meghatározó szerepet tölt be a montázs, amely a premier plánok és a totálképek kontrasztját variálja a nyitó képsoroktól kezdve a szenzációs fináléig. Radikális vágásokkal viszi előre a történetet, sokszor Ennio Morricone világhírű dallamainak ritmusára, ezáltal úgy csöpög szinte minden egyes képkockából a stílus, minta a szereplők arcáról a veríték. Az egész filmen érezni lehet egyfajta amorális és mitikus nagyságot, egészen a film végén látható csúcspontig, amely minden filmes leszámolások ősének is tekinthető. Sergio Leone 180 fokban forgatja a kamerát, miközben a három főszereplő hosszan és kőkemény pillantásokkal nézi egymást, mialatt  Morricone mesteri aláfestő zenéje egyre növeli a néző pulzusát, ezáltal válnak teljessé, a ritmikus montázs katartikus példáit eredményezve.

A Jó, a Rossz és a Csúf nemcsak a spagettiwestern, hanem az egész western műfaj egyik legnagyobbja, de az egyetemes filmtörténetben is óriási a jelentősége: az erőszak nyílt ábrázolása, zenéje, technikai, főként operatőri megoldásai úttörőek voltak és nagy hatást gyakoroltak a későbbi filmkészítőkre is. A film napjainkban is a popkultúra része és számos mai filmben is érezteti a hatását, Quentin Tarantino pedig az alkotásaiban szinte kivétel nélkül utalást tesz rá. Halhatatlanságát az is bizonyítja, hogy a Metallica együttes koncertjeit rendszeresen a film kulcsjelenetének aláfestő zenéje, Morricone The Ecstasy of Gold című műve vezeti fel. 

Érdekességek

- Ugyan Eli Wallachot látni a legtöbbször a képernyőn, mégis Clint Eastwood kapta a legmagasabb gázsit a filmben.

- Tuco szerepének eljátszására eredetileg Gian Maria Volonté volt az első számú jelölt, de aztán hamar rájött, hogy ehhez a karakterhez egy olyan színész kell, akinek a vérében van a komikum. 

- Sergio Leone Angyalszem szerepét eredetileg Charles Bronsonnak szánta, azonban a színész addigra már elkötelezte magát a Piszkos tizenkettőhöz (The Dirty Dozen, 1967)

- Bár A jó, a rossz és a csúf a Dollár-trilógia befejező darabja, azonban ha a történet időrendjét vesszük alapul, akkor ez az első a sorban, ugyanis a másik két film cselekménye később játszódik.

- Mivel Clint Eastwood és Eli Wallach között majdnem 25 centiméter magasságbeli különbség van, a közös jelenetekben a rendezőnek igencsak trükköznie kellett, hogy mindkettőjük látszódjon.

- Amikor Eli Wallach befutott a spanyolországi forgatásra, és már az összes szálloda tele volt, Clint Eastwood felajánlotta, hogy aludjanak egy barátjánál. Ott azonban végül csak egy ágy jutott kettőjüknek, így Wallach felesége, Anne Jackson még később is mindig felemlegette sztárnak: "Legyél büszke arra, hogy te vagy az egyetlen férfi, aki ágyba bújt Clint Eastwooddal!"

- Eli Wallach kis híján otthagyta a fogát a forgatás során. A temetői jelenet forgatása alatt véletlenül savat ivott egy üdítős dobozból, de gyorsan kiköpte, mielőtt lenyelte volna, így szerencsére nem szenvedett maradandó sérüléseket. Egy vonat kis híján elütötte, a kiálló vasütközők ugyanis csak centikkel haladtak el mellette, miközben ő Sergio Leone utasítására a porban feküdt. Az akasztási jelenetnél pedig egyszer megbokrosodott a lova,  miközben ő összekötözött kézzel ült rajta. 

-  Lee Van Cleef a szerepével ellentétben olyannyira nem volt erőszakos figura, hogy az egyik jelenet majdnem meghiúsult az ellenállása miatt. Nem volt hajlandó ugyanis megütni a Maria nevű prostituáltat játszó színésznőt, Rada Rassimovot. A helyzetet végül úgy oldották meg, hogy az ütésről készült közelikben „kézdublőrt” alkalmaztak.

- Tuco megverése Angyalszem kunyhójában jóval részletesebb volt, de akkoriban ezeket a képsorokat nagyon erőszakosnak találták, ezért a cenzúra megrövidítette.

- Az ikonikus poncsó, amit Clint Eastwood viselt a trilógia mindhárom darabjában, egyszer sem volt kimosva a három év alatt. A poncsót ma is egy üvegvitrinben tartja, és csak egy egyszeri alkalomra adta kölcsön egy barátjának, aki egy mexikói étteremben állította ki a kaliforniai Carmelben lévő otthona közelében. 

-  Az olasz rendező, Sergio Leone sosem tanult meg angolul, munkáját tolmács segítette,. A színészek közül egyedül Wallach tudott vele kommunikálni, de ő is csak franciául.

 - A hídrobbantási jelenetet kétszer kellett felvenni, mert a robbantásra parancsot adó stábtag rosszkor adta ki a jelet, így egy kamera sem vette. A stábtagot ezért ki is rúgták a produkcióból, még annak ellenére is, hogy a spanyol katonák felajánlották, hogy újraépítik és újra felrobbantják a hidat, ha visszakapja a munkáját.

- A fegyverboltos jelenet nem volt előre megírva, így Eli Wallach teljesen szabad kezet kapott hozzá. Mivel keveset tudott a lőfegyverekről, azzal kapcsolatban viszont kapott korábban instrukciókat, hogyan kell szétszedni és összeszerelni egy pisztolyt, így hát rögtönzött egy revolverbarkácsolós jelenetet.

- Clint Eastwood is kis híján otthagyta a fogát, a robbantást követő detonáció ugyanis számos szikladarabot repített a homokzsákok mögött lapító stáb felé, és az egyik kis híján a színész fején landolt.

- A pletykák szerint a kiásott sírban egy spanyol színésznő igazi csontváza volt, akinek az volt a végakarata, hogy halála után is szerepelhessen egy filmben.

Vélemény

Már korábban sem titkoltam, hogy számomra Sergio Leone westernfilmjei testesítik meg az igazi westernt, legyen szó akár a Dollár-trilógia bármelyik filmjéről, vagy akár a Volt egyszer egy vadnyugatról. Utóbbi filmje és A Jó, a Rossz és a Csúf egyaránt felejthetetlen mesterművek, a (spagetti)westernek alfája és omegája, a westernfilmek koronázatlan királyai. Hogy melyik a jobb film, arról máig megoszlanak a vélemények, jómagam sem tudnék egyértelműen állást foglalni, annyi viszont bizonyos, hogy mindkét film korszakos remekmű. Leone nem titkoltan minden erővel le akarta rombolni az amerikai western mítoszt. és tette mindezt úgy, hogy szereplői szöges ellentétben állnak az amerikai westernfilmekből megismert karakterekkel. Itt ugyanis mindenki szakadt, mocskos, izzadtságtól verejtékező, durva és erőszakos. Mindez azonban egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van.

Több dolog miatt is hálásak lehetünk Sergio Leonénak. Egyrészt megújította az akkorra már haldokló western műfaját, másrészt pedig elhozta nekünk Hollywood egyik legnagyobb állócsillagát, Clint Eastwoodot. A szája sarkában megbúvó szivarjával és a ponchójával egy olyan karaktert valósított meg, amit sok film próbált, azóta is utánozni, sikertelenül. Bátran kijelenthető, hogy a Dollár-trilógiában megformált szerepe a filmtörténelem egyik legmeghatározóbb western figurája lett. Habár gyakorlatilag ugyanazt teszi, mint a trilógia előző két filmjében, de ez a minimalista játék továbbra is hitelessé és hatásossá teszi a karaktert. 

Nálam azonban ennek ellenére sem ő, hanem egyértelműen Eli Wallach viszi a prímet, aki lejátssza (egyébként szintén kiváló) társait a színről, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a leghálásabb szerep is az övé. Van azonban egy valaki, aki még a három színésznél is ragyogóbb alakítást nyújt. Ő pedig nem más, mint a filmtörténelem egyik legnagyobb zeneszerzője, Ennio Morricone. Amikor fölhangzik a jól ismert dallam, akkor rájövünk, hogy egy nagyszerű zene tényleg hatalmasat dob egy-egy film megítélésén. Ha az olasz komponista egész életében csak ezt az egy zenét írta volna, már akkor is örökre bejegyezték volna a nagykönyvbe, de szerencsére számos további felejthetetlen szerzeménnyel ajándékozott meg minket.

Már eddig is csak szuperlatívuszokban beszéltem a filmről, pedig a leglényegesebb dolog még hátravan: A „mexikói felállás” – azt a párbajhelyzetet jelenti, amikor egyszerre többen állnak szemben fegyverrel, ezért ha valamelyikük tüzelni kezd, igencsak kétséges lehet a végeredmény, mert nem tudni, ki kire lő először. Ha Sergio Leone csak ennyit forgatott volna le élete során, már azzal filmtörténetet írt volna. Nem véletlen, hogy számos későbbi alkotásban megidézték, többek közt felbukkan a spagettiwestern-fan Tarantino filmjeiben is, mint a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs, 1992) vagy a Becstelen brigantyk (Ingloriuos Basterds, 2009).

Már a Dollár-trilógia első két része is remekül sikerült alkotások (még akkor is, ha a legelső valójában egy remake), de a záródarab mindent felülmúl. Próbálok benne hibát keresni, és hiába is vagyok elfogult a filmmel kapcsolatban, egyszerűen nem tudok. A játékidő hiába több mint két és fél óra (a rendezői változat pedig közel 3 órás, de szerintem bátran essünk neki annak is), de olyan gyorsan elrepül, hogy szinte észre sem vesszük, mert olyan hangulatot teremt, hogy ezt sok mai film is megirigyelhetné. 

A Jó, a Rossz és a Csúf egy minden szempontból tökéletes mestermű, egy igazi epikus kaland, gigantikus western-eposz. Nincs jobb szó rá, a filmművészet egyik legnagyobb klasszikusával állunk szemben, amely minden kétséget kizáróan alapvetés a western műfajban és magában a mozgókép történetében is. 

https://www.youtube.com/watch?v=yGFAozP8j1E

Ítélet: 10/10